Szűcs Teri könyvének, a Visszatért hozzám az emlékezetnek négy kezdőmondatából a legelső: „Hogy a saját ágyában haljon meg, ezt szeretném.” Megkönnyebbülve örültem annak, hogy az első mondat sikeréről vagy kudarcáról ma még nem tudhatunk, és hogy az anya – akire a négyszer induló könyv mindegyik kezdőmondata vonatkozik – kézbe veheti a könyvet. Most már elmondhatom: amióta felmerült egy kötet terve, attól féltem, hogy édesanyja nem fogja megérni a könyv megjelenését. Ugyanis a könyvnek megálmodója is, nem csak főszereplője a sok éve demenciával küzdő, magyar férjével Magyarországon élő orosz zsidó anya, Rája. Talán azelőtt sosem gondolt komolyan arra, hogy nyomot akar hagyni a világban, azt meg a legkevésbé sem képzelte, hogy egy könyv hőse lesz, bár valaha azt hitte, hogy színésznő lesz, különleges és ismert. Aztán sok minden történt, de nem lett híres, nem úgy élt, nem ilyen törekvések irányították az életét.

Rája tudja, hogy az emlékezet őrzője a könyv. Hogy amit meg akarunk őrizni, azt le kell írni. „Ko mnye vérnulasz páméty, visszatért hozzám az emlékezet, ez lesz a könyvünk címe, mondja ő. Ezt ő választotta. Írni kell róla, a betegségéről, az életéről, és mindannyiunkról, mondja. Ez fontos neki; még tudja, hogy valaha nagyon szerette a könyveket, és én is szeretem.”

Már szinte semmire nem emlékezett, nem tudta saját magát elhelyezni a világban, amikor néhány éjszakára váratlanul visszatért hozzá az emlékezete. (Ahogy annak idején olvastuk a történeteket Szűcs Teri blogján és a litera.hu-n, sokan gondoltunk arra szorongva, hogy hány ilyen éjszaka lehetséges még a végső bezárkózás, az emlékezet végső eltűnése között.) Ezeken az éjszakákon összesűrűsödött az idő, belefért szinte az egész élet, mindaz, ami fontos volt. Nemcsak visszatért az emlékezete, hanem Rája önmagára ismert. A lényegről beszélt, cenzúrázatlanul – a korlátokat már elengedte a bomló agy, ettől őszintébb, lényegretörőbb lett. Végül is, nehéz erre gondolni, de a demens anyától Teri többet tudott meg, mint a még érintetlen szelleműtől – a kapcsolatuk minősége, az anya önfegyelme azelőtt nem engedte, hogy a lényeges dolgoknak a közepébe kerüljenek. A hallgatást törte meg a demencia.

Azt írja Szűcs Teri, hogy sok demenssel fordul elő hasonló. Sok mindent tud mások hasonló helyzetéről, figyeli, kutatja azokat a nehézségeket, amelyekbe sorstársaival együtt belebotlik. A könyv beharangozásának megvolt az a veszélye, hogy a „segítő könyv” furcsa kategóriájába kerül. Segítő, de csak abban az értelemben, hogy minden irodalmi mű segít, amely valamilyen oknál fogva beletalál egy élethelyzetünkbe, gondolatunkba, szorongásunkba, kíváncsiságunkba. Igaz, az írása valóban nagyon figyel másokra: azokra, akik demenseket ápolnak, akik az egészségügyi ellátás (el-nem-látás) bugyraiban vergődnek, akik más okokból kialvatlansággal küzdenek hosszú éveken át – az ő számukra szorosabban véve is támogató lehet ez a könyv. De nem útmutató, nem szamoucsityel (teach yourself), hanem különleges szépirodalom.

