Az 1952-es Ének az esőben című film ideje két óra alatt marad, az 1983-as musicalnek (pontosabban zenés vígjátéknak, ahogyan műfajspecialista kollégánk, László Ferenc oly helyesen megállapította a szegedi operettszínházi koprodukció kapcsán) az első felvonása majdnem ennyi. A feszesebb dramaturgia a színpadi fesztelenséget nem veszélyeztetné, de sajnos a szerzői jogok akkor is mindenek fölött állnak, ha az egykori, sok esetben már csak néhai szerző munka közben nem volt a topon. A hab ritkán tart sokáig kávén vagy süteményen, de ha összeesik, van alatta valami. A színházi habkönnyűből viszont, pláne a drámaiatlansággal fűszerezettből, csak a puszta lég marad. Most, hogy indításképp ebben a legalább kétszer véget ért bekezdésben ennyire borzalmas képzavarokkal elparentáltam az összes adaptálókat és jogtulajdonosokat, következzen beszámolóm a Miskolci Nemzeti Színház adottságnak tekinthető hosszúsága ellenére is szerethető előadásáról.
 Jelenet az előadásból. |
Vannak történetek, amelyek rosszul öregszenek. Lehet velük bármit csinálni, rajtuk marad a kor nyoma. Ha benne hagyják, a hamis nosztalgiával együtt teljesen érdektelenek maradnak, ha meg kimozdítják belőle, minden érvényességüket elvesztik. A legjobb lenne ezeket a zeitstücköket elfelejteni, ennek ellenére – mivel színészdarabok – mégis gyakran feltűnnek a repertoáron. Az Ének az esőbennél ez nem merül fel. Valószínűleg azért nem, mert már hetven évvel ezelőtt is jó húsz évvel korábbra nyúltak vissza az alapkonfliktust és a zenei anyagot illetően. Míg azonban az akkori producer, akinek kipattant a fejéből ez a már-már jukebox musical – hiszen Arthur Freed megérezte, hogy Nacio Herb Brown már ismert dalaira viszik majd a mozijegyet, mint a cukrot – tudta, mennyi az annyi, utódai nem. (Lásd az előző bekezdést.)
A 2012-es londoni előadásban, és annak legutóbbi, 2021-es felújításában 14 ezer liter vizet esőztettek el. Miskolcon nem zuhog, de nem is hiányzik, hogy zuhogjon. Felfüggesztett hitetlenségünk miatt a színházban az esernyő látványa megképzi az érzetet. Bár Kovács Dániel Ambrus díszletén érezni az aktuális helyzetet – nem az akkori Great Depressiont, hanem a mostani lokálist –, a funkcionalitás nem párosul gondolatszegénységgel. És mernek viccelni vele.
 Rudolf Szonja, Rózsa Krisztián |
A kevés látható körvonalú szerep ellenére sokan vannak a színpadon. Az Old Hollywood Glam nem megspórolható, ezért Kovács Andrea jelmeztervezőnek nem lehetett egyszerű dolga, de csillogásban nincs hiány.
Vannak elborult színészi ötleteket és hasonlóan elborult rendezői kéréseket illető froclizós poénok, amelyek szerencsére túllépnek az atelier jellegen. Szellemesek a miskolci előadások közti átjárások, ahogy Roscoe Dexter (Tegyi Kornél) nagyjából Roger DeBris filmrendező megfelelője, a „ne izéljünk már szekéren, mert nem értünk hozzá” be- (vagy ki-?)szólásának is helye van, és szép tisztelgés, ahogy az álomgyár leghíresebb erről arra emigráltjai közül is feltűnnek néhányan a színen. Egy vegytisztán szórakoztató zenés romantikus komédiában nem kell problémákat felvetni. Ezért nem is exponálják a még mindig érvényes, hatalmi helyzetből következő gender- és metoo-problémákat, de az alkotók mernek bátrak lenni ahhoz, hogy a darab keretein belül felvillantsanak belőlük egyet-kettőt.
Nádasy Erika a karakter kívánalmainak megfelelően rebegteti szempilláit szűzlányként a némafilmes betétekben (szép műfajhelyes munkák emblematikus Miskolc környéki külsőkkel), csodálatosan rikácsol minden megszólalásában és énekel mesteri módon hamisan. Lina Lamontja nem eredendően rosszindulatú, inkább csak karrierista, aki szimplán és üresen buta, ám olyan pazarul közönséges, hogy a kapanyél kilóg a szájából. Ahogy a második felvonásban az öltözőasztal tükre előtt ülve, különösebb helyzet nélkül, prózában és dalban, ám nagyjából a dramaturgiai semmiben próbálja magát meggyőzni arról, hogy szép és tehetséges, a figura hirtelen emberi mélységeket kap. Egy olyan színésznőt látunk, aki nagyon is tisztában van azzal, hogy életkora miatt a megváltozott filmipari helyzetben nem lehet jövője, karrierje mellett pedig az a légvár is kipukkad, hogy Don egyszer mégis beleszeret.
 A fotók forrása: Miskolci Nemzeti Színház |
Az a Don, akinek mindene megvan a mindenkori sztársághoz, mázlista módon a test mellett a hang is, így aztán nem okoz neki megrázkódtatást a technikai fejlődés, tip-tap átszteppel a hangosfilmekbe. Rózsa Krisztián alkatilag robosztusabb, mint a karakter archetípusa, első játszója és önmaga koreográfusa, Gene Kelly, vagy a későbbiek közül a balett-táncosi múlttal rendelkező Alan Cooper, de látható erőfeszítés nélkül táncol, karakterlazasága abszolút az övé.
Cosmo Brown, a kedves jófiú zeneszerző-zongorista, aki a celeb színészbarát árnyékába szorul, és akinek igazán meg kell dolgozni az sikerért. A megdolgozás a színpadra is igaz: a Cosmót játszó színészé a legmelósabb feladat, de Farkas Sándor bírja szuflával. És bírja ugyanígy üde naivaként Rudolf Szonja is, aki remekül hozza Kathy Selden női és színésznői öntudatát.
A kedves kis karctalan történet zenés színházi műként menthetetlenül lötyög, a színpadon viszont szerencsére túl van tolva, ahol kell, és vissza van fogva, ahol épp arra van szükség. Mivel Szőcs Artur rendező (továbbá előadásbeli tapsoltató és díszítő) a társulat komédiázó kedve mellett építhet az énekes és mozgásos képességekre, Hajdu Anita koreográfussal illúziókeltően töltik ki a darabbeli hézagokat, de Cser Ádám tempói is kellenek ahhoz, hogy az előadásban az elviselhetőség határain innen maradjon az a rengeteg darabbeli jóérzés. Két teljes, egyenrangú szereposztás van, a másikról látatlanban merem mondani, hogy egy egészen más levegőjű, hangsúlyú előadás. Szokás szerint alapvetésnek tekintik a Miskolci Balett művészeit, és az énekkar színészi vénájú tagjairól sem feledkeznek meg.