A Katona József Színház egyszerre tartott kortárs magyar ősbemutatót mindegyik játszóhelyén. Igaz, a három darab közül csak egyet írt „író író” (Grecsó Krisztián a Tíz eszkimót), a másik kettő klasszikuson alapuló, a színrevivők által alkotott új mű. Tarnóczi Jakab és Varga Zsófia Magányos emberekje Gerhart Hauptmann azonos című drámája mentén készült, Bagossy Júlia e. h. pedig önálló Médeia-verziót vitt színre. Nem feltétlenül a hagyományos módon született, író írta dráma bizonyul közülük a legjobb (legalaposabb, legteljesebben kibontható, leghatásosabban színre vihető) műnek. De semmi nem von le semmit a színház érdeméből, ami a Katona szándékát és vállalását illeti.
 Bezerédi Zoltán, Vizi Dávid |
A Tíz eszkimó munkaelőzménye a 2010-es Cigányok, amelyben Máté Gábor rendező kérésére Grecsó Krisztián a Tersánszky Józsi Jenő Szidikéje mögé, után írt színdarabot. Most pedig egy önálló, méretes egyfelvonásost alkotott Grecsó Krisztián. Ezúttal mai budapesti környezetbe helyezte hőseit, Máté Gábor kívánságára mintegy reflektálva a közelmúltra és a jelenünkre. A mű nevezhető Zeitstücknek, közben hasonlít a hetvenes-nyolcvanas évek olyan, kortárs színdarabjaira, amelyeknek az volt az érdemük, hogy társadalmi problémákat neveztek néven.
A Tíz eszkimó szerzője mintha egyszerre többféle mintát követne, és ide-oda kapva építene konstrukciót. Szinte minden elem utalás itt, azt a célt szolgálja, hogy ugyanaz jusson eszünkbe. A helyszínről, a közegről Térey János. (Ha esetleg nem ugrana be, idézik is az idéző Téreyt, az Asztalizenében elhangzó Márai-mondatot, miszerint Budán lakni világnézet.) Az onkológus főszereplőről az onkológus miniszterre asszociálunk. Az úszóedzőről az abúzusra. A fiatal, sikeres, vezető színházi alkotóról a fiatal, sikeres, vezető színházi alkotókra. A szarvasagancsot formázó csillárról egy vagy több elhíresült szarvasagancsra. És így tovább.
A szöveg csupa aktuálmementó; felidéz eszméket, politikumot, közéletikumot, retorikát, lózungokat. Napirendre kerül itt nácizás, zsidózás, libsizés, baloldalizás, jobboldalizás, pedofília, buzulás, ukrán háború, menekültek, béranyaság, erőszak, ideológia, propaganda… hamarjában ez mind felsorolható mint a dialógusokban előkerülő téma. Talán a korrupció maradt ki. De nem, az sem egészen. Mondhatni, hogy mindez így „túl direkt”. Ám ennél nagyobb gondnak látszik, hogy támasztékok hiányoznak. Ha egy-egy időszerű kérdést felemlegetnek, az csak elhangzás. A szereplő nem avanzsál drámahőssé vagy figurává attól, hogy kimondja. Maga a helyzet sem válik drámailag szituációvá pusztán a beszédaktustól.
 Fullajtár Andrea, Bezerédi Zoltán |
Hogy hol vagyunk, ez eleve sok mindent behatárol. A helyszín egy rózsadombi családi villa. A szereplők: onkológus professzor (Bezerédi Zoltán) és onkopszichológus feleség (Fullajtár Andrea) mint házigazdák, sportszakember (Mészáros Béla) és válóperes ügyvédnő (Péter Kata) vendégházaspár, egykori úszóolimpikon testvér (Szirtes Ági), ifjú színész-rendező sztár (Tasnádi Bence) és a miniszter alatt dolgozó kedvese (Pálmai Anna). Plusz a szótlan komornyik (Vizi Dávid). Futólag befut egy futár is, Gloviczki Bernát e. h. személyében. A társaság tagjait rokoni és baráti szálak fűzik össze, ez azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy szeretik, tisztelik, becsülik egymást. Fölény, kiszolgáltatottság, régi sérelmek, feloldatlan konfliktusok, alakoskodás, tisztázatlan motivációk, szisztematikus gonoszság, nyilvános alázás – sok mindent elénk tárnak, ami az emberi kapcsolatok rákfenéje lehet. A minőségi alkoholkészlet elég bőséges ahhoz, hogy egy idő után előtörjön az őszinteség.
Mindvégig van a helyzetekben valami disszonáns: az ember úgy érzi (na jó: én), hogy nem, ez nem ilyen, nem igaz, hogy ezt mondja, nem igaz, hogy így reagál a másik. Borulékonynak érezhetők a helyzetek, de talán ez volt a cél, hiszen maga a színpadkép eleve arra utal, hogy nincs okvetlenül érintkezésünk a valósággal. A Tihanyi Ildi tervezte fehér falak és fotocellás ajtók előtt fehér idomok szolgálnak ülőbútorként, rajtuk piros, kalotaszegi hímzéses díszpárnák. Ebben az otthonra cseppet sem emlékeztető, személytelen nappaliban csak a könyvespolcrendszer helyetti bárpolcrendszer jelzi, hogy élhetnek itt emberek, akik mindenesetre esznek, vagy legalább isznak. De hogy az ötvenes-hatvanas háztulajdonosok támlátlan, lépcsőszerű berendezési tárgyakat tartanak üldögélésre-heverészésre, abba a derekam belesajdul. (Bár az én képzeletemet az is meghaladja, hogyan tudnak csatos üvegből sört inni.) Amikor a színdarab első percében Bezerédi Zoltán onkológus főorvosként azt mondja valakinek a telefonba, hogy soha életében nem fogadott el betegtől, akkor szégyenszemre rögtön arra gondolok, hogy itt vagy igazat mondanak a szereplők, vagy nem.
 Szirtes Ági, Fullajtár Andrea. Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu |
Máté Gábor rendezése bizonyos elcsúsztatást alkalmaz: az elrajzolás felé tart, egyre távolítva a játékmódot a realitástól. Mintha késleltetné a reakciót, fokozatosan halad a nyílt irónia felé, amely a drámai kulmináció után, Tasnádi Bence és Pálmai Anna párosának érkezésével csúcsosodik ki. Addig sincs egyébként feltűnő baja az előadásnak. Elvégre nagyszerű katonás színészek állnak előttünk, akik a darabot társalgási színműnek felfogva, alulírt szerepeikben tökéletesen kihasználják a lehetőséget a disztingvált poentírozásra, a vígjátéki működésre. Ezenközben pedig felskiccelnek karaktereket, s helyenként láttatni engednek belőlük egy-egy emberi vonást.
Bezerédi Zoltán onkológus professzorában talán az a legérdekesebb, hogy van a partiumi származású komornyikja (Vizi Dávid), aki olyan, mintha az ő fiatalabb énje lenne („karinthyzva”). A fiú nemcsak hasonlít rá, hanem tükrözi őt, minden mozdulatát utánozza. (Talán még műteni is tudna.) Hogy tökéletes háziszolga, arról akkor győz meg, amikor az épp leülő (Mészáros) Béla feneke alá tizedmásodperce pontosan odahajít egy díszpárnát. (Fullajtár) Andrea ezer sérelmet hordozó (és okozó) háziasszonyán úgy tekeredik körbe a Kálmán Eszter tervezte zöld ruha, mintha a viselője lelki sebkötözőként vette volna magára. Az este során Andrea részegedik le a legteljesebben, és a színésznő bámulatos gazdagon képes megmutatni egy alkoholtól szétázó arc elfolyó vonásait. Nem is igen van egyéb dolga az utolsó, hosszú jelenetben, mivel eléggé ott felejtődik egy bútorlyukban.
Mészáros Béla Bélája harmonizál önmagával: neonszín edzőcipőjéhez nemcsak a neonszín garbója passzol, hanem a világító, bélás nevetése is, ami alighanem a legfőbb eszköze az emberekkel való érintkezésben és ügyintézésben. Harsány, kidolgozott humorú alak, amit onnan is tudhatunk, hogy jelenlegi feleségének (Péter Kata) két év együttélés elég volt ahhoz, amihez más pároknak évtizedek kellenek: férje minden szövegét ismeri, kívülről tudja. Péter Kata Katája mint egy szabatos tank, úgy közlekedik a házban. Fekete oroszlánsörénye megsejteti, hogy vigyázni kell vele, mert a támadás lesz a védekezése ebben a látszólag ártalmatlan, ám fölöttébb veszélyes közegben. Szirtes Ági Ágija alighanem ingadozik, hogy mikor kit pártoljon, de az sem lehetetlen, hogy őszinte szeretet fűzi a sógornőjéhez, Andreához. Mérget azonban ne vegyünk semmire. Mindenesetre emlékezetes pillanata, amikor valahai Európa-bajnok úszó lévén úgy vágódik hasra részegen, hogy elterültében még tesz egy fél gyorsúszó-tempót. A kortárs magyar drámák motorja vagy lassú égésű kazánja a korlátlan alkoholfogyasztás. Esetünkben még késdobáláshoz is vezet.
A ház rutinos hazudozóinak, elhallgatóinak és eltussolóinak leleplezése után díszvendég szerepben érkezik – jó okkal – a „kis Lévai”, vagyis Tasnádi Bence, valamint Pálmai Anna, aki megjelenésével kiteljesíti a piros népiest. Amit ők behoznak és bemutatnak, az nem tud elég sok, eléggé túlzó lenni ahhoz, hogy akadályba ütközzön. Övék a jövő, bármilyen lesz is. És ebbe a múltnak sincs beleszólása, bármilyen lesz is.