Mikor az elbeszélő (Teri) édesanyját megismertem, még fiatal volt. Érdekelte a világ, sok mindenről lehetett vele beszélgetni, de kapcsolatunk természete szerint a leginkább a lányáról. A vele való viszonya volt számára a legfontosabb, küzdött azzal, hogy a hozzá legközelebb álló ember nem olyan, mint ő, mások a törekvései, vágyai, mint valaha neki voltak. Egyszer egy végtelen hosszú telefonbeszélgetést folytattunk, amelynek során nagyon pontosan akarta elmondani a kétségbeeséseit, szorongásait, vágyait, terveit – az akkor a távolban élő Terivel kapcsolatban, és nagyon pontosan akarta megérteni, hogy én mit gondolok, hogyan reagálok. Azt találta ki, hogy ő oroszul beszél, én beszéljek magyarul, hogy a kifejezés mélységének semmiféle nyelvi akadálya ne legyen.

Betegségében már jórészt csak az anyanyelve maradt, a könyv orosz mondatai Rája hangját hozzák akusztikailag is, fontos, hogy ott vannak.

Az emlékezés éjszakáin Rájában felrémlik a leningrádi fiatalkora. Eszébe jutnak rokonok, barátok, szeretők, a színházak, receptek, a pezsgő élet, örömmel tör fel benne a már réges-rég a tudata alá szorított tény, hogy zsidó lány. Anya és lánya egymásnak mesélnek, az emlékezet nemcsak visszatér, hanem meg is születik. A nagyapáról például, akit nem hogy unokája, de még a lánya sem ismert, katonaként néhány hónapos korában látta először és utoljára. A szovjet hivatalok elzárták a család elől a tudást, hogy hol és legfőképpen hogy miért halt meg, már a háború végét követően. Teri megtudta, megtalálta a nagyapja síremlékét is, odaajándékozta ezt a tudást az anyjának, megtanította őt az apja létére – Rája így már el is tudta őt gyászolni.

Anya és lánya számára a történet és a történetmondás az élet alapfunkciói közé tartozik ezekben az időkben. „Rája, tudod, hogy nagyon szép nő voltál?” – kezdi a beszélgetést a lány. Újrameséli az anyja történeteit, a fiatalkoráról való tudást most lányától kapja vissza, a történet egy régen elmondott történettel találkozik. Rája otthon találja magát bennük, ő is elkezdi – újból – mesélni. Mikor ő mesélt, ki is volt éhezve az emlékekre, Teritől ezeken az éjszakákon megkapta a maga régi meséit is, amelyek így szintén visszatértek. „Tudtam, mivé akart válni, és ezt meséltem el neki.”

A szépirodalom a betegségében is segített Rájának. Fontosak voltak számára az irodalomban megjelenő történetek és a történetekben kirajzolódó, mindenkori mi. Ljudmila Ulickaját vég nélkül tudta volna olvasni, majd később hallgatni Ulickaja történeteit Teri elmesélésében. Ezek a történetek közvetlen vagy közvetett módon visszavezették a saját fiatalkorába, otthon találta magát bennük.

Miután Rája férjhez ment Magyarországra, még sokáig járt haza. Talán azt gondolta, hogy lehet párhuzamosan két életet élni, egyet Leningrádban, egyet Magyarországon. Valószínűleg akkor hagyott fel a hazautazásokkal, amikor rájött, hogy ez nem megy. Szellemi széthullásában, a korlátok ledőlése idején, lánya meséinek a segítségével pár pillanatra mégis lehetségessé vált. Elmondható lett minden, az érzelmek kontroll nélkül, szabadon áradhattak, kívül maradhatott téren és időn.

Igaz, Teri azt írja, hogy a nyolcvanas években anyja városa annyira elszürkült, hogy ezért nem vágyott oda többé. Ez is az igazság része. Leningrád emléke persze Teri számára személyesen is fontos, hiszen gyerekkorának egy darabja ott telt. „És ha hozzá visszatér az emlékezet, akkor hozzám is…” Még mindenki egészséges volt, mikor Teri 1997-ben az akkor már Szentpétervárnak nevezett városban megkért, hogy fényképezzem le egy belső udvarban (nehéz ezt magyarra fordítani: egy bérházak hátsó falai által közrefogott, nem teljesen zárt térben), mert úgy gondolta, ez az az udvar, amelynek egyik házában élete első pár hónapját töltötte. Aztán kiderült, hogy a fénykép nem azon a helyen készült. Én nagyon csalódott voltam, ő nem. Ő tudta, hogy „lényegében véve” mégis csak ott készült, ahol kellett. A tévedés is az emlékezet működésének természetes velejárója.

