Babylon
2023.01.18.

A Babylon váratlanul vulgáris, meglepően vicces és szörnyen szórakoztató moziélmény a némafilmek arany- és végkoráról. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Nem várt fordulat: Hollywood aktuális csodagyereke, a Whiplash-ről, a Kaliforniai álomról és Az első emberről ismert, a legfiatalabb Oscar-díjas rendezőként jegyzett Damien Chazelle új mozija lett az utóbbi idők egyik legmegosztóbb filmje a tengerentúlon. Egyesek visszataszító, sekélyes, a korszakot tökéletesen félreértő tévedésnek („Cinema Paradiso hülyéknek”), míg mások virtuóz, kirobbanó remekműnek tartják, amely végre a maga valójában mutatja be a húszas évek dekadens, de a későbbiekhez képest minden tekintetben szabadabb (és egyben kreatívabb) Hollywoodját. 

Ugyanakkor kétségtelen: ha már az első öt percben arcon fos valakit egy elefánt, és azt a valakit nem Adam Sandlernek és nem is Sacha Baron Cohennek hívják, a továbbiakban pedig fékevesztett, „A Wall Street farkasa semmi se volt ehhez képest”-bulik követik egymást, amelyeken pucér nők és kokainhegyek mellett a Rammstein-koncertek elmaradhatatlan kelléke, a péniszágyú is előkerül, csak most ráadásként még egy törpe is lovagol rajta, az a film borítékolhatóan megosztó lesz.


Jelenetek a filmből

Pedig Chazelle-nél ez a paraszthumor és ezek a piros karikás, minden határon túltolt Gatsby-partik nem mindig és nem feltétlenül öncélúak, hanem arra szolgálnak, hogy a maga ambivalenciájában (mocskában, könyörtelenségében, csodájában) mutassa meg ó-Hollywood működését, és közben megemelje kalapját a cirkuszi szórakoztatásként indult filmművészet előtt. Chazelle vallja – interjúkban és a Babylonban egyaránt –, hogy a film vulgáris egyszerűségét, szegénysori gyökereit, elsősorban az érzékekre ható mechanizmusát nem szégyellni kell, hanem ünnepelni. A Babylon ennek megfelelően szemkápráztatóan látványos, zsigerből jövő és zsigerekre ható, bombasztikus és szélvészgyors, vizuális és egészen konkrét orgia – sokkoló, elbűvölő, 35 mm-es, színes, szagos, szélesvásznú moziélmény.

A húszas évek derekán, a némafilmkorszak aranykorában járunk, amelynek nemsokára véget vet a hangosfilm betörése. A némafilm tragédiája, hogy pont a csúcson, művészetté fejlődése után kaszálta el és tette egyik napról a másikra idejétmúlttá az új technológia megjelenése, a földrengésszerű változás nyomában pedig rengeteg tragédia, kisiklott élet és tönkrement karrier maradt. Chazelle pompásan ragadja meg az összeomlás előtti utolsó pillanatot, a részegítő eufóriát és kontrollvesztett őrületet, amit a határait még nem ismerő, sztárjait korábban sosem látott magasságokba emelő Hollywoodban tombolhatott, ahol még szabadon áramlottak a drogok, mert nem ismerték teljesen azok veszélyeit, és szabadon törhettek fel az emberek is, mert még nem épült ki és nem csontosodott meg teljesen a rendszer, és a harmincas években bevezetett öncenzúrarendszer, a Hays-kódex sem kötötte katolikus gúzsba a hollywoodi hedonizmust.

A Babylon ebből a szempontból olyan, mint egy ritkaságokkal megszórt bestoflemez: benne van minden, amit el szokás mondani ó-Hollywoodról, de a több mint három órás játékidőben sok, korábban nem feltétlenül hangsúlyozott részletnek is jutott hely. Brad Pitt alakjában a húszas években felfoghatatlanul nagy sztárrá vált, majd a harmincasban lecsúszó amorózó sejlik fel John Gilbert és Douglas Fairbanks körvonalai mentén, Margot Robbie a jazzkorszak szexszimbólumát játssza (á la Clara Bow), aki a szegénységből kitörve válik a maga hétköznapiságában milliók bálványává, a külsejében és kicsit a karakterívében is bevallottan A keresztapa Al Pacinóját idéző Diego Calva pedig a filmezésbe az utcáról csöppenő kisember, aki lépésről lépésre mássza meg a filmes ranglétrát. 


A képek forrása: MAFAB

Aki pedig szeretné, az akár a korszak népszerű komikusát, a gyilkossággal (tévesen) vádolt Fatty Arbuckle, a (nem teljesen pontosan) az első hollywoodi rendezőnőnek tartott Dorothy Arzner, vagy az első kínai-amerikai filmsztár, Anna May Wong alakját is beleláthatja a mellékszereplőkbe, sőt: még a hangosfilmváltással Hollywoodba betörő jazz-zenészek is saját történetszálat kaptak, akik más filmtörténetekben csak lábjegyzetként szerepelnének, a jazzbolond rendező panteonjából viszont nem maradhattak ki.

Mindezt sokszor a városi legendák szintjén, de hangulatában pontosan és meglepően viccesen tárja elénk Chazelle, aki eddig nem épp a humoráról volt híres. Igaz, hogy a vulgáris viccek nem mindig állnak jól neki, mert néha szimplán csak közönséges lesz, mint amikor a hangosfilmben rejlő lehetőségeket egy retyóban érzékelteti, de máskor úgy szerkeszti a nagyjeleneteit, mintha csak a Family Guy-ból tanulta volna: bravúrosan fokozza, variálja a poént, majd amikor már azt hisszük, nincs tovább, túlviszi a csúcson is, és annyi bőrt lehúz róla, amiről nem is gondoltuk volna, hogy még rajta van. Például amikor a filmkészítés alig-alig kontrollált káoszáról forgat, amelyből aztán vér, verejték és feszült, utolsó pillanatos véletlenek révén néha tényleg varázslat születik: a grandiózus csatajelenet vagy az első hangosfilm-felvétel is egy-egy pazar, komikus remekmű.

Chazelle ráadásul a jól ismert rendezői stílusát is csúcsra járatja. A Justin Hurwitz bombasztikus, sodró jazzére vágott, feszes snittek és a gyors kamerarántások váltakozása a kígyószerűen tekeredő hosszú kameramozgásokkal olyan szédítő tempót teremt, amitől ez a 189 perc feleannyinak érződik. Ami persze nem jelenti azt, hogy a Babylon végig egyenletesen tartaná a színvonalat: a grandiózus film végül megbicsaklik a saját súlya alatt. Chazelle elsősorban a miliő felfestésére helyezi a hangsúlyt, a korszakot akarja minél alaposabban bemutatni, de nem írt hozzá elég erős történeteket, így a félórás nagyjelenetekre bomló tablófilm második feléből kifut a lendület – ami még a felemelkedés utáni elkerülhetetlen bukás dramaturgiájában sem törvényszerű. A sorsok elvarrása hol kiszámítható, hol feleslegesen nyakatekert, miközben a kvázi-főszereplő Manny érzelmi vihara – a Chazelle-nél kötelező, szívsajdító/beteljesületlen szerelem – elsikkad, Tobey Maguire hullaarcú gengsztere pedig mintha egy másik filmből csöppent volna ide (rossz nyelvek szerint a Boogie Nightsból).

Amikor magáról a filmről gondolkodik Chazelle, és az egyéni sorsok helyett az összképre koncentrál, akkor sokkal meggyőzőbb. Amit eddigi filmjeiben a magánélet vonatkozásában vizsgált (mit ad fel az ambiciózus ember karrierért, művészetért?), azt most a filmipar tükrében teszi, és inkább arról mesél, mit ad és mit vesz el az embertől Hollywood, amely előbb halhatatlanná teszi, majd megöli, de legalábbis kizsigereli és félredobja sztárjait – mert változik a közönség ízlése, mert a producerek nem látnak már benne fantáziát, vagy mert a technológiai újítás szorítja őket a margóra. 

A Babylon így a mozi és végső soron az élet ciklikus természetéről szól – ráadásul pont egy újabb paradigmaváltás idején. Míg a film első felében a hangosfilm, az ötvenes években játszódó zárlatban pedig a tévé megjelenése jelentett a mozinak kihívást, addig manapság a streaming térnyerése – hogy a nagyobb léptékű paradigmaváltásokról ne is beszéljünk egy világjárvány, egy európai háború és a liberális demokráciák válsága idején. A Babylon felemelő befejezése, jövőbe (és a filmes örökkévalóságba) vetett hite ebben a kontextusban nem csupán megható hollywoodi finálénak, hanem olyan mankónak tűnik, amire rátámaszkodni különösen jólesik ezekben az időkben. Őrültség volna eldobni néhány közönséges vicc miatt.

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.

Szerző: Soós Tamás
Címkék: Mozipremierek 2023