Már a cím sem művészi kitaláció: a felfedező Nopcsa Ferenc 1915-ben Titanosaurus dacusnak nevezte el a talált leletek alapján a későbbi Hunyad környékén élt dinoszauruszt, majd a szakma korabeli első számú paleontológusa Nopcsa tiszteletére még életében átkeresztelte Magyarosaurus dacusra a kihalt állatot.

Jelenetek az előadásból

A rablóvezér nagypapával, császári és királyi udvarban járatos grófnő anyával, országgyűlési képviselő, császári és királyi kamarás apával, anyai ágon császári és királyi kamarás nagybácsival, apai ágon Hunyad vármegyei főispán nagybácsival ékeskedő nemesi család világjáró tudós, diplomata, katonai hírszerző sarjának kalandos élete nemhogy színpad után kiált, de ha kimondjuk a korabeli névhasználat szerint, hogy báró felsőszilvási Nopcsa Ferenc, aki magát birkapásztornak kiadva kémkedett (mit kémkedett, kettős kémként tevékenykedett), az apja, Nopcsa Elek, az Opera intendánsa volt, ő maga pedig majdnem Albánia királya lett (egy fehér lovat már megvett az antréhoz), már halljuk is, hogy egy békebeli operettvilágban vagyunk.

Háry János konszolidáltan unalmas alak Nopcsa Ferenc történészek által rekonstruált karakteréhez képest. A másik oldalról nézve pedig meglódítja az ember fantáziáját, hogy Nopcsa története mit enged sejteni a nagy tekintélyű szakmai és egészen magas politikai körökről. De tényleg, miért pont albán király nem lehetett már?

Mit lehet tenni, ha 1895-ben, a (köztudomás szerinti) modernitás hajnalán a családi birtokon Ilona, a tizenkét éves Nopcsa grófkisasszony érdekesnek tűnő csontokat talált, amit az akkor tizennyolc éves Ferenc dinoszaurusz maradványnak azonosított be és történetesen nem tévedett? A modernitás őrületébe azonnal beesve, pláne, ha jó zene is van hozzá (márpedig van, zeneszerző: dj Trabalka Cecília!), már félig kész a színház. Persze mindezt valakinek kézbe kellett venni, ahogy azt meg is tette a társulat, a rendező, Gianina Cărbunariu és a dramaturg, Boros Kinga.

Az előadás formája mozgásban van, így számtalan, akár változó olvasatot is enged. Nekem a színes, kamaszdivatot idéző jelmezekről, és főként a vetített díszlet okán (jelmez-díszlet: Irina Moscu, videó és fény: Cristian Niculescu) az első asszociációm, hogy ez a Nopcsa valamiért nem nőtt fel az életkorával, hanem megmaradt érzelmes, pofátlan kamasznak, aki elszökött otthonról, és keres valami izgalmas helyet, majd sorra, egyre többet és vadabbat. A későbbiekben aztán bőven gazdagodik ez az olvasat, ahogy kibomlik a báró története, amiként a történelmi helyzet, korszak játékos és tragikus értelmezése is.

Az előadásban Nopcsa Ferenc szerep, amit lényegében mindenki játszik, olyasmi, amibe mind belehelyezkednek – én ezt a formát egyáltalán nem kedvelem, mert a játszókat ügyetlenül egyenlősítve hozza helyzetbe, de most mégis működik, mert itt markáns dramaturgiai szerepe van a ki-belépésnek a korszak és a figura vizsgálatában. Mondhatni, éppen ez a módja a történetmesélésnek: így tudunk egyszerre kintről és bentről is tekinteni a választott tárgyra, és így enged fluid módon jelenetben konkrét életmomentumokat megismerni, és közben átjárni a mai társadalmi struktúrák korabeli beazonosíthatóságába is.

Az előadást ezzel kezdi Nopcsa: Hogy miért publikálom a naplómat? Mert a kortársaimhoz képest sokkal több emberrel volt lehetőségem találkozni életem során. Sokfelé láthattam, hogyan küzd az ember a meggyőződéseivel. Mi, emberek sokszor feleslegesen locsogunk abszolút értékekről. És egy pillanat múlva már benne is vagyunk Müller Katica primabalerina #metoo történetében, ahol a bárót éppen intendánsként látjuk. A jelenet frappáns sűrítése a színházi közegben, nocsak, többedszerre is exponált társadalmi problémának. A kor viszonyait látva nyilván azonnal érkezik a felismerés, hogy akkor mennyit is változott száz év alatt a világ.

Fotók: Szigligeti Színház, Nagyvárad

A forma szándékosan töredezett tehát, amiben jó arányban, jól összerakva, a figyelmet kiszólásokkal is fenntartva jutunk egyre beljebb a családi relációk és Nopcsa történetében. A játszók kommentárokkal, idézetekkel, karakterológiákkal tartalmas poénokkal egymásnak adják a lehetőséget. Csatlós Lóránt, Dimény Levente, Fodor Réka, Firtos Edit, Gajai Ágnes, Hunyadi István, Kocsis Gyula, Kovács Enikő, Scurtu Dávid, Szabó Eduárd, Szotyori József, Tasnádi-Sáhy Noémi, Tóth Tünde, Tőtős Ádám, Trabalka Cecília a nézőtérről úgy látszanak, mint akik egybehangzóan, Bovaryné én vagyok módon mondják el, ők mind hogyan is Nopcsa Ferenc és a korabeli világ.

Számtalan rész üti meg az embert, például ahogy a Monarchia felől, mintegy a fejlett európaiság képviseletében arról beszélnek, milyen fegyvereket adni az elnyomott Albániának, hogy felszabaduljon… Vagy amikor felröhögünk Nopcsa erőközponthoz való lojalitásán, a még túrót is csempésztem fordulaton – de a Monarchia mégsem engedte, hogy király legyen. A nagypolitikai játszmák természetrajzát teszik fel nekünk számos helyen: mint cseppben a tenger, az erőcentrumok, ugye, legfeljebb egzotikus konyhaként gondolnak a végekre.

Mindezt jó pár, zenei világot megidéző élőzenével (Dimény Levente, Firtos Edit, Szotyori József, Trabalka Cecília) és tánccal. Hogy a koreográfiába Dimény Levente és a társulat a fekvőtámaszozó vagy ágyat húzó t-rex mémeket is belefogalmazták, az nemcsak jó poén, de a többi, buzgárként folyton előbukkanó humorral együtt jól ellentart az előadás méltán borús vonulatának.

Végül belefutunk persze – jó, hát már a témaválasztás is kiadja ezt – az egyre súlyosabbá váló társadalmi és személyes depresszióba, de az 1 óra 44 perc, ami alatt végigpörgetett minket a társulat a történeten, és ami töredékesen bár, de ijesztően tükröződik a mában, végül valami derűvel is eltölt, mert Nopcsa Ferenc kivonatolt élete az érzékletesen kiemelt részletekkel a történelem fonatába szőve mesés és gondolkodtató.

Az előadás adatlapja a Szigligeti Színház honlapján itt található.