A vendégkarmester, Gabriel Bebeşelea, Bukarestben és Kolozsváron tevékenykedik; az est szólistája, Balog József pedig Budapestet képviselte. Bartók mellett két román zeneszerző művei hangzottak el a programban: George Enescu és a nálunk kevéssé ismert, 2013-ban elhunyt Radu Paladi. Maga az egész koncert persze nagyon is rokonszenvesen játszotta el híd-szerepét.
A koncert első száma Bartók korai zenekari műve, a Két kép volt. A hallgatót már az első pillanatban megfogta a zene varázslatos atmoszférája, a tájkép légiessége, a zenei folyamat fenséges nyugalma. A hangzás kidolgozottsága, az előadás koncentráltsága kifejezetten magas fokú volt, ami nem mindennapos vendégkarmesterek koncertjein – ez persze a zenekar minőségének is fokmérője. A tánctétel előadását elsősorban a muszkularitás, no meg a burleszkelemek bővérű megformálása jellemezte. Bebeşelea vezénylését pedig rokonszenvessé tette, hogy rajzos, szinte éneklő mozdulatain és precizitásán túl a mértéktartás, a színpadiasság kerülése is erényei közé tartozik.
Ezután – gondolom – magyarországi bemutató következett: Radu Paladi C-dúr zongoraversenye. A darab 1989-ben keletkezett, s erről nem tud nem eszünkbe jutni, hogy ezek voltak a Ceauşescu-korszak legutolsó és legsivárabb hónapjai. S bár közhely, hogy a művész életének külső körülményei nem jelennek meg direkt módon a műalkotásban, azért mégis szinte meghökkentő, hogy ebben a – közvilágítás leállítása miatt is – sötét időszakban valaki ennyire üde és szellemes zenét ír. Mégpedig olyat, ami nem is emlékeztet a kollektív „szocialista optimizmus” hangütésére, de még a posztavantgárd törekvések másodlagos frissességű megnyilvánulásaira sem.
Paladi kétségtelenül jól fogyasztható, kevéssé disszonáns zenét akart komponálni, de ezt olyan vibrálóan, ötletesen, ritmikailag izgalmasan és színekben, ötletekben gazdagon tette, hogy nem jutott eszünkbe azon töprengeni, hogy a maximálisan igényes kommersz és a könnyed hangvételű, kissé konzervatív kortárs zene határvonalának melyik oldalán helyezkedik el. Inkább átadtuk magunkat az invenciózus, és mind a szólistával, mind pedig a zenekarral szemben virtuóz igényeket támasztó darab sodrásának. A nyitótétel izgalmas metrumváltásai, amerikaias, nagyvárosi allúziói és érzelmes epizódjai után a középső tétel ezt az utóbbi hangot folytatja és bontja ki, sok egyéni ötlettel, így a szólóhangszernek a mély vonósok lépdelő pizzicatói fölött szabadon kibontakozó, kissé a Ravel-zongoraverseny lassú tételére emlékeztető, nemes és komoly melódiájával. S a zárótételben is van elég játékosság, ötlet és hangulatváltás ahhoz, hogy az itt szerephez jutó népzenei utalások ellenére csöppet se érezzük sematikusnak vagy „megrendeltnek”.
Az előadás is lehengerlőnek bizonyult: itt is megmutatkozott Bebeşelea képessége a zene folyamatosságának és lélegzésének megjelenítésére, itt is remek kontaktusban maradt mind a zenekarral, mind pedig a szólistával. Az ő briliáns játékukon túl a Balog és Bebeşelea közötti teljes összhang – az, hogy mindketten ugyanúgy élvezték a játékot – lehetett az, ami a közönséget a darab végeztével üdvrivalgásra késztette. A tetszésnyilvánítás elülése után Balog József ráadásképpen megrendítő erővel és egyszerűséggel adta elő Bartóktól a Gyermekeknek sorozat szlovák felének záródarabját, a Halotti éneket.
A hangverseny második felében George Enescu 1. szimfóniája csendült fel, ez az érdekes darab, amelyben egyszerre van jelen az ifjúság mindent akarása és a kései romantika búcsúzó atmoszférája. A szerteágazó formájú, szinte mozaikszerű, háromtételes kompozíció során újra tanúi lehettünk Bebeşelea fölényes formálásának, az előadás precizitásának és szépen kidolgozott részleteinek. Tetszett a középső tétel Berliozt idéző, (rém)látomásszerű indítása és a tételben megszólaló magvas mély vonós-hangszínek sora, majd a tétel végén az érzékenyen kimunkált, idilli hangütés. S a talán legkevésbé jelentős tétel, a finálé is megállta a helyét a karmester jellegzetesen rugalmas és ezúttal is szuggesztív vezénylésének köszönhetően.
(Kodály Központ, 2024. április 13.)