Bár csak egy művet játszott, mégis ő volt az est főszereplője, nagy valószínűséggel őt meghallgatni ültek be sokan az Operaházba. És akik miatta jöttek, nem is csalódhattak, hiszen sem a felvezetésnek szánt Jean-Philippe Rameau-mű, sem a második részre maradt megindító Brahms-szimfónia, a Harmadik előadása nem ért fel Mozart Esz-dúr zongoraversenyének Frankl Péternek köszönhetően kiemelkedő interpretációjához.

Vashegyi György

Vashegyi György nem saját együttesét irányította, s a zenekari játék színvonala nem is érte el azt a nívót, amit az Orfeo Zenekar koncertjein megszokhattunk: egyrészt a közreműködők olykor nem figyeltek a karmester utasításaira, mozdulataira, másrészt az első mű, a Rameau-darab – mely Vashegyi György szívügye – nem volt, nem is lehetett olyan könnyed és friss, mintha bélhúrokon szólalt volna meg. Rameau a friss zenei megszólaltatást várta el – Graham Sandler zenetörténész kutatásai szerint – idős korában is. A Les Boréades utolsó műve volt, nem sokkal a halála előtt készült el vele, s a XVIII. században be sem mutatták. A Les Boréades-t – illetve az opera részleteiből összeállított szvitet – hallhattuk itthon már az egyik legnagyobb Rameau-interpretátorral, Marc Minkowkisval is – felejthetetlen koncerten. E mű és Rameau más lírikus tragédiáinak részleteiből állította össze a karmester később Une symphonie imaginaire című lemezét. Vashegyi Györgytől sem állt távol a gondolat, hogy a szvitnek titulált összeállítást valódi szimfóniaként vezényelje el. Nem csupán egy opera epizódjai, kísérőzenéi szólaltak meg, nem csupán egy történetet illusztrált el ez a zene, de az egymáshoz kapcsolt részletek tételekké alakultak át, az overture-től a contredanse-ig ívelt ez a muzsika: fel- és lefutása volt, súlypontjai lettek, vagyis a részek – így, egymás mellett – külön értelmet kaptak. De az előadás – részben a hangszeres korlátok miatt – nem érte el a Minkowskitól hallott színvonalat. Nehezen indult a nyitány; s csak a szvit hatodik részleténél érzékeltem, hogy e mű valóban fontos a karmester számára. Míg Minkowskinál a Gavottes pour les Heures et les Zéphirs első három ismétlődő üteme lélegzik, majd átcsap viharba, addig Vashegyi előadásában hiábavaló lett volna érzelmeket keresni: korrekt, de kissé sivár Rameau-t hallhattunk. Minkowksinál a Contradanse hovatovább erkölcsi intelem, míg Vashegyi Györgynél mind a gúny, mind az él hiányzott a zenéből. Az Entrée de Polymnie viszont egyértelművé tette, hogy a Budapesti Filharmónia Társaság Zenekarának a fúvós szekció az erőssége. Mind a fuvolák, mind a fagott játékára remekül lehetett volna ropni a Belépőt.

Frankl Péter

Mozart a következőket írta apjának 1782 telén: „Zongoraversenyeim középúton állnak a nagyon nehéz és a nagyon könnyű között, kellemesek a fülnek, természetesen anélkül, hogy ürességbe hullanának. Itt-ott kizárólag hozzáértőket elégítenek ki, de oly módon, hogy a be nem avatottaknak is tetszhet, anélkül, hogy tudnák, miért.” Mozart 1785 decemberétől a következő év márciusáig három zongoraversenyt ír, többek közt az Esz-dúrt. Ekkor dolgozik a Figaro házasságán, nem véletlen tehát hogy mind az előadók, mind a zenetörténészek úgy interpretálják ezt a művet, mint szöveg nélküli drámát. Az Allegro tétel megszólalása – a fagottos hölgynek köszönhetően – lágy volt és emelkedett. A mű tele van feszültséggel, fordulatokkal, a második tétel líráját a vártalan modulációk teszik kísértetiessé. E modulációkat emelte ki Frankl Péter, akinek előadásban ez a merész második tétel szólt a legemlékezetesebben. Az Esz-dúrhoz illő, indulóval nekilendülő első tételnél mintha meglepte volna az előadót, hogy a zongora milyen rosszul, milyen fádul szól. (Ilyen rossz minőségű hangszert amúgy rég hallottam előadóteremben. A filcek megkophattak már, a hangolás sem volt tökéletes, és ha jól érzékeltem a pedál is ragadt: legalábbis minden pedálozáshoz társult egy halk csikorgó hang.) A c-moll variációkból álló középső tétel komolysága és szigorúsága a bevezetőben említett nagy zongoristákat idézte: a tartás, a rossz körülményektől (érthetjük alatta a rossz zongorákat is) meg nem rettenő ember tartása érződött ki ebből a majdnem eszményein megszólaló tételből, melynek pátosza visszatért az utolsó tételre is, és csak a rondó lírai közjátékában oldódott fel: itt vált felismerhetővé a Figaro világa.

Míg a Mozart-versenymű előadása átgondolt volt, a Brahms-szimfónia előadása nem csak az eredetiségnek, de a koncepciónak és a drámai erőnek is híján volt. Az egész mű egységét szavatolni hivatott első tétel szétesett, így nem is utalhatott erre vissza az utolsó tétel. Számtalan jobbnál jobb felvétele létezik ennek a csodálatos szimfóniának, melynek Poco Allegretto tétele a valaha írt legcsodálatosabb zenék egyike: a kiváló csellisták remekül kezdték el a dallamot, és pontosan – a dallamnak még egy enyhe borongós árnyaltot is adva – vették át a fúvósok, majd a kürt (a kürtösök többnyire e dallammal felvételiznek a zenekarokba). Vagyis a zenekart nem lehet a megszólalásért marasztalni, s úgy érzem, inkább Vashegyi György nem elég érett ehhez a szimfóniához.

Ennek az operaházi estének – nem tévedtek, akik már a koncert elején is sejtették ezt – a Mozart-mű előadása volt a maradandó része.