Elena Ferrante coming-of-age sztorija a kilencvenes évek Nápolyában játszódik, a szegénynegyedek és az értelmiségi, felső középosztály kényelmes, szerénynek nem nevezhető apartmanjainak tengelyén. A két világ közti átjárás csak egyetlen szereplő számára lehetséges és indokolt: a felnőttek hazugságspiráljában az igazságot kereső főszereplőnek, Giovannának (Giordana Marengo), s az ő belső monológjaiból bontakozik ki a történet narratívája. A családtól eltávolodott nagynéni, Vittoria (Valeria Golino) Giovanna apjának, Andreasnak (Alessandro Preziosi) a húga, akinek az arcát még a családi fényképekből is kisatírozták, a baljós múlt enigmatikus szellemeként kísérti a főhős mindennapjait, vélt vagy valós fizikai hasonlóságuk okán. Vittoria nemcsak hidat képez a két világ között, de el is idegeníti a kettőt egymástól: a nagynéni elárasztja Giovannát a felnőttek hazug életének titkaival, míg önnön botlásait – megítélése szerint a lány érdekében – erőteljesen idealizálja és megmásítja. A családtól elszakadt rokon a múlt sérelmeit és a bátyjával való szembenállását éles kritika formájában próbálja valamiképp feldolgozni, s ez toxikusan hat a felnövőfélben lévő lány sérülékeny érzelmi életére. A Vittoriából áradó, a tinédzser számára addig ismeretlen impulzusok a kamaszkori lázadás amúgy is drámai folyamatait felerősítik, és a széthullás küszöbén szédelgő család drámája végül mindenkit a mélybe ránt, hogy onnan aztán ki-ki a maga módján próbáljon kikecmeregni.
A bátyját kényszeresen démonizáló Vittoria az unokahúga figyelmét a mondatok közt rejlő igazságokra irányítja, azokra a momentumokra, gesztusokra és rezdülésekre, amelyeket megfigyelve – véleménye szerint – Giovanna a való élettel szembesülhet. A felnőttkorba lépés stációit szövevényes történetbe ágyazó Ferrante hű maradt a tőle megszokott lélektani kifinomultsághoz. Főhősének önreflexív helyzetértelmezései a képernyőn most bársonyos tónusúra festik az elszürkült nápolyi utcákat, a penész- és macskahúgyszagú sikátorokat tisztára mossa egy kevésbé hazug felnőttség ígérete. A film eredeti zenéjét Enzo Avitabile komponálta: főtémája és hangzásvilága kortárs keretbe foglalja a kilencvenes évek legnagyobb slágereit és néhány régebbi klasszikust is, az Ace of Base-től Piafon át, egészen a Massive Attackig.
 Valeria Golino és Giordana Marengo |
A sajtó által nemegyszer „női Timothée Chalamet” gyanánt emlegetett, a teljes ismeretlenségből előlépő Marengo legalább olyan jó választás volt Giovanna szerepére, mint az HBO-n futó Brilliáns barátnőm újdonsült főszereplői. A karizmatikus fiatal színész sikeresen megküzd akár még a Ferrantét fetisizáló, kritikus néző sokszor nagyívű és artisztikus elvárásaival is. Az androgün szépségből nővé érő Giovanna szerepében Marengo minden rezdülése hiteles és igaz marad, maníroktól és színészi manipulációtól mentes játéka pedig jószerint poligráf-vizsgálatként hitelesíti a filmes adaptációt. A Vittoria szerepében lubickoló, nápolyi születésű Golino arcát, ha máshonnan netán nem, legalább az Esőemberből sokan ismerhetik: a sorozat sikerének egyik záloga a kiváló színésznő jutalomjátéka. Jelenléte akár még egy-egy gyengébb jelenetet is könnyűszerrel felvillanyoz. A Giovanna apját megformáló Preziosi a jóképű városi entellektüel prototípusát csont nélkül abszolválja, míg az anyát alakító Pina Turco érzéki lénye az elhagyott nő toposzát hozza könnyen átélhető, fájdalmas közelségbe.
Ferrante önelemző, analitikus hangvétele felerősíti a vörös lobogók árnyékában feldobogó nápolyi munkásszív egyre aritmikusabb zörejét, ahogyan a kamaszkor nehezen túlélhető örömeit és dilemmáit is. A jóléttől megcsömörlött, sokszor pozőr értelmiség képmutatása nem képes legitimálni sem az általa hirdetett politikai eszméket, sem a boldog családi életről addig alkotott elképzeléseit. A felnőttek hazugságai csak újabb hazugságokat szülnek, ám a valóságot végérvényesen elmaszkírozni képtelenség. Az egyenlőség eszméje illúzió, mind társas kapcsolati, mind társadalmi szinten: mindig lesznek elhagyók és elhagyottak, kizsákmányolók és kizsákmányoltak. De ehhez a felismeréshez először fel kell nőni, és A felnőttek hazug élete pontosan ennek a folyamatnak az összetettségét és érzékenységét mutatja be Európa egy délszaki pontján, ahol az emberek külön nyelvet beszélnek. Ferrante mitológiát ír, héroszokat teremt: történetei a gyomorszájon keresztül, egyenesen a szívig hatolnak.
 A képek forrása: Mafab.hu |
A Netflix nem először nyúlt Ferrante életművéhez: a 2021-ben, Olivia Colman főszereplésével bemutatott Az elveszett lány című saját gyártású filmje több fontos Oscar-jelölést is kapott, és viszonylag kiegyensúlyozott volt a kritikai visszhangja is. (Az HBO pedig pillanatokon belül bemutatja a Brilliáns barátnőm negyedik, befejező évadát.) Ferrante szépirodalmi jelentősége vitathatatlan, népszerűsége megkérdőjelezhetetlen, fogyaszthatósága nyilvánvaló. A magas művészetnek a mainstreamben is kell, hogy legyen helye, hogy hazug életünk romjaiból várat építhessen.
A sorozat adatlapja a Mafab.hu oldalán itt található.