Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ZSÁNERKÉPEK – NAGY MŰVÉSZET

Bukta Imre: Műveljük kertjeinket! / Godot Intézet
2023. dec. 28.
A Godot Intézetben nyílt látványos, gazdag, szórakoztató, kalandos és jelentős kiállítás nem apró elmozdulást, finom változást hoz a tíz évvel ezelőtti nagy műcsarnoki tárlathoz képest, hanem fordulatot, amely mégsem veszélyezteti az életmű egységét. RADNÓTI SÁNDOR KRITIKÁJA.

A vidéki élet és a természet (illetve a kettő összefüggése) már a Műcsarnokban is fő témája volt. Én – nem lévén szakmabeli – akkor fedeztem föl magamnak Bukta Imrét (azelőtt szégyenszemre nem találkoztam a műveivel), s vettem észre, hogy nagy művész. Számos festménye mellett felejthetetlen volt gyönyörű Erdőrészlet (2012) című videoinstallációja, amelyben kivágott fák rönkjeire vetítette zöldes fényben a kopogó esőt.

Bukta kertben
Bukt Imre. Fotó: Godot Galéria

Béla a fácánnal (2012) című festményen is rönkök erdején keresztül karikázik zsákmányával a figura, s hátterében csak részben azonosítható, de ennyiben a megmaradt fák ágaihoz köthető raszter bontakozik ki, s maga a kék út is mintha föltekeredne a színes ornamenssel kidíszített biciklikerekekre. Képeinek feszültsége a mimetikus és antimimetikus elv, a tematika és az absztrakt festőiség sajátos együttéléséből származott. Még azoknak a háttérmotívumoknak is, amelyeket a tüzetes szemlélet mimetikusnak ítélhet, az elsődleges nézete önelvű festői gesztusra utalt, s az előtérben álló figurákat is hol irreális fehér keretezés emelte ki (háttérként vagy mintegy bezárva akár egy üvegsátorba, még hurkokat vető zsinórral is elválasztva), hol képbeli szerkezetüket hangsúlyozó erős vonalak, hol a háttér áttűnt a testen, hol sziluetté váltak az alakok, hol ornamentika jelent meg rajtuk, hol a fej konstrukciója domborodott ki, és így tovább. Gyakori volt a kép a képben is, és a szöveg a képen. Nyulak, disznók, emberek ismétlődtek ornamentikusan. A másik oldalon, az ens realis oldalán valóságos anyagok tűntek fel: gyufaszálak, kukoricaszemek, csempedarabok.

Mindez, s még annyi minden mutatta, hogy Bukta Imre tájékozott az egész modern festészetben, hiszen egyes elemeket vissza lehetett vezetni különböző mesterekkel vagy up to date irányzatokkal folytatott párbeszédéhez. Kivételképpen még a klasszikusok hommage-ai is föltűntek – krumplievők alumíniumlemezre fotózva, vagy egy lány, aki a menyétféle hermelint tartja a kezében (Van Gogh, Leonardo). Talán megcsal, hogy mostanában sokat foglalkoztam Anselm Kieferrel, de hasonlóságot látok a két festő pályáján (például a különböző anyagok képre applikálásában), ami – ha igaz – mindkettejüknél a Beuys-hatásból eredeztethető, miközben ellentétesebb művészi alkatokat nehéz volna elképzelni. S végső soron a stílusuk is alapvetően különbözik. Amott motívumok kényszeres örök visszatérése, Buktánál a festőinek talált élmény vagy látvány direktsége, elsődlegessége, amely imponáló gazdagságában, valamiféle nagyszabású naplózást idéz fel, legújabb műveiben még inkább, mint eleddig.

Bukta enteriőr
Bukta Imre: Műveljük kertjeinket! Enteriőrfotó: Godot Galéria

Az új kiállítás nem tematikus vagy alapvető stiláris változást hozott, hanem megnyugvást, a látványok szemlélődő regisztrációját, a vita contemplativa eluralkodását a vita activa felett – ami nem a művészi aktivitás csökkenését jelenti, hiszen az új kiállítás az utolsó évek hatalmas munkásságát mutatja be. Művei nagy része éppen erre a kiállításra készült, több mint harmaduk 2022-ben, a maradék túlnyomó része pedig 2020-2021-ben. Hatvan és hetven év között ez ma már nem volna feltétlenül szükségszerű, de amit látok, az nagyszerű öregkori kibontakozás.