A könyv megírja a maga keletkezését is: a mesélő dialógusban áll saját magával, a saját korábbi feljegyzéseivel anyja betegségéről. A feljegyzések segítenek abban, hogy összeálljon ezeknek az éveknek a története. Praktikus okból is jónak tűnik ez a módszer: így az orvosokat is pontosan tudja a gondozó tájékoztatni a betegség folyamatáról. Ez itt egy ironikus megjegyzés. Ugyanis a könyv számos pontján Teri arról ír, hogy az orvosokat, az ellátórendszert egy cseppet sem érdekli, hogyan zajlik a betegség, hogyan lehetne valamelyest javítani a beteg állapotán, elviselhetőbbé tenni a mindennapokat gondozó és ellátott számára. A szociográfiai megközelítés, mások hasonló tapasztalata csak növeli a dühét az egészségügyi ellátórendszerrel szemben, azokkal szemben, akik ezt elfogadják, fenntartják. Szarkasztikus indulattal van a Ptk. rokontartásra vonatkozó szabályaival szemben (no nem azért, mert ne felelne meg ezeknek a szabályoknak). A Specialistánál című fejezet, amelyben Teri egy orvossal áll szemben, egy tárgyilagos beszélgetést dokumentál: beszámol a beteg állapotának alakulásáról, az orvos elmondja, mi az álláspontja az efféle betegséggel. A Sorstalanság mondatfűzéseiből áradó feszült higgadtságra emlékeztet ez a szöveg. A lejegyzés pontosságáért küzdő, koncentrált figyelmet mutatja, világos, hogy nem dokumentumot olvasunk, hanem egy beszélgetés lehető legpontosabb reprodukcióját: „Így mondja valahogy” – szüremkedik be Kertész hangja, ahogy máshol is. De halljuk Nádas Péter mondatfűzését is a minden érzékünkre ható, rendkívül részletező, plasztikus leírásokban, az indiszkréció leplében megjelenő diszkrécióban. Kíméletlen és humánus, részletes leírását olvassuk a mozdulatoknak, a közös tevékenységnek, ami egy lépés, felállás az asztaltól, vagy a heroikusan leküzdött hosszú táv a vécé és a szoba között, amelybe hosszú gondolatsorok is beleférnek.

A könyvnek a mesélő lány éppúgy hőse, mint az anya, a történetekben ketten vannak. Jó, hogy így van, mert a demens anya ezzel elkerüli az olvasónak való kiszolgáltatottságot. Kettejük kapcsolata vezet be az intim szférájukba, abba a szférába, amelyet a demencia teremtett. Az anya testének gondozása közben a lány folyamatosan arra figyel, hogy az anyja méltósága soha ne sérüljön. Közben a saját testét is ennek tudatában figyeli, és beszél arról is, hogy a gondozás, ápolás milyen természetes családi viszonyokat idéz: anyja ugyanúgy gondozta valaha őt, mint most ő az anyját – és így van ez rendjén. A viszonyukba más módon is a természetesség költözik: a demens anya egyszer csak elfogadja, hogy a lánya leszbikus, megszereti az azonos nemű élettársát – valójában ez nagyon egyszerű. Az élet legegyszerűbb igazsága tör így felszínre.

A demencia állapota egy helyen a „szorongó ismétlések világaként” jelenik meg. A könyvnek is van egy szinte láthatatlan szerkesztési elve, amely részben az ismétléseken alapul. A mindennapok egyhangúságára, a demenssel való kommunikációra is utal ezzel. Ahogy az időre is, ami hol zaklatottan múlik, hol megtorpan az emlékezések pillanataiban. Állandó alakulásban van, mint a felszakadozó, nehéz pára, amivel a könyv végződik.

