Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

KORTÁRS AVATÁROK – SEBEZHETŐ IDENTITÁSOK

Keresztes Zsófia: Az álmok után: Merek dacolni a károkkal / Ludwig Múzeum
2023. jan. 31.
Bár a fiatal művész egy bécsi kiállításában, a Sticky Fragility-ben már reflektált az identitásvesztettség állapotára, a sebezhető identitásokkal foglalkozó alkotásai az 59. Velencei Képzőművészeti Biennále Magyar Pavilonjában teljesedtek ki. A kiállítás most a Ludwig Múzeumban kap teret, amely egy helyspecifikus installáció esetében nem mentes a kihívásoktól. MARTINCSÁK KATA ÍRÁSA.

Keresztes Zsófia, az észt művész, Kris Lemsalu esztétikájára emlékeztető alkotásai már a Velencei Biennále előtt is ismertek voltak a nemzetközi színtéren, és több ízben összeértek az idei biennále koncepciójával. A főkurátor Cecilia Alemani a szürrealista festő, Leonora Carrington Milk of Dreams című könyvét emelte be a biennále koncepciójába, olyan témákat érintve ezzel, mint a testek és azok metamorfózisa, vagy az individuum és a technológiák közötti kapcsolat.

keresztes1

A művész az identitáskeresést egyértelműen egy elképzelt, fiktív világban gondolja újra, amelyet a Zsikla Mónikával folyatott közös munkának köszönhetően Szerb Antal Utas és holdvilág című regénye helyez összetettebb kontextusba. A kurátori koncepció különösképp azt az epizódot hozta összefüggésbe Keresztes mozaikkal kirakott alakjaival, amelyben a főhős visszatér Olaszországba, hogy gyermekkori emlékeihez, és így saját identitásához is közelebb kerüljön a házasságkötés előtt. Mihály, a regény főszereplője a ravennai mozaikok megpillantásakor jut el a konfliktus felismeréséhez: az egyén kulturális és társadalmi háttere ellentmondásba kerülhet az individuummal. A nosztalgikus elvágyódás és az ezzel összefüggő identitáskeresés persze rámutat az idő természetének különös jellegére: a jelenünk a múltunkra épül, attól függetlenül identitásunk nem létezhet. A ravennai cselekményszálat az üvegmozaikokkal kirakott misztikus totemoltár teszi teljessé, amely ezúttal a Ludwig Múzeum központi terében kap helyet.

keresztes2

Keresztes Zsófia művei az irodalmi vonatkozáson túl a schopenhaueri dilemma köré fűződnek: szobrai fémláncokkal csatlakoznak egymáshoz, bár egymástól relatíve nagy távolságban helyezkednek el. Különösen igaz ez a Ludwig Múzeum display-ére, ahol a fémláncok még nagyobb hangsúlyt kapnak. Az összeláncolt szoborcsoport azt a schopenhaueri gondolatot viszi tovább, amely kimondja, az ember társadalmi lény, és az intimitás vágya mindig elég erős marad bennünk ahhoz, hogy annak ellenére is újrapróbálkozzunk a kapcsolódással, hogy tudjuk, az sérülésekkel járhat. Arthur Schopenhauer a sündisznó természetéhez hasonlította a jelenséget, amelynek vizualitása Keresztes szobrain is fellelhető: az üvegmozaikok és a fémláncok különös dimenziót teremtenek az amorf testekkel összefüggésben.

Emellett a művész más témákat is megjelenít: a posztpandémiás állapotot, a woke kultúra ellentmondásait, az algoritmusok és mesterséges intelligenciák avatárjait. A járvány időszaka alatt belakott online terek a percepciónkat is átformálták. Így Keresztes Zsófia hatalmas mozaikkapujában egyszerre találkoznak ókori és kortárs, főként a közösségi média felületeiről ismerős motívumok. A polisztirolból készült szobrok ennek ellenére mintha nem védő/őrző szerepben, hanem útjelölőként funkcionálnának, láncra verve, egymáshoz kötve, mégis elkülönülve kerülnek a Ludwig Múzeum termeibe. Keresztes kompozit alakjai eggyé válnak a kapuval, nem lehet eldönteni, hogy állati vagy emberi belsőségeket, esetleg fiktív szerveket látunk. Hibridjei digitális lenyomatai a posztmodern utáni identitásnak: a lélektelennek, a csillogónak, az érinthetetlennek. Bár az online kapcsolódás azt a hamis érzetet adja, hogy közel vagyunk egymáshoz, ez csak látszat, pszeudoállapot. A sebezhetőséget hangsúlyozzák a Keresztes Zsófia által használt anyagok: a fémláncok és a polisztirol testek helyenként pókhálóvá fonódnak össze, és a velencei Magyar Pavilontól eltérően, nagyon hangsúlyosan jelennek meg a Ludwig kiállítóterében. A hatalmas szobrok leginkább a térérzékelésünkkel játszanak, a mozaikkal kirakott testek tetemekként hatnak, amelyek vasláncokkal kapcsolódnak össze. Bár a kiállítás az élő és digitális közötti különbségekkel dolgozik, szobrai a fluiditás előnyeit és hátrányait is magukon viselik. A testek másik érdekessége, hogy túlmutatnak nemen, bőrszínen, bármiféle fizikai tulajdonságon. Az amorf formákból kibontakozó fiktív mozaiklények fluid kompozit lénnyé olvadnak össze.

keresztes3
A fotók forrása: Ludwig Múzeum

Keresztes alakjai kortárs avatárok, amelyek a technológia fejlődésével párhuzamosan jöttek létre, és tükrözik azokat a fluid identitásokat, amelyeknek köszönhetően ma már egyszerre több térben és időben létezhetünk. Ám az, hogy ezek az identitások átformálhatók, nem jelenti azt, hogy nem szorulnak védelemre. Ha lehet, a kontrollvesztettség állapota talán még inkább sebezhetővé teszi ezeket az én-részeket. A fiatal művész mindemellett olyan kérdéseket hoz felszínre, mint hogy mi történik online-énjeinkkel miután már nincs szükségünk rájuk. Hová lesznek a virtuálisan levetett bőrök, vajon ki foglalkozik ezekkel a különös szellemekkel, ha mi már nem tartunk rájuk igényt?

A vasláncok és a tömör matériák ellenére a vidám pasztellszíneknek és a közösségi médiából kiragadott szimbólumoknak köszönhetően egyfajta súlytalanság lesz rajtunk látogatóként úrrá, pedig a téma nagyon is súlyos: hogyan definiálhatjuk magunkat újra a közösségi médiás selfjeink tükrében? Vajon múltunk tetten érhető ezekben az identitásokban? Lehetnek-e ezek az avatárok megfelelői a gyermeki énünknek, amely olasz utazás nélkül is elérhető? Kiszabadulhatunk-e ezen nem fiktív valóságokhoz kötődő emlékeinkből, és vajon megtisztulhat-e az önmagunkról alkotott gondolatkép, vagy épp ellenkezőleg, csak a virtuális valóságában válhatunk szerethetővé?

A kiállítás február 26-ig tekinthető meg a Ludwig Múzeumban.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek