Nem könnyű komoly témáról érdekes könyvet írni. Bereczkei Tamásnak és a Pécsi Tudományegyetem Pszichológiai Doktori Iskoláján dolgozó kollégáinak, Birkás Bélának és Czibor Andreának most mégis sikerült egy olvasmányos és érthető szakkönyvet az asztalunkra tenni. A lélek sötét oldala című kötetben a legmodernebb szakirodalmat alaposan feldolgozva és saját kutatásaikra támaszkodva járják körül témájukat, a „sötét triászt”, azaz a narcizmust, a machiavellizmust és a pszichopátiát. Az általuk érintett emberekre jellemző a szélsőséges önzés, az, hogy kivételesnek tartják magukat, másokat eszközül használnak céljaik eléréséért, és gyakran éreznek kárörömet.

A három típus közül, mondhatni, a pszichopata a sztár, hiszen sokak fantáziáját  megmozgatják a pszichopata gyilkosok rémtettei, szívesen nézik a róluk szóló darabokat, filmeket. Nemcsak a kannibál pszichiáter, Hannibal Lecter, a Thomas Harris író által kitalált figura vezeti a népszerűségi listát, felzárkóztak melléje valódi bűnözők is, pl. Ted Bundy, a sármos sorozatgyilkos. A tizenkilencedik századi London ködéből költözött át színpadra és képernyőre Sweeney Todd, a Fleet Street démoni borbélya, aki miután borotvával átvágta kuncsaftjai torkát, testüket húsos pitévé dolgoztatta fel, valamint a valódi identitását máig rejtegető prostituáltgyilkos, Hasfelmetsző Jack.

Ők a sötét triász éjfekete tagjai. Persze nem minden ilyen indíttatású emberből lesz gyilkos, legfeljebb agresszív és kötözködő kolléga vagy elviselhetetlen szomszéd. A pszichopátiának – akár a másik két patologikus viselkedési formának – van erősebb és gyengébb formája. Az elsődleges elsősorban genetikai meghatározottságú, a másodlagos kialakulásánál fontosak a környezeti hatások is. Ikervizsgálatok igazolták, hogy az egypetéjű ikreknél akkor is nagyon magas a bűnözővé válás aránya, ha mindkettő eltérő nevelési stílusú családban nő fel. Ők a „báránybőrbe bújt farkasok”, vonzó külsejükkel, meggyőző modorukkal könnyű prédát találnak a környezetükben. Ha leleplezik őket, akkor sem térnek jó útra, túl erős bennük a késztetés a csalásra, megtévesztésre. Visszaesőkként kerülnek újra meg újra börtönbe. Rossz hír az is, hogy a pszichopaták nagy valószínűséggel átörökítik az utódaikra ezt a hajlamot, esetükben  a társadalmi hatások, a példamutatás, a nevelés keveset számítanak.

Ami igazán veszélyessé teszi őket, az az empátia hiánya. Nem képesek mások érzelmeit átélni, szenvedésükkel azonosulni, így könnyű szívvel élnek vissza embertársaik bizalmával. Agyi aktivitási szintjük, ezzel összefüggésben szívritmusuk viszont alacsonyabb az átlagosnál. Félelem nélkül vágnak bele olyan kalandokba, amelyektől másokat kiráz a hideg.

A másodlagos pszichopatáknál a genetikai determináció gyengébb, ők egy elfogadó, szerető családba és közösségbe jól beilleszkednek, kockázatkeresési hajlamukat pedig kiélik vadvízi evezéssel, motorozással, vagy más veszélyes sporttal.

Narcisztikusok, önmaguk vélt nagyszerűségétől elbűvölt emberek mindig is voltak, ezt igazolja a görög monda névadójukról, a vízben tükröződő saját képébe beleszerető Narkisszoszról. A pszichológia számára Freud fedezte fel ezt a hajlamot: magyarázata szerint a nárcisztikusok megmaradnak az énszeretetnek egy gyermeki szintjén akkor is, amikor már a társas kapcsolatok – barátság, szerelem – felé kéne orientálódniuk.

Önmagában az, hogy az ember ismeri és elismeri saját pozitív tulajdonságait, jó véleménnyel van magáról: normális, egészséges dolog. Az irreálisan magas önértékelés, önszeretet az, ami veszélyes, hiszen eltorzítja az ember kapcsolatait. A narcisztikus ember ördögi körbe kerül, nem képes mély kapcsolatot kiépíteni másokkal, de mégis rájuk szorul, hiszen tőlük várja saját nagyszerűsége elismerését. Rossz esetben kívülállóvá, csúfolódások céltáblájává válik.

Új felismerés, hogy ennek a hajlamnak a kialakulása az agy bizonyos részeinek az átlagostól eltérő voltára vezethető vissza. A narcisztikusok agyában kisebb az úgynevezett szigetlebeny szürkeállománya, mint a kontrollcsoportéban, és máshogy is működik.

Világunkban a narcisztikusok jól elboldogulnak, ha csak „magukat adják”. Bizonyos televíziós műsorok éppen magamutogató, furcsa helyzeteket szívesen elvállaló jelentkezőket keresnek. A „celebek” korunk furcsa hősei, ők azok, akik valódi teljesítmény nélkül jutnak el országos ismertséghez. De amilyen gyorsan feljutnak a  csúcsra, olyan gyorsan le is taszítják őket az utánuk jövők még különösebb szokásaikkal, még egzotikusabb megjelenésükkel. És ez akár tragikus is lehet, mert a narcisztikusok sérülékenyek, hiszen elérhetetlen dolgokra vágynak – örök szépségre, ifjúságra, világra szóló sikerre, imádók megszámlálhatatlan hadára.

Mind a pszichopátia, mind a narcizmus patologikus viselkedésforma, különösen annak súlyosabb formájában. Léteznek terápiák a kezelésükre, de az érintettek nehezen gyógyíthatók. Nincs betegségtudatuk, többé-kevésbé jól érzik magukat torz belső világukban.

A triász harmadik tagja, a machiavellizmus nem sorolódik a patológiák közé, a pszichológusok érdeklődési körébe is csak a múlt század hetvenes éveiben került. Elnevezését Machiavelliről kapta, akinek 1513-as könyve, A fejedelem a hatalom megragadásának és megtartásának módozatairól szól. A szerző állítólag a zseniális, de teljesen amorális Cesare Borgiáról mintázta az erkölcsi szabályoknak fittyet hányó, a közembereket mélyen lenéző és manipuláló politikus alakját. Máig nem tudhatjuk, Machiavelli komolyan gondolta-e a saját tanácsait, vagy szatírát írt korának züllött vezetőiről.

A machiavellisták viszont csakugyan komolyan, cinikusan, hideg elszántsággal manipulálnak másokat, jelszavuk: „a cél szentesíti az eszközt”. A cél pedig saját hatalmuk gátlástalan növelése. Sokan sikeresek lesznek közülük, gazdagok, híresek, a világtörténelem nagy manipulátorai éppen közülük kerültek ki. Előfordulhat, hogy tevékenységük egy nagyobb közösség felvirágzását szolgálja – ahogy a Borgiák esetében is.

A „sötét triász” tagjainak tulajdonságait manapság már nem csak alkalmi megfigyelésekből ismerjük. A szakemberek tesztekkel jól fel tudják tárni érzelmi életüket, motiváltságukat és viselkedésük alapstratégiáit. Az ötfaktoros személyiségtesztben például mindhárom csoport feltűnően alacsony pontszámot ér el a „barátságosság” mutató tekintetében. Nem csoda, hiszen csak magukra figyelnek.

Az intelligenciatesztek azonban nem mutatnak náluk eltérést az átlagtól. Úgy vélhetnénk, a machiavellisták okosabbak másoknál, hiszen képesek túljárni mások eszén, de a tesztek nem ezt igazolták. Arról lehet szó, hogy az érzelmi átélés nem homályosítja el tekintetüket, így képesek hideg fejjel saját önző szempontjaikat érvényesíteni mások kárára. Ismerünk persze ragyogóan intelligens machiavellistákat is, ilyen volt a Három testőrből is jól ismert Richelieu bíboros.

Köztünk élnek a „sötét hármas” tagjai, feltűnnek a tévék képernyőjén, influenszerként befolyásolni próbálnak bennünket a szociális médiában. Erős ambíciójuk, sikerorientáltságuk révén vezető helyre küzdhetik fel magukat a gazdaságban, az üzleti életben, a politikában. Értékteremtő, hasznos tagjaivá válhatnak a közösségnek. De ha lehet, barátot, házastársat ne közülük válasszunk.

A könyv adatlapja itt található.