A könyvben különféle műfajok találkoznak. Lírává szelídül, verssé emelkedik például az, ami viszolyogtató az ápolásban – nem szoktunk beszélni a testnedvekről, a piszokról. A Diagnosztika című szöveg szintén egy vers. Váratlan, de ha belegondolunk, ki tud ennél líraibb tárgyat? Ráadásul a vers valami még személyesebbről szól, mint amit a cím ígér: nincs diagnózis, nincs a betegnek személyisége, nincs gyógyítás, csak a pénz van.

A beteggondozást a társadalom a nő feladatának tartja, és valóban többnyire nők végzik. Nőies dolog lenne? Kérdés ez önmagában is, Teri könyvében meg különösen: mitől nő a nő? Ha nem heteroszexuális és nem feleség, anya, akkor nem nő, ha ápolni kell valakit, akkor nő? És mi a helyzet a férfiakkal? Rája mellett ott van egy férfi, aki évtizedek óta a férje, aki a felesége betegségéig csupa „férfias” dolgot csinált, aztán szép lassan mindent átvett a dementálódó feleségétől. Okos és fáradhatatlan természetességgel ápolja őt és a kertjét. Túlzás nélkül mondható, hogy a háttérben ez a férfi a megtartó erő.

Az Esztrád című fejezet egy nagy kísérlet annak a szellemi-érzelmi környezetnek a megrajzolására a korabeli filmek és slágerek segítségével, amelyből a fiatal Rája világa összeállt, és amelynek foszlányai az emlékezés éjszakáin feltörtek belőle. A hatvanas-hetvenes évek szovjet filmjei megértésének ezúttal valódi tétje volt, ezért is kerekedhetett ilyen páratlanul jó összefoglaló. A minden esti közös éneklések, „koncertek” a budai, majd a délkelet-magyarországi házban is jórészt ezekből a filmekből vett dalok. Ez összefügg az ismétléssel is: a szovjet esztrád egy-egy dalának éneklése az esti szertartás elengedhetetlen része Rája számára.

Témáiban nagyon gazdag könyv ez, sokat még nem is érintettem, vagy csak épp hogy. Például az egészségügy, az ellátórendszer bugyrait, a fizetett segítőket, a beteg környezetének állandó készenlétét az állapot romlására. Vannak a könyvben annyira mélyen személyes fájdalmak, örömök is, amelyeknek elmondására, hiteles közvetítésére csak az irodalom képes, van az intimitásnak az a mélysége – például az anya elképzelt halála –, amelyet kizárólag az irodalom közvetít hitelesen, hétköznapi szavaink nincsenek és nem is lehetnek rá.

Teri könyve négyszer kezdődik, hadd legyen négy vége ennek a kis írásnak is.
1. „Ahogy nem értem a háborút mint olyat, nem értem a nemzetállamokat sem. A megvilágító nemértés a háború harmadik hetében, ezt nem szabad elfelejtenem.”

2. „De volt egy színtere a szeretetének, amit áldozathozatalként látott: az anyaság. Ez lett a szerepe és élethivatása.”

3. A Nobel-díjas Annie Ernaux-nak az Egy asszony című könyve befejező oldalai a dementálódó édesanyjáról szólnak. Megrázóak az összecsengések Teri könyvével. Semmiféle következtetést nem szeretnék levonni ebből.

4. Jó lenne írni egy történetet, affélét, mint Ulickaja, ami arról szólna, hogy Teri bárhol van a világban, este fél 10-kor hazatelefonál, tagoltan és jókedvűen elmondja oroszul Rájának, hogy hol van és hogy hány nap múlva találkoznak. Még nyilván mond neki valamit, talán énekelnek is egy édesbús, mélyen átélhető szovjet dalt – de ezt már nem tudjuk, hiszen ez annyira a kettőjük dolga, hogy ha véletlenül hallja is más, akkor sem érti, hogy valójában mi történik. És a történet végén majd rejtelmes módon teljesül a könyv vágya.

A könyv adatlapja a kiadó oldalán, itt található.