Vegyünk előre egy összehasonlítást. A tíz évvel ezelőtti kiállítás egyik főműve A ház című vegyes alkotás volt; egy valóságos kis tégla-vályogház, cserepes sátortetővel, bejárat nélkül. Négy oldala négy különböző társadalmi helyzetet, a szerény vidéki ház lakóinak négy típusát reprezentálja, s ennek megfelelően van díszítve, kifestve a négy ablakkeret, a négy fal. Az egyik tisztes, egyszerű, fehérre festett. A másikon némi jómódra valló csiricsáréság, cifra ablak, kék tetőcserepek, almazöld fal, egyenlőtlen formájú kőlapokból álló lábazati burkolat. A harmadik a Kádár-világ egyenbarnája egyéni díszítő szándékkal. A legnyomorúságosabb a cigányház omladozó, pusztuló (bár festői) fala és lyukas teteje. Az ablakkeretekben videoinstalláció mutatja a ház(ak) lakóját. A benti védett világot kívülről támadás éri, kövek törik be az ablakokat, de élet kioltására alkalmas lövedék csak a cigányház ablakát üti át. Drámai események: az élet, a privát szféra veszélyeztetettsége, melyre – mint Széplaki Gerda megjegyezte a katalógushoz írott tanulmányában – hatottak a 2008/9-es rettenetes cigánygyilkosságok.

Bukta most reflektál erre az alkotásra. Kifordított ház című munkájában belülről mutat be egy házat, ahol azonban békések és rendezettek a viszonyok, s az egyetlen külső támadás eszköze paradicsomszedéskor egy paradicsom, amely – talán mert láthatatlan zsinórra van függesztve – érdekes táncmozdulatot tesz, és végül az ablakon szétnyomódva telik be a sorsa. A másik ablakon kitekintve vidéki, mezőgazdasági életképet látunk, a harmadikon udvart állatokkal, eszközökkel. A negyediken a mezei szorgalom életképét, kukoricabetakarítást kombájnnal. Ezek Bukta festészetének témái. Az almáriumban ravasz fényképek, amelyek néha megszólalnak, az asztalon kiömlik a paradicsomleves betűtésztával a tányérokból, és szép csíknyomokat hagy (videoinstalláció), ahogy egy másik teremben a vasaló éget a videó segítségével latin keresztet a vászonba. Több egyéb videó is fut, például a kukoricamorzsolásról. A sarokban egy lóca mellett rozsdamarta fridzsider, benne pici szánkók és szalonnabőr. Hommage à Joseph Beuys II. a címe. Tudnivaló, hogy Beuyst a II. világháborúban, repülőgépe lezuhanása után a hóviharban állítólag nomád krími tatárok mentették meg, s nemezbe takarva állati zsiradékkal gyógyították. Beuys erre az életrajzi emlékre vezette vissza ezeknek az anyagoknak a jelentőségét művészetében. (Ma sok kutató ezt a történetet részben vagy egészében legendának tartja.) Ám ez kitérő. A Kifordított ház abban is ellentéte A háznak, hogy nem drámai illetve tragikus hangulatot, hanem szemlélődő nyugalmat sugall.

Bukta Imre 2015-ös Artportal-interjújából kiszedek néhány önjellemző mondatot, amelyben maga is fordulatként jellemzi a műcsarnoki kiállítás óta történteket. Ennek lényege a (soha nem túl hangos vagy éles) kritikai beállítottságtól való elfordulás, illetve egy közérthetőbb festői nyelvre törekvés. „A kocsmai képeknek is megvolt a – ha szabad így mondanom – festői szépségük, de bennük volt annak a bizonyos »másik Magyarországnak« a szociográfiája is. A mostani képeimre kevésbé jellemző a társadalmi, ha úgy tetszik kritikus felhang. Nagyon személyes élményekből táplálkoznak. Talán festőibb, absztraktabb lett, az olvasata egyszerűbb, reduktívabb.” Továbbá: „Talán jobban törekedtem arra, hogy jó legyen nézni a képeket. Olyan élmények érjék a nézőt, amit nem tud elmondani, csak érezni.”

Bukta Téli udvar
Bukta Imre: Téli udvar Picassóval. Fotó: Godot Galéria

A mostani kiállítás képeinek visszatérő motívuma a felhalmozott, eladásra kínált vagy a belvizet rekesztő célú, vagy éppen kutyaólként szolgáló (!) könyvkupacok (Csomó könyv for sale, 2019; Művelt kert, 2022; Téli udvar 2, 2022; Világirodalom remekei, 2021; Kép a mezőgazdasági lexikonból, 2022. stb.). Ezek a festmények regisztrálják a könyvkultúra elmúlását, az olvasó nép utópiájának kudarcát, annak a végét, hogy a könyv – olvasva vagy olvasatlanul, de – szentnek tartassék (hiszen ezek a könyvek, a szocializmus magaskultúra-áhítatában fillérekért árulva egykor megbecsült tárgyak, a lakás díszei voltak), de a megállapítás nem jár indulattal, hanem egyszerű festői feljegyzés.

Mindannak, amiról beszélhetünk, az arany alapja a festmények kiválósága. Felidéznek egy világot, amely messze áll a nincstelenségtől; ebben a falusi, mezőgazdasági környezetben mindenkinek van valamije. Nem gazdag világ, de nem mélyszegénység, amely nagyon is létező, de itt nem felidézett rétege a magyar életnek. (Ennyiben visz félre Krasznahorkai László videó-kommentárja a kiállításon, aki a maga tapasztalatait a legnyomorultabbakkal és legkiszolgáltatottabbakkal Bukta világával azonosítja. Ehhez még azt is hozzá kell tenni, hogy Krasznahorkai téved, amikor a magyar élet örökre elfelejtett nyomorultjairól beszél, mert a Rákosi-korszak terrorisztikus diktatúra volt, de egyben a magyar történelem legnagyobb – erőszakos – mobilizációs korszaka, amelyről – miközben a polgárosodó, módosabb parasztságot kegyetlenül sanyargatta – azt nem lehet állítani, hogy a legalsóbb, szegényparaszti réteg fiatal nemzedékét érintetlenül hagyta.)

Bukta Szomszéd
Bukta Imre: Szomszéd férfi. Fotó: Godot Galéria

De mit is jelent a kiválóság? Nyilván a magas festői és rajzolói kvalitást. Ám ez önmagában nem elég a jellemzésre. Az életképekben mindig találunk, ahogy már sokan észrevették, valami megtekerést, ami – a festő így mondja – „látszólag nem illik oda, miközben igen”, valamit, ami ellene hat egyszerű realizmusuknak. Ezek vagy ábrázoló-tartalmi jellegűek és/vagy festészetiek. Ami az elsőt illeti, Bukta nem riad vissza a bizarrériától. A bárány a már nem használt, de ki nem dobott, az udvaron hányódó tányérantennából lefetyeli az esővizet, a szomszéd pedig csizmában, széken ül a belvízben, és poharát emeli (Szülinap II. – 2021). A Szomszéd férfi (2022), szinte bizonyosan az egyik főmű; úgy látszik, a kurátor is így gondolja, mert a később szóba kerülő tematikus elrendezést némiképp fölborítva a főhelyre állította. Ezen ugyanazt a férfit látjuk belső térben, bárány néz be az ajtón, s a falon látható képen is a bárány a főszereplő. Ezek egyike sem tűnik agnus dei-nek, Isten bárányának. Az olaj/vászon kép papír változatában (Szomszéd férfi, 2021) három tyúk „a szobában lakik itt bent”. A nadrágos-fejkendős asszony csomagja felirata szerint a Reál élelmiszerbolt-hálózat egyikéből érkezik vissza megpakolva, és a kép címe is ez: Reál (2022). A kutyaólnak használt könyveket említettem már (Téli udvar Picassóval, 2022).

Nem ironikus képek ezek, hanem humorosak, de sohasem kedélyesek. A humor pedig ritka adomány a jó festészetben (Paul Klee volt ennek nagymestere), mert veszélye a karikaturisztikus túlzás (lásd például Lyonel Feininger figurális munkáit, csodás táj- és városképeivel szöges ellentétben). Bukta új képeit a kritikai iróniával szemben a humor jellemzi; a szelíd humortól a változtatni nem tudó mélabúsig, mint amilyen az Erzsi Párizsban (2021): egy közmunkás asszony, pólóján „Paris” felirattal. Olykor a műhöz szervesen hozzátartozó címben rejlik a humor, például Fürdőszoba festményen eladó (2022).

Bukta Erzsi
Bukta Imre: Erzsi Párizsban. Fotó: Godot Galéria

Ami a pittoreszk oldalt illeti, föltűnik az erős, önérvényesítő festői gesztusok elmaradása. Ha azokban megjelent a szinte minden festőre és művészre jellemző ambíció, önkifejezés, hatás és hatásiszony, versengés, az anch’ io sono pittore szelleme (én is festő vagyok: állítólag Correggio mondta ezt Raffaello egy képét látva), a mostani képekben mindez visszaszorul. De ha megfigyeljük, sokkal kevésbé feltűnő módon megmarad a festmények heterogén rétegezettsége, a mimetikus és antimimetikus, a mimetikus és másképpen mimetikus lecsökkentett, de mégis megmaradó villamossága. Mikor elragad bennünket egy vízfelület fantasztikusan puhán megfestett foltja, a hátteret éles „tar ágak szerkezetei” konstruálják meg. Máskor az erősen rajzos előtér (vagy háttér) mögött a háttér (vagy előtér) színes foltokban idézi fel az udvart vagy a mezőt. Megint máskor a közeli háttér virágzó fája arabeszkké rendeződik. Általában elmondható, hogy a képeken egy absztraktabb elem (színfolt vagy raszter, ornamens) váltakozik a realisztikusabb részekkel, amelyek az elnagyolt nagy színpöttyökkel ellentétben gyakran kifejezetten finom tus- vagy ceruzarajz-hatást keltenek. Azt ugyan aligha hiszem, hogy az Este falun (2020) című képnek a festő által tulajdonított értelmét bárki meg tudná fejteni (a tehenek azért engedik ki tejüket az utcán, mert a covid miatt zárva maradnak a kapuk), de idézem, amit mond erről – Nagy József, mint mindig, kiváló interjújában –, mert nagyon jellemző arra a kettős referenciájú (tematikus és önreferenciális) festői gondolkodásra, amelyet leírni próbálok: „Ami a képen lehet tej, de lehet akár üresen hagyott biankó felület a vásznon, ami bármivel kitölthető. Számomra ez maga a hiány. Ha úgy tetszik, üres szövegbuborék betűk, szavak nélkül.”

A redukció, az egyszerűsítés, ami Bukta festészetében bekövetkezett, művészi bátorságot és önbizalmat igényel. Régóta foglalkoztatja a falusi életkép, a „mezőgazdasági” festészet, amelyhez azonban ellenpontként mérsékelt kritikai tudatot, iróniát és erős festői gesztusokat rendelt. Mai életképei a zsánerképhez közelítenek, amelynek fő célja mindennapi emberek mindennapi tevékenységének (munkának, vásárlásnak, szórakozásnak, rítusoknak, evés-ivásnak, pihenésnek, stb.), valamint háziállataiknak, eszközeiknek, életkörüknek elfogadó ábrázolása. Ez a műfaj 17. századi flamand és holland csúcsai, és a következő két század néhány kiemelkedő teljesítménye után lejtmenetbe kezdett, talán azért, mert rejtett szimbolikája, moralitása kiüresedett, s helyét érzelgős vagy kedélyes anekdotizmus, hagyományos természethűség töltötte be, néha kedvesen, meghatóan, máskor a giccshez közeledve, vagy el is érve. A szolgai szocialista realizmus magyarországi példáiban is gyakori volt a kényszeresen boldog életet ábrázoló zsánerkép. Hirtelenjében nem is tudnék nagy festőt említeni a 20. századból, aki par excellence zsánerfestő volt, Edward Hopper kivételével.

Bukta Imre programja környezete festőileg érdekes motívumainak lehetőleg ítéletmentes megjelenítése lett. Tetszeni akar – a műértőknél szélesebb körben. Ezt jelképezi az a 2015-ös videó-mű, amely fogadja a látogatót: különböző, kiállításra aligha járó emberek, huszonnyolc mezőszemerei polgár – mezőgazdasági munkások, cigányok, közmunkások, népviseletbe öltözött asszony, számítógépező kiskamasz, gazda, hivatalnok, bicikliszerelő, sírásó (az ott élt Bukta Imrék egyikének sírjával), stb. – mondja ki azt a mondatot, hogy „A kiállítást megnyitom”. Bukta azt akarja, hogy szűkebb környezetében ráismerjenek képeire, és elfogadják. Az ilyen óhaj megvalósítása majdnem mindig művészi engedményekkel jár – nála nem. Az elfogadottság, a közérthetőség kívánalma olyan bunkó, amellyel gyakran sújtanak le különböző populista