Frankl Péter és Vashegyi György koncertje / Budapesti Filharmóniai Társaság
2008.11.16.

Az utóbbi időben hallottam néhány hetven feletti nagy billentyűs játékát élőben, illetve lemezen. Horowitz és Alfred Brendel búcsúkoncertje, és Arthur Rubinstein után következett Frankl Péter. Méltó társaságba került, ám egy hozzá nem méltó hangszert kapott. KOLOZSI LÁSZLÓ CIKKE.

Bár csak egy művet játszott, mégis ő volt az est főszereplője, nagy valószínűséggel őt meghallgatni ültek be sokan az Operaházba. És akik miatta jöttek, nem is csalódhattak, hiszen sem a felvezetésnek szánt Jean-Philippe Rameau-mű, sem a második részre maradt megindító Brahms-szimfónia, a Harmadik előadása nem ért fel Mozart Esz-dúr zongoraversenyének Frankl Péternek köszönhetően kiemelkedő interpretációjához.

Vashegyi György
Vashegyi György
Vashegyi György nem saját együttesét irányította, s a zenekari játék színvonala nem is érte el azt a nívót, amit az Orfeo Zenekar koncertjein megszokhattunk: egyrészt a közreműködők olykor nem figyeltek a karmester utasításaira, mozdulataira, másrészt az első mű, a Rameau-darab – mely Vashegyi György szívügye – nem volt, nem is lehetett olyan könnyed és friss, mintha bélhúrokon szólalt volna meg. Rameau a friss zenei megszólaltatást várta el – Graham Sandler zenetörténész kutatásai szerint - idős korában is. A Les Boréades utolsó műve volt, nem sokkal a halála előtt készült el vele, s a XVIII. században be sem mutatták. A Les Boréades-t – illetve az opera részleteiből összeállított szvitet - hallhattuk itthon már az egyik legnagyobb Rameau-interpretátorral, Marc Minkowkisval is - felejthetetlen koncerten. E mű és Rameau más lírikus tragédiáinak részleteiből állította össze a karmester később Une symphonie imaginaire című lemezét. Vashegyi Györgytől sem állt távol a gondolat, hogy a szvitnek titulált összeállítást valódi szimfóniaként vezényelje el. Nem csupán egy opera epizódjai, kísérőzenéi szólaltak meg, nem csupán egy történetet illusztrált el ez a zene, de az egymáshoz kapcsolt részletek tételekké alakultak át, az overture-től a contredanse-ig ívelt ez a muzsika: fel- és lefutása volt, súlypontjai lettek, vagyis a részek - így, egymás mellett - külön értelmet kaptak. De az előadás – részben a hangszeres korlátok miatt - nem érte el a Minkowskitól hallott színvonalat. Nehezen indult a nyitány; s csak a szvit hatodik részleténél érzékeltem, hogy e mű valóban fontos a karmester számára. Míg Minkowskinál a Gavottes pour les Heures et les Zéphirs első három ismétlődő üteme lélegzik, majd átcsap viharba, addig Vashegyi előadásában hiábavaló lett volna érzelmeket keresni: korrekt, de kissé sivár Rameau-t hallhattunk. Minkowksinál a Contradanse hovatovább erkölcsi intelem, míg Vashegyi Györgynél mind a gúny, mind az él hiányzott a zenéből. Az Entrée de Polymnie viszont egyértelművé tette, hogy a Budapesti Filharmónia Társaság Zenekarának a fúvós szekció az erőssége. Mind a fuvolák, mind a fagott játékára remekül lehetett volna ropni a Belépőt.

Frankl Péter
Frankl Péter
Mozart a következőket írta apjának 1782 telén: „Zongoraversenyeim középúton állnak a nagyon nehéz és a nagyon könnyű között, kellemesek a fülnek, természetesen anélkül, hogy ürességbe hullanának. Itt-ott kizárólag hozzáértőket elégítenek ki, de oly módon, hogy a be nem avatottaknak is tetszhet, anélkül, hogy tudnák, miért.” Mozart 1785 decemberétől a következő év márciusáig három zongoraversenyt ír, többek közt az Esz-dúrt. Ekkor dolgozik a Figaro házasságán, nem véletlen tehát hogy mind az előadók, mind a zenetörténészek úgy interpretálják ezt a művet, mint szöveg nélküli drámát. Az Allegro tétel megszólalása – a fagottos hölgynek köszönhetően - lágy volt és emelkedett. A mű tele van feszültséggel, fordulatokkal, a második tétel líráját a vártalan modulációk teszik kísértetiessé. E modulációkat emelte ki Frankl Péter, akinek előadásban ez a merész második tétel szólt a legemlékezetesebben. Az Esz-dúrhoz illő, indulóval nekilendülő első tételnél mintha meglepte volna az előadót, hogy a zongora milyen rosszul, milyen fádul szól. (Ilyen rossz minőségű hangszert amúgy rég hallottam előadóteremben. A filcek megkophattak már, a hangolás sem volt tökéletes, és ha jól érzékeltem a pedál is ragadt: legalábbis minden pedálozáshoz társult egy halk csikorgó hang.) A c-moll variációkból álló középső tétel komolysága és szigorúsága a bevezetőben említett nagy zongoristákat idézte: a tartás, a rossz körülményektől (érthetjük alatta a rossz zongorákat is) meg nem rettenő ember tartása érződött ki ebből a majdnem eszményein megszólaló tételből, melynek pátosza visszatért az utolsó tételre is, és csak a rondó lírai közjátékában oldódott fel: itt vált felismerhetővé a Figaro világa.

Míg a Mozart-versenymű előadása átgondolt volt, a Brahms-szimfónia előadása nem csak az eredetiségnek, de a koncepciónak és a drámai erőnek is híján volt. Az egész mű egységét szavatolni hivatott első tétel szétesett, így nem is utalhatott erre vissza az utolsó tétel. Számtalan jobbnál jobb felvétele létezik ennek a csodálatos szimfóniának, melynek Poco Allegretto tétele a valaha írt legcsodálatosabb zenék egyike: a kiváló csellisták remekül kezdték el a dallamot, és pontosan - a dallamnak még egy enyhe borongós árnyaltot is adva - vették át a fúvósok, majd a kürt (a kürtösök többnyire e dallammal felvételiznek a zenekarokba). Vagyis a zenekart nem lehet a megszólalásért marasztalni, s úgy érzem, inkább Vashegyi György nem elég érett ehhez a szimfóniához.

Ennek az operaházi estének – nem tévedtek, akik már a koncert elején is sejtették ezt – a Mozart-mű előadása volt a maradandó része.

Helyszín:  Magyar Állami Operaház,  Időpont:  November 10.
Megítélt támogatás: 25 000 000 Ft
Támogató: Miniszteri keret
A Budapesti Filharmóniai Társaság hangversenyeinek megrendezésére (2008)