Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

AZ UNIFORMISOK DISZKRÉT BÁJA

Lessingtage / Thalia Theater, Hamburg
2023. febr. 8.
A Lessingtagénak soha sincsen kiemelt témája, de a fesztivál idén a korábbi éveknél is hangsúlyosabban érvényes ars poeticáját Stefan Marx úgy fogalmazta meg, hogy a minket körülvevő világ történéseire való közvetlen reagálás köti össze a rendkívül színes program darabjait. KARSAI GYÖRGY BESZÁMOLÓJA.

2009 óta évenként január végén, február első felében zajlik a Lessingtage Hamburgban, a Thalia Theater nemzetközi színházi fesztiválja. Az elmúlt évek során Sidney-től Tallinig, Párizstól New Yorkig, Moszkváig és Tokióig a világ minden tájáról hívtak és hívnak meg előadásokat a szervezők. Itt szerepelni megtiszteltetés, és komoly rangot jelent,  szerepelt itt többek között Thomas Ostermeier, Kirill Szerebrennyikov, Robert Wilson is. Idén a Katona József Színház Melancholy Rooms-a, Tarnóczi Jakab rendezése is szerepel a programban.

bros1
Jelenetek a Bros című előadásból

A sztárelőadás 2023-ban Romeo Castelluccitól a nemzetközi összefogással készült Bros – az előadás jön májusban Budapestre is, szerepel a Színházi Olimpia műsorán. A Lessingtagénak soha sincsen kiemelt témája, de a fesztivál idén a korábbi éveknél is hangsúlyosabban érvényes ars poeticáját Stefan Marx úgy fogalmazta meg, hogy a minket körülvevő világ történéseire való közvetlen reagálás köti össze a rendkívül színes program darabjait. Az, hogy mindennél nagyobb szükség van a szolidaritásra, az el- és befogadás hirdetésére, a másság tiszteletére, nem utolsósorban pedig az erőszak elutasítására, ezek a színházban (is) felmutatható – és felmutatandó – értékek itt és most nem szorulnak külön magyarázatra.

Villámlátogatásom alatt három előadásra jutottam el: a fent jelzett Castellucci-produkción kívül az észt Zene- és Színházi Akadémia 72 nap (72 paeva) című előadását (rendezte Ene-Liis és Tilt Ojasoo) és a zürichi Schauspielhaus kétszemélyes Ödipus Tyrannját (rendezte: Nicolas Stemann) láttam.

bros2

Castellucci. Szürkeségbe süllyedő, baljósan gomolygó füstfelhőbe burkolózó színpad, középen egy titokzatos, három lábon álló gép – először az ősidők tévékamerájának néztem -, erről aztán kiderül, hogy egy távirányítású, hatalmas, körbeforgó gépfegyver, amely fülsértő hangeffektusok kíséretében hosszú perceken át szórja magából gyilkos lövedékeit. Majd megjelenik egy hófehér lepelbe burkolt, fehér szakállas öregember, hosszú botra – vagy inkább faágra – támaszkodva, s beszélni kezd. Teiresziasz? Vagy talán egy próféta? Hosszan értekezik valamiről valami érthetetlen nyelven – mint az előadás utáni beszélgetésen kiderült, a közönség döntő többsége nem tudta beazonosítani e nyelvet (nem fogom leleplezni Castelluccit, de annyit elárulhatok, hogy a budapesti előadásokon nem lesz ekkora rejtély az öregember titokzatos beszéde).

Az előadás az asszociációs képességeinket, ha tetszik, a világra nyitottságunk mértékét teszi próbára. A folyamatosan változó jelenetek nem állnak össze egyetlen történetté, de ez nem is hiányzik. A fő összekötő kapocs a mindent irányító, pontosabban mindent és mindenkit el- és megnyomorító, arctalan rendőrcsapat visszatérő erőszaktetteinek megmutatása: a kínzások, ütlegelések, a vér, a mocsok és a rendőrterror okozta fizikai és lelki szenvedés. Castellucci különleges munkamódszert választott: mindig az előadást meghívó városban keres szereplőket a rendőrcsapathoz, s a végül kiválasztott huszonegynéhány, többségében amatőr (!) színészét egyetlen délutáni próbával készíti fel szerepükre, ekkor tanulják be a sokszor nem is olyan egyszerű koreográfiát, majd az előadás alatt fülhallgatón át kapják az utasításokat, hogy mit kell tenniük, merre kell fordulniuk, milyen alakzatban álljanak fel, mit csináljanak.

bros3
Fotók: Jean-Michel Blasco

Habozás nélküli, tökéletes engedelmességet követel arctalan tömegétől Castellucci, s ez oly jól működik, hogy ha nem ismernénk az előadás dramaturgiáját, az egydélutános „próbafolyamat” műhelytitkait, el nem hinnénk, hogy nem egy szabályos, többhetes próbafolyamattal előkészített előadást látunk. Nem mondom végig a megfejtésre felkínált, gyakran igencsak felkavaró jeleneteket – a szándékosan az elviselhetetlenségig nyújtott, már-már végtelenített gumibottal verést: a meztelen férfit nyugodt közönnyel verő rendőrjelenet alatt most „csak” egy néző lett annyira rosszul, hogy el kellett hagynia a nézőteret -, nem térek ki a Rembrandt-képet – Dr. Tulp anatómiája (1632) – idéző, megrázó boncolásjelenetre, ahol természetesen rendőrök veszik körül őszinte érdeklődéssel holtra vert áldozatukat, miként arra sem, hogy miért csak férfiak szerepelnek az előadásban (amúgy ez volt az egyetlen kérdés, amelyet érezhető rosszallással tettek fel Castelluccinak). Gyönyörűek a szakralitást megidéző imádkozás- és áldozatbemutatási képek is, megannyi részlet, amelyeket az, akit érdekel, majd Budapesten megnézhet és megfejthet… Kár, hogy az igényes formátumban, hatalmas fekete papíron kinyomtatott és kiosztott latin nyelvű mondatok fordítása több helyen félrevezetően téves. Fontos, jó előadás, élesen diktatúra- és erőszakellenes előadás. Érdekes lesz Vidnyánszky Attila színházában látni.

Az észtek 72 days című előadásában csak nők, egyetemista korú lányok vannak a színen. Tizenegyen, szöveg nélkül játszanak, a testükkel mondanak el mindent, a zenére összeállított mozgássorokból épül fel az előadás, amely annyiban teljesen megegyezik Castellucciéval, hogy itt is ránk van bízva, mit és hogyan értünk meg az egymás mellé fűzött pillanatokból. Rengeteg utalás olvasható ki a női sorsokra, a társkeresésre, a magányra, az idegenségre, elszakadásra, önképkeresésre. Mindez általában szépen megkomponált, olykor nagyon bonyolult átöltözésekkel – a színpadot borító ruha-, rongy- és kacathalom folyamatos átöltözésre-vetkőzésre hív; a lemeztelenedő, majd az új öltözékkel új identitást kapó női testek látványa természetesen csak még tovább tágítja az értelmezési lehetőségeket. A meztelenség uniformisa ugyanakkor döbbenetesen arctalanná is teszi a tizenegy lányt. Egyéniségük teljesen felolvad a folyamatos meztelenség-átöltözés-változásokban. Mint Castellucci rendőrei, megkülönböztethetetlenek lesznek – egyszerre csak egy NŐ áll előttünk, tizenegyszeres sokszorosításban.

odipus
Ödipus Tyrann. Fotó: Philip Frowein.
A képek forrása: Thalia Theater

A három előadás közül a legnagyobb sikert a zürichi Ödipus Tyrann aratta: standing ovationnel ünnepelte a közönség a két valóban nagyszerű színésznőt, Patrycia Ziolkowskát és Alicia Aumüllert. Bravúrosan oldják meg, hogy mindössze ketten mondják/játsszák az összes szerepet – jó-jó, a görögöknél három (férfi!) színésznek kellett ugyanezt a feladatot megoldania, de itt még csak maszkot sem viselnek a színésznők. Megcsodálhattam, mennyire működik Szophoklész szövege. Ugyanis ez a szöveg még így is hat, olyan ereje van, hogy áthidalja a rendezés legdurvább hibáit is (csak néhány példa: Kreón egyszer csak eltűnik – nem Szophoklésznél; Teiresziasz szerepét teljes félreérti, a Hírnök szövegét értelmetlenül megcsonkítja, stb.). A dráma igencsak felületes, nagyon leegyszerűsített értelmezését kapjuk: „minden kérdésre a válasz: az ember!” Ez igaz, de azért ennél Szophoklész jóval többet mond az Oidipusz királyban.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek