A világon minden – talán így lehetne a Lessingről elnevezett hamburgi fesztivál idei mottóját lefordítani. Minden benne van. Legelőször is minden, ami érinti a ma emberét. Az első két napban például a háború és a békétlenség. UPOR LÁSZLÓ ÍRÁSA.
Elsőre nem túl hangulatos hely: valaha volt gyár- vagy raktárépület, most a hamburgi Thalia Theater próbatermeinek és leginkább a budapesti Trafóéra emlékeztető kamaraszínházának ad helyet. Ahol nem mellékesen a Thalia égisze alatt működő „Reménynagykövetség” (Embassy of Hope) is működik. Reménynagykövetség – nemzetközi kávézó. A Hamburgban letelepedett menekültek kreatív közösségi tere. Itt – hol másutt? – indult két letaglózó-felkavaró-felemelő ukrán esttel és a háború borzalmait dokumentáló kiállítással a közel háromhetes színházi fesztivál.
 Danse Macabre |
(Első este: Danse Macabre) Piros padlófény a színpad mélyéről, a homályban hangszerek körvonalai, a színen lakóépületeket idéző félméteres-méteres sötét téglatömbök, ablakként világító kis négyszögekkel. Félhátul az árnyékban görnyedten ülő báb. Még sötét van, amikor egy árnyalak beül a báb mögé, testhelyzetét amazéhoz igazítva. Ő majd mindvégig a gyerekbábbal lesz, egy pillanatra sem válik meg tőle.
A hangszerek mögött cakkos sziluettek jelennek meg – az ukrán Dakh Daughters fekete tülltütüs, túlzón kabarés punkbalerinái. Erős Kurt Weiles zenekezdés (Rozy), ahogy tőlük megszoktuk, amelyben több a puffanó dob, mint a zongora (és annak is inkább a bal kéz felőli mély, döbögős akkordjai szólnak), nyers, kemény ének. Másfél számnyi Dakh Daughters-koncert után vijjogó légósziréna hangja tör szét mindent. A nők elfutnak a hangszerektől, egy ideig felvételről szól a zenekíséret, hozzá egy kifacsart modernkori Jób-történet. A félsötétben a nőkről ezalatt lekerül a cirkuszi jelmez: a kombiné fölé viharkabátot húznak, gondosan lesminkelnek.
És bár sok dalt eljátszanak még – dühöset és szomorút egyaránt –, innen kezdve nem vad komédiások, hanem tragikus sorsú ukrán asszonyok, akik ha nem is a maguk történetét, de igaz, csakis globális rémálmainkba illő történeteket adnak elő igazi, megrendült, zokogó, kontrollálatlan, színészietlen, távolság-nem-tartó átéléssel (belül felkiált a művelt néző: színház ez?!).
A házat idéző tömbökről kiderül: különféle méretű gurulós utazótáskákra erősített síklapok, amelyek most lekerülnek a bőröndökről. A fehér ablakfények kattintásra vörösre váltanak az asszonyok kezében, a színpadot füst borítja, nem ördöngösség megfejteni a képet. A vörösen virító ház-síkok idővel egymásra halmozódnak, úgy is maradnak: városanyagból rakott tábortűz – az asszonyok néha körbe is guggolják, úgy regélik-jajongják-éneklik tovább a kínzásról és erőszakról, képzelethatárokat feszegető kegyetlenségről szóló történeteket.
 Fotók: Oleksandr Kosmach |
A sárkányfog-vetemény lázálmainak kegyetlen színpadra költője, Sarah Kane is összezsugorodott volna rémültében, ha megéri: olyan sűrűségű borzalmakról hallunk, amilyeneket „normálisan” színházba vinni szigorúan tilos volna, mert mindenki azt mondaná: SOK.
Az utazótáskák multifunkcionális kellékké válnak: hol önmagukat jelentik és híven követik tanácstalanul bolyongó vagy sebesen száguldó gazdájukat, hol elszabadulnak és maguk is őrült menekülőtáncot járnak-gurulnak a színen, hol párosával egymás tetejére emelve, durván kirántott „húzókával” meglepően élethű tankká alakulnak. Máskor sírkövekként magasodnak, legvégül megrázóan giccses, dél-amerikaiasan pompázatos belső gazdaságú budoár-emlékké nyílnak. Mellettük-körülöttük a padlót élvilágított négyszögek (tükrök? tabletek?) borítják szabályos sorokban – katonai temetőt idéz a kép.
Bonyolult zeneiségű, heves zokogásszínház a Magyarországon is ismert Vlad Troickij rendező vezényletével. A tapsrendnél előkerül a szinte kötelező ukrán lobogó. „Szlává Ukraini, köszönjük, hogy támogattok, csakis együtt állíthatjuk meg ezt a borzalmas háborút!”
Nehéz bent ülni, nehéz kimenni a teremből.
 Bomb Shelter Art Resistance Night |
(Második este: Óvóhely) Ugyanaz az épület. A színház előcsarnoka, afféle nem túl hangulatos, de nyüzsgő söröző-kávézó, a kitelepített színpadon a Dakh Daughters. Este tizenegy óra. A műsor ugyanúgy indul, mint egy nappal korábban. Ugyanolyan dühös, ugyanolyan harcos, ugyanolyan szarkasztikus szövegű és gesztusrendszerű ötszólamúságban, mint általában – mint előző este is. Csakhogy most lemegy – és nem vált sínt, nem kap gellert – egy teljes koncert. Nem szakítja meg légiriadó.
A „lányok” maradnak eredeti jelmezükben: feketébe mártott balerinabohócok mészfehér arccal, csáléra tupírozott frizurával. Vad muzsikájuk tánc, a hangszerek sűrűn rendezett hangokat adó bábok, a dobverők, vonók harci eszközök és színházi kellékek egyszerre (jó néhány dal szerepelt az előző napi előadásban is – ugyanígy szólt, mégis egészen másképp). Nem csak a színpad köré vetített háborús képek miatt felforgató ez a zene: a ritmus a gerincben döbög, a tüdőt, a ki-beáramló levegőoszlopot, a szívverést direktben irányítja. Az ének csak néha simogat, legtöbbször tép – de mindig kristálytisztán, fület gyönyörködtetőn. A felemelően brutális zenelendület végén újra előkerül a kék-sárga zászló, elhangzanak ugyanazok a harcos, szolidaritásra buzdító szavak.
Aztán kis szünet, majd négyen lépnek a dobogóra. Egy számítógéppel zenét generáló ukrán fiatalember (fellépőneve High Hibiscus), valamint a hamburgi Thalia három színésze: a kijevi születésű, de hat éve Hamburgban élő és mára tökéletes németségű Solomia Kushnir, Oda Thormeyer, valamint hegedűvel a kezében egy markáns arcú, középkorú színész, bizonyos Tilo Werner. Igen, az a Tilo, akit az egykori Krétakör minden rajongója jól ismer. Három emberi hangra és zenére komponált felolvasás kezdődik. Tanja Malarcsuk műve kortárs „háborús” szöveg. Ereje a németet csak alig értő füllel is nyugalmasan nyomasztó. Ez a produkció azonban félbeszakad, amikor fülsiketítő vijjogással megszólal a kurblis légvédelmi sziréna, és a színház rendészmellényes munkatársai bejelentik: légiriadó, el kell hagynunk az épületet.
 |
Nem vagyunk teljesen meglepve: egész éjszakára hirdetett „ellenálló színházi” produkcióra vettünk jegyet, amelynek címe: Óvóhely. Az udvaron át, az épületet megkerülve, hátulról vezetnek-terelnek be bennünket a gyér fényforrásokkal épphogy megvilágított színházterembe. A széksorok fekete bársonnyal letakarva, csak a lépcsőkön ücsöröghet, aki nagyon akar, egyébként az amfiteátrum padlóján kell helyet keresni. Lassan rájövünk: tárolókból mindenki vehet magának jógaszőnyeget, pokrócot, amit talál – nincs persze két egyforma darab.
Nem lehet pontosan tudni, mi történik, mi fog történni, időbe telik, amíg többé-kevésbé kényelmesen ki-ki elhelyezkedik. Sustorgás, beszéd, jövés-menés. Árnyékok csoszognak-dobognak, szaladnak közöttünk, nehéz eldönteni, ki „igazi”, ki nem. Gyereksírás, lehulló tárgyak zaja. Olykor robbanás, a falakat-padlót megrengető dörgés, fülrepesztő robaj, gyomorban visszhangzó hanghullámok. Gyakran vad kutyaugatás kintről. A sustorgás-motyogás hangközegéből egyszer csak kiválik a korábbi felolvasásból megismert három hang, folytatódik a Malarcsuk-szöveg. Aztán megint csak neszek – valahol a felismerhetőség, dekódolhatóság határán.
Igazán nem történik semmi – hacsak nem számít történésnek a várakozás, hogy mikor jön valami –, de egy valami nincs mégsem: nyugalom. Tudjuk, hogy „csak játék”, valódi veszélyérzet nincs bennünk, de a félhomályban-félálomban eltöltött bő másfél óra nyughatatlan semmije alkalom, hogy legalább megérezni próbáljunk valamennyit az óvóhely-lét egyáltalán nem hívogató biztonságának lényegéből. És nem nehéz megérezni.
 Fotók: Fabian Hammerl. A képek forrása: Thalia Theater |
Nem sokkal hajnali kettő után a hangszórók közlik, hogy légiriadó lefújva. Felkászálódunk, kibotorkálunk az előcsarnokba, ahol már szól a vad Ragapop. A padlón felborult állólámpa, feldőlt virágcserepek, szétszórt tárgyak – a bombatámadás után szétzilált otthon. A Ragapop zúzós, kérlelhetetlen zene: két Dakh-lányból (Ganna Nyikitina és Ruszlana Hazipova) áll, valamint egy hangmérnök-gitárosból – kivételesen férfi: Anton Ocseretianyi –, aki érzékelhetően csakis a torzítóban hisz, de abban nagyon.
Bár úgy terveztük, hogy a hajnali hat körülre ígért reggeliig maradunk, félórányi Ragapop után öregesen föladjuk, pedig hátravan még három nagyon ígéretes zenei produkció, valamint egy DJ-szet. És mint később kiderül: egy kora reggelig tartó második légiriadó, amelyet énektanulás és közös éneklés zár le.
Nem kétséges: a teljes maraton egészen más dimenzióba repített volna, de a Troickij rendező és a Dakh Daughters elszánt kreativitásától felfűtött közreműködő csapatnak köszönhetően a Reménynagykövetség így is felépült-leomlott-újraépült ezen az éjszakán. Mindenkinek, aki valamennyi időt is ott töltött.
Valahogy így érdemes egy fesztivált elindítani. És még csak az első harminc centit használtuk fel a kétméternyi színházjegyből.
A Lessingtage oldala itt található a Thalia Theater honlapján.
