Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

AZ ŐSROBBANÁSTÓL A CSILLAGREPEDÉSEKIG

Hantai, Klee és más absztrakciók – Szépművészeti Múzeum
2023. jan. 11.
A Szépművészeti Múzeum Hantai, Klee és más absztrakciók című tárlata kis alapterületű, de nagy kiállítás. KÁNTOR VIOLA KRITIKÁJA.
Hantai Cím nélkül
Hantai Simon: Cím nélkül, 1949, fotó: Áment Gellért

Gyakorlatilag mindent elért, amit kortárs festő elérhetett választott hazájában: abban az évben ő képviselte  Franciaországot a Velencei Biennálén, túl volt egy remek tárlaton, amelyet a bordeaux-i kortárs múzeumban rendeztek a műveiből, köztiszteletnek örvendett, úgy tűnt tehát, ritka magasságokba ért az a pálya, amelynek indulásáról André Breton három évtizeddel korábban így fogalmazott: „Íme tehát egy újabb nagy kezdet, amilyet tíz évente egyszer, ha látunk”. Mégis, ebben az 1982-es esztendőben, hatvanévesen egyszer csak visszavonult. Nem állított ki, nem lehetett hallani felőle. A közel másfél évtizedes csönd aztán a művészettörténész és filozófus Georges Didi-Huberman kérdései nyomán tört meg, amikor egy kiállításötlet elutasítását magyarázandó bebocsáttatást nyert a filozófus a festő műtermébe. És lenyűgözte, ami fogadta.

A falakat nagy méretű színes vásznak fedték, a padlót egymásra pakolt könyvek halmai borították, csupa költészet és filozófia. Kiderült, Hantai Simon a hallgatás évei alatt mindvégig dolgozott: a saját életművével vitázott, rostálta, átdolgozta, megsemmisítette egyes darabjait, vagy épp exhumálta tíz-tizenöt évvel korábban a kertjébe elásott műveit. Amikor pár töredéket a vendég lába elé dobott, a filozófus megkérdezte, mik azok, egykori vagy leendő művek-e. Problémák, hangzott a válasz. „Egy ‘vitáról’ beszél, amelyről lassan megértettem, hogy az életműve (alakuló sorsa) folyamatos vitája műveivel (a már rögzülttel, múltbelivel, kiállítandóval, kidobandóval vagy felvagdosandóval)”– írja Didi-Huberman a beszélgetéseikből született, Csillagrepedések címmel magyarul is megjelent könyvében, amelyben feltárul a Hantai-életmű kialakulásának, fejlődésének sajátos belső logikája, hogy hogyan jut el a művész a vászon hagyományos vetítőfelületként való használatától a védjegyévé vált hajtogatásos pliage-technikáig, amikor már „a vászon maga dolgozik”.

Hantai Festmény
Hantai Simon: Festmény, 1950 körül – fotó: Szabadi Flóra

E folyamatnak egyszersmind az esszenciáját, de ami még izgalmasabb, egy eddig ismeretlen fejezetét is bemutatja a Szépművészeti Múzeum Hantai, Klee és más absztrakciók című tárlata, amit most a festőművész születésének századik évfordulóján láthatunk a Múzeum Michelangelo-termében.

A csaknem két tucat eddig ismeretlen Hantai-mű felfedezése pedig talán még regényesebb körülmények között zajlott, mint Didi-Huberman egykori művészetelméleti expedíciója. Geskó Judit, a Szépművészeti Múzeum művészettörténésze, a tárlat kurátora még a kétezres évek elején ismerkedett meg az akkor már idős művésszel, aki örömmel vette a Szépművészeti érdeklődését. Ahogy a kiállítás katalógusában Geskó felidézi, egy alkalommal a mester műteremként is használt párizsi lakásában találkoztak, ahol őt is a legendás könyvkupacok fogadták. A beszélgetés során Hantai pár kötetet ki is bányászott a halmok alól, ahonnan több kisméretű festmény is előkandikált. Nem lenne művészettörténész a művészettörténész, ha nem akarta volna megnézni a képeket, de ahogy Geskó fogalmaz: „nem volt szabad”.

Persze akkor sem lenne művészettörténész a művészettörténész, ha ezeket a Klee, Miró, Picasso egyes motívumaira emlékeztető alkotásokat elfeledte volna. Pár évvel később, a festő halála után a művész családja engedélyével Geskó Judit átnézte a Hantai-hagyatékot, ekkor került elő végleg az a közel negyedszáz festmény, amelyeket most a Szépművészeti Múzeumban mutatnak be párhuzamban Klee, Miró, Picasso és mások vonatkozó képeivel. Fontos azt hozzátenni, hogy ezek a képek nemcsak úgy „véletlenül” maradhattak meg a könyvhalmok mélyén; a saját munkáival szemben kíméletlen mester a mellékelt ábra szerint az életmű rostálása során megkegyelmezett nekik, ergo fontosnak tarthatta őket.

Ha egyszerűen csak engedjük magunknak, hogy felfedező útra induljon a tekintetünk a kiállításon a kurátor által tökéletes rendben felépített párhuzamos képjátékokban, akkor motivikus, szerkezeti, ritmikai, színhasználati rezonanciák, azonos problémafelvetések, hasonló megküzdési stratégiák nyomaira bukkanhatunk Miró csillagai, Picasso kubista arcvonásai, Klee raszterei és írásjelei, képi elemei valamint Hantai Simon korai, 1948 és 1952 között készült festményeinek összevetése során.

Ez az a kiállítás, amelyen pusztán a szem elvégzi az érvelés munkáját. A tekintet heurisztikus felfedező útján körvonalazódik bennünk a kiállítás egyik fő állítása, miszerint Hantainak a modernizmus egész hagyományát át kellett szűrnie magán, hogy végül azt a mélyrétegekbe oldva eljuthasson senkivel sem összetéveszthető saját kérdéseihez és válaszaihoz, egyedülálló festészeti világához.

E párbeszéd ilyen mélységben való bemutatása abszolút újszerű a Hantai-életművel kapcsolatban. Igaz, „művészeti irodalmunk régi adósságát törlesztendő” Hantai budapesti főiskolai és pályakezdő éveiről a nyolcvanas évek közepén Illyés Mária művészettörténész írt cikket Elemi élmények szintjén címmel, amely röviden már tárgyalta Hantai európai modernizmussal való megismerkedésének kezdeteit, valamint Berecz Ágnes, Hantai monográfusa is felvetette már Joan Miró hatását a művész korai munkásságát bemutató írásában, azonban a most kiállított Hantai-festményeket egész egyszerűen eddig nem nagyon ismertük – így elhelyezni sem lehetett őket a 20. század közepének egyetemes művészetében.

Hantaival kapcsolatban leginkább a szürrealista mozgalommal való rövid, de annál viharosabb viszonyát, vagy a főként Jackson Pollock nevével fémjelzett absztrakt expresszionizmus hatását szokták emlegetni. Ezekről a kapcsolódási pontokról a Szépművészeti Múzeum jelen tárlata is említést tesz – de most nem ez a fókusz. A kiállítás második egységében sokkal inkább a nagyközönség számára kevésbé ismert, Hantai számára azonban kulcsfontosságú kortársak szerepelnek. Nagyon izgalmas látni például Henri Michaux-nak a Szépművészeti Múzeum gyűjteményébe tartozó hatvanas években készült tusrajzát, amelyet Hantai nem egyszer próbált meg elcserélni a Múzeummal – eredménytelenül, de érthető módon, hiszen őt tartotta egyik legfontosabb mesterének.

Hantai absztrakt kompozíció
Hantai Simon: Absztrakt kompozíció

Az 1948-ban egy olaszországi kitérő után végül Párizsba emigráló Hantai következő négy évben készített munkái a modernizmus legnagyobb alkotóival és a kortárs tendenciákkal egyaránt párbeszédet folytató festészet képét mutatják. Ennek fontos példája a kiállításon a korszak egyik remekműve, a kétezres években a Szépművészeti Múzeum tulajdonába került korai szürrealista Absztrakt kompozíció című festmény, amellyel kapcsolatban a tárlat azt is hangsúlyozza, hogy Jean Arp- és Klee-párhuzamok is felfedezhetők benne.

Az 1952-es alkotás után egyből ahhoz a nyolc darabból álló sorozathoz ugrik a tárlat, amelyet maga a művész válogatott ki saját kezűleg és adományozott a Szépművészeti Múzeumnak, hogy az őt világhírűvé tevő hajtogatásos pliage-technika kialakulását szemléltesse az ötvenes évektől a kilencvenes évek közepéig. Persze itt esetleg morgolódhat magában azon a látogató, hogy de jó lett volna, ha mondjuk sikerül megszerezni a kiállításra az 1958-59-es Rózsaszín írás című képet, amelyről azt szokták mondani, hogy Hantai azzal zárta le munkásságának első mintegy másfél évtizedét. Persze, ne legyünk telhetetlenek, folytathatná rögtön az elégedetlenkedő, mégsem lehet csak úgy a képet leakasztani az Elysee-palota faláról, tudniillik pont ez a festmény lóg Emmanuel Macron dolgozószobájában, az íróasztal fölött.

Csakhogy nem is kell morgolódni. Merthogy ezen a ponton voltaképpen helyére zökkenti az időt a Hantai-életműben a kiállítás. Tény, hogy a szürrealistákkal való 1955-ös szakítás környékén volt pár különös éve a festőnek, amelyet nem is igazán szeret boncolgatni a kritika, maximum Breton kirohanását idézi vele kapcsolatban, amely reakciósnak minősítette a közöttük mindent borító művészi „kilengést”. A Szépművészeti Múzeum Hantai, Klee és más absztrakciók című tárlata azonban azt bizonyítja, hogy mindeközben tökéletes folytonosságot is mutat az életmű: a modernista mesterekkel való hosszas birkózás következménye, hogy Hantai megtalálja a saját útját.

Mire a vászon összegyűrését, befestését, széthajtogatását jelentő algoritmust alkalmazó pliage-módszer kialakulását bemutató nyolc mű első, 1950 körül készült darabjához érünk a tárlaton, már könnyen kiolvasható a művekből, hogy az absztrakció mely ösvényeiről érkeztünk meg Hantai e művészi állomására. A válogatás következő darabja, a teljes képsíkon egy redőződő textilt ábrázoló festmény után a tárlat kurátora biztosra megy, két Klee-alkotást szúr be a sorozatba, újabb reminiszcenciarétegeket villantva fel az életműben. E sajátos retrospektív sorozat következő darabjai az életmű kulcsművei közül kerülnek ki: az 1963-as Mariale és ugyanabból az évből származó A Szűz köpenye című művek már síkból kimozduló ráncokkal, redőkkel, hajlatokkal kísérleteznek. Igen ám, de mintha már láttuk volna mindennek az előzményét egy korábbi falon a tárlaton: az 1946-ban Magyarországon készült Mama köténnyel című korai festményen. Innen már csak egy gondolati ugrás, hogy elszakadjunk a vászon hagyományos felfogásától, és eljussunk a szinte a batikolás kézműves technikáját idéző paradigmadöntögető Hantai-képekig.

Hantai Meun
Hantai Simon: Meun, 1967 – fotó: Szépművészeti Múzeum

„Most már jobban értem, mit jelent Hantai mondata: »Lehet, hogy a festészet története nem más, mint a redők története«” – írja Didi-Huberman, amikor megragadja a Hantai által felvetett probléma magját: „amikor festeni annyi, mint érintkezésbe hozni valaminek a színét és a visszáját.” A kiállítás megtekintése után a látogató pedig ezt a szöveghelyet értheti meg világosabban. És bár a tárlat csak egyetlen mondatot idéz a Csillagrepedésekből, mégis mintha lépten-nyomon párbeszédbe elegyedne az írás egy-egy enigmatikus részével, egészében reflektálna e sűrű szövegre is.

A tárlat nyitóképén egy furcsa, zöld-fehér csíkos mamuszba bújt, kockás inges, vöröses hajú fiatal férfit látunk, aki egy életnagyságú nőalak portréja előtt áll, a női figura göndör fürtjei és redőzött ruhája alapján azt lehet sejteni, ő a Múzsa. Az önarcképen a festő huszonöt éves. Az alig több, mint ötven művet felvonultató tárlat képes arra, hogy bemutassa, hogyan jut el Hantai a festmény ez utóbbi alkotáson is megfogalmazott hagyományos felfogásától egy teljesen új művészeti galaxisba – a dekonstrukció mint absztrakció útján teljesen új dimenziókba.

A tudományos eredményein túl az is nagy teljesítménye ennek a kis alapterületű, de nagy kiállításnak, hogy a meggyőző és remekül kivitelezett kurátori munkának köszönhetően egyszerre tud könnyed, játékos és szórakoztató lenni, amit nagyon minimális energiabefektetéssel az is élvezhet, akit esetleg csak a nagy nevek rántottak be a kiállításra. Ugyanakkor azoknak, akik a kikapcsolódás mellett hajlandóak bekapcsolódni is, a tárlat egy zseniálisan gondolkodó művész teljes pályaívét teszi nagyon koncentráltan követhetővé a festészet új határaihoz – az ősrobbanástól a csillagrepedésekig.

2022 nagy eséllyel legendás évként fog bevonulni a Szépművészeti Múzeum történetébe: a Cézanne, Bosch, Matisse, El Greco által fémjelezett évet méltóképpen fejezi be a Hantai, Klee és más absztrakciók című tárlat. A kötelező jubileumi főhajtáson túl pedig nagyszerű, hogy a nemzetközi művészeti szcénának is újdonságokkal szolgáló kiállítás hozzájárul ahhoz, hogy végre itthon is többen tudatosítsák, ami nyugatabbra már evidencia: hogy Hantai helye valóban a legnagyobbak között van.

A kiállítás 2023. március 19-ig látogatható.

A szerző az Arcanumot használta.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek