Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

VAN REMÉNY (?)

Lessingtage / Thalia Theater, Hamburg
2023. febr. 18.
Ne akarjunk túl sokat, ne akarjunk mindent! Elégedjünk meg azzal, hogy a Revizor bőségesen mazsoláz a Lessing-napok előadásaiból, és még így is majdnem reménytelen a hamburgi fesztiválról hű panorámát festeni. De hát addig jó, nem igaz? UPOR LÁSZLÓ BESZÁMOLÓJA.

Még a fesztivál legszórakoztatóbb darabja sem „puszta” szórakoztatás: felforgató, mint a jó művészet általában. Tanít, nevel (mai szóval: érzékenyít) és – igen – szórakoztat.

Húúú, de sok! Húúúú, de jó!

Taylor Mac felséges drag-queen: két lábon járó szivárvány a szó szoros és átvitt értelmében. Egyrészt az összes elképzelhető színben pompázó testfedő-költeménybe öltözve jár-kel színházteremszerte (a performertárs-jelmeztervező művészneve: Machine Dazzle), másrészt egész lénye és műsora a másságpanoráma csillámló megjelenítése. Vérbeli entertainer, a legamerikaibb értelemben: végtelenül elragadó és önmagától elragadtatott.

taylormac
Taylor Mac’s a 24-Decade History of Popular Music.
Fotó: Fabian Hammerl

Mintha semmilyen határt nem ismerne: ironikusan és önironikusan harsány, nem ritkán közönséges – mely közönségességre ki-ki akkor szisszen föl magában, amikor személyes ízlése arra sarkallja (és ilyenkor önmaga határaival is szembesül). Hangterjedelme imponáló, énekstílusának spektruma (a halkan-érzelmesen búgótól a balladai fátyoloson és az ércesen zengőn át az operettdívai, sőt operai kupolafényesítésig) gazdagon kirakott. Provokál és felszabadít. Rámenősen unszolja-kényszeríti a nézőket aktív részvételre. Hol színpadra vonszol, hol nézőtérnyi légzőkórust szervez, hol tömeges kalimpálásra vagy pingponglabda-hajigálásra késztet: mindig valamiféle szórakoztató kényelmetlenítés nevében és kíséretében.

„Nagy a különbség egy egyszerű koncert és a zenés performansz-előadás között. Előző esetében kínos, ha a közönség nem jól vagy nem jókor reagál – illetve nem reagál. Utóbbi esetben ami kínos, az is a hatás része, tehát mindenképp én nyertem” – affektálja bele kajánul a mikrofonba. Stand-up és kabaréelemekből építkező össz-emancipációs összekötőszövege fontos témákat nyitogat – elsősorban, de nem csak a queer-témára fókuszálva –, és csak akkor válik kissé felszínessé, amikor mélységet sejtet. Remek muzsikusokból álló zenekara mellett a színpadon ül egy helyi amatőr matrózkórus – az átlagéletkor biztosan 75 fölött van –, őket a műsor vége felé vonja be aktívan másfél szám erejéig.

Amikor a túlzásról kiderül, hogy nem az. A program címe: „A populáris zene történetének 24 évtizede” – és tényleg nem csalás, nem ámítás. Bár ez a vendégjáték „mindössze” százharminc percnyi, a teljes anyag ennek a sokszorosa. Taylor Mac és zeneszerző-hangszerelő alkotótársa, Matt Ray éveken át vitt egy folyamot a New York-i Public Theater égisze alatt működő Joe’s Pub műsorán. Az 1770-es évektől kezdve egy-egy évtized Amerikában népszerű (nem feltétlenül amerikai) darabjaiból állítottak össze egy-másfél órás esteket. Amikor aztán mind a huszonnégy évtizedet sikerült feldolgozni, ezekből az évtizedekből hármat, majd hatot „fejezetekké” egyberagasztva tréningeztek a nagy maratonra: egyszer a teljes, huszonnégy órás anyagot (benne 246 dalt) előadták vagy nyolcszáz fáradhatatlan néző jelenlétében. Ehhez képest kurta kis hamburgi nyitány a Lessingtage közönségét zajos tetszésnyilvánításra ragadtató válogatás (keresztmetszet?) a hatalmas anyagból. Csupán a „24 évtized” kerekre formált rövidke kóstolója, afféle étvágygerjesztő.

Micsoda panoráma!

bros
Bros. Fotó: Jean Michel Blasco

Csupa érzékeny témát pedzegető produkció. A legkevésbé izgalmas Szép új világ is erős szándékú. A színházi fenomén Romeo Castellucci darabja (Bros) hideglelős, nehezen felejthető látlelet, a 72 nap női szerepsztereotípiákat ki-beforgató parádéja késleltetett hatásúan kijózanító, a Szophoklész-mondatokat csak nyomokban tartalmazó Oidipusz nemcsak a mítosz összemberi lényegére, de a mítosz mögötti felelősségproblémákra is rákérdezve vitatja elemeire a színházat mint olyat. (Ezekről bővebben ld. Karsai György beszámolóját itta szerk.) Ahogyan a Katona lelkesen fogadott produkciója, a Melancholy Rooms is színházkutató lendületű. Az Ördögök (itt inkább: Megszállottak) egy folyamatosan renovált Bosch-festmény előterében játszódó őrült-egzaltált egzisztencialista vitaparádé kegyetlen hatalmi játékokkal – Dosztojevszkij és Camus után nagyon szabadon. Az oroszok amúgy is jelentős helyet foglalnak el a fesztivál repertoárján.

Egy orosz menekült

Kirill Szerebrennyikov, a kortárs orosz film- és színházművészet egyik legnevesebb, áldott-átkozott alakja két produkcióval is szerepel. Putyin elnök erős hangú ellenlábasa hosszú évekig csak háziőrizetből, videón keresztül távrendezhette előadásait. Személyes és művészi szabadságának visszateljesedését a Hamburgban csehovi alapokon színre épített Fekete barát mérföldkövezi: ezt a produkciót már a helyszínen tudta befejezni – még a tavalyi Lessing-napokra időzítve, így ez a darab rendhagyó módon másodszor tér vissza ugyanazon fesztiválra. Lett, örmény, orosz, amerikai és német színészekkel és táncosokkal teli a színpad, a címadó elbeszélésen kívül számos Csehov-darabból ideköszönő idézettel, utalással teli a szöveg.

feketebarat1
Fekete barát. Fotó: Ilya Polyarnaya

Szerebrennyikov szerzőként is jegyzi az estet, mert a sokrétű eredeti elbeszélés szinte csak ugródeszka. Amelyről – igaz – négyszer is elrugaszkodik: négyszer beszéli el, mindig más színi eszközökkel. A nehezen összefoglalható történet közepében egy tehetséges fiatalember, Kovrin áll, akinek látomásában megjelenik egy ősi legendában szereplő fekete barát, aki arról győzködi, hogy egyedi tehetségű zseni. Miután felesége és apósa tanácsára hagyja kigyógyítani magát a „lelki betegségből”, egyre agresszívebb és destruktívabb lesz, míg végül teljesen tönkreteszi a környezetét és önmagát. Halála pillanatában ismét megjelenik a látomás, hogy közölje vele, mindennek az az oka, hogy nem hitte el neki: zseni.

A színpadot uraló – falusi lagzihoz épült pavilonra hajazó – fóliafalú faházvázak először elválasztják a kintet és a bentet, de ez a rend az újrajátszáskor megbomlik, az épületkék oldalukra dőlnek, fejtetőre állnak, később elveszítik átlátszó falaikat. Az addig „benti” tömegszereplők a színpadra zúdulnak vagy teljesen eltűnnek a színről. A főszereplő megduplázódik, majd megháromszorozódik a második és harmadik „körben”, és az ő szemében is egymásra kopírozódnak az őt körülvevők. A néző pedig sokdimenziós kaleidoszkópot lát: az újramesélés nem törli el az előző verziót: az egyszer már volt láthatatlanul tovább lebeg – alapként fönnmarad, erre fújódnak rá újabb drámai fátylak. Nemcsak a beszélt nyelv vált németről oroszra vagy angolra oda és vissza, de a színházi nyelvek spektruma is dúsul, míg a végső jelenet nagyvonalú kortárstánc-tobzódássá nem szélesedik.

vij
Víj. Fotó: Fabian Hammerl

A másik Szerebrennyikov-opusz, a Víj („boszorkányság egy tanyán”) egy kacskaringós Gogol-rémmese – ebből indult ki a rendező, amikor soknyelvű csapatával munkához fogott. Az előadás (főképp az alapmű ismerete nélkül) „jelentésre”, történetre nehezen átfordítható borús képek, zaklatón zakatoló bizarr helyzetgyakorlatok sorozata négy nyelven egy biciklire, egy vak emberre, egy zombilányra és egy nyomasztó (légó?)pincére. Sok-sok vendégszituációval, vendégszöveggel, tomboló agresszivitással, horrorba hajló vadromantikával. Foszladozó és újraéledő életek, figurák. Sötét, barlangszagú teatralitás mesterfokon.

Ukrajna ismét

Mi mással zárulhatna az idei fesztivál, mint egy ukrán-német együttműködésben készült előadással? Nem, nem az épp egy éve dúló háborúról szól az egész fesztivál, de egy percre sem felejthetjük el, hogy szólnak a fegyverek, miközben mi – nem is olyan messze – békésen fesztiválozunk.

kiszalltenger1
Kiszáll tenger fájdalma ellen. Fotó: Gianmarco Bresadola

A Kiszáll tenger fájdalma ellen szövegvázát saját történetek, interjúk és internetes bejegyzések adják, valamint Pavlo Arie, a kijivi Left Bank színház vezető dramaturgja naplóbejegyzései. Utóbbiak a háború első napjaiban keletkeztek, 2020. február 24. után. A színpadon két ukrán és egy német színész. A még a Szovjetunióban felnőtt idősödő Oleh Stefan és a Peresztrojka után született Dmytro Oliinyk önbemutatása (a személyi igazolványba annak idején kötelezően bevezetett orosz „nemzetiség”, illetve az anyanyelv kérdése) rávilágít egy történelmi folytonosságot kereső, önmagát újradefiniáló nemzet létabszurditására. A berlini Schaubühne színésze, Holger Bülow méltó játszótárs. Igen, játszanak: kifordítanak, idézőjelbe tesznek, ironizálnak.

A háború véres képtelenségének felmutatásához meglepő színházi fénytörést találtak: az előadás nagyjából egyharmadát a fronton harcoló színházi emberek (színészek, rendezők) beszámolói, „eljátszott” interjúrészletei adják – gyakran finoman vagy erősebben elrajzolva. Az egyik meginterjúvolt kolléga például több alfejezetre osztva lajstromozta föl a háborúba indulók legfontosabb ruhadarabjait, használati tárgyait, eszközeit a gyapjúzoknitól a hasfogó gyógyszerig, s már a leltár is torokkaparóan groteszkül hat. Hát még úgy, hogy közben a bakancs gyanánt tűsarkút, meleg pelerin és sapka helyett mexikói ponchót és hatalmas karimájú sombrerót öltenek magukra. Néha az igazi borzadály átüt az ironikus gézpólyán: a legvérfagyasztóbb, amikor lehallgatott telefonbeszélgetéseket idéznek be: ahogyan hazatelefonáló orosz katonák számolnak be kegyetlen „hőstetteikről” – kínzásról, nemi erőszakról – barátaiknak, szeretteiknek. Ez már nem groteszk, nem abszurd, nem is szürreális: csak a fejünket rázzuk hevesen.

kiszalltenger2
A képek forrása: Thalia Theater, Hamburg

A szeptember óta futó előadást rendezőként Stas Zhyrkov, dramaturgként Maja Zade és Pavlo Arie jegyzi. Az ön-történetek és ki-befordított dokumentumok után az utolsó tíz percet a performer-szerző-dramaturg Arie sűrűbbre stilizált eseményleírása teszi ki: arról, hogyan fordul a feje tetejére, militarizálódik, válik süvöltően nyomasztóvá a „civil” lét a háború első pillanatától kezdve. Ez a rövid rész teatralitásában is besűrűsödik: a három színész alig négyszeméternyi alapterületű, két méter magas „szobába” (koporsóba) szorulva beszéli el a heves házkutatások, utcai atrocitások és légitámadások ellentmondásos (épp ezért még átélhetőbb) epizódjait.

Az előadások után hullámzó színvonalú, ám sosem érdektelen beszélgetések zajlottak (de előzőleg a teremből kiözönlő nézők jó része beleejtett egy papírpénzt  az ukrán menekültek javára a mindvégig folyó gyűjtés lepedőjébe – a két hét alatt mintegy 15 ezer euró gyűlt össze ilyen mikroadományokból), de a Kiszáll jó hosszúra sikerült közönségtalálkozója kifejezetten izgalmasra sikeredett. A rendező és a két ukrán színész nemcsak további fájó szakmai részletekkel szolgált, de megcsillogtatta a túlélés zálogául szolgáló száraz ukrán humort is.

Igen: a fesztiválról – a nem kissé borongós témák ellenére – a humor sem hiányzott. Szemfelpattintó irónia, kijózanító szarkazmus, harsány (ön)paródia. Igaz: a zacctalan, édes szórakozás, a lelkiismeretsimogató meghatódás hiányzott. Az egyesek szerint már rég nem létező Németország északi kikötőjében a Remény Színháza nem talált szabad stéget. Hacsak nem az volna az igazi reményszínház, amelyik megtanít reménykedni a színház erejében. Mert akkor mégis: a Lessingtage válogatása épp erre tesz érvényes kísérletet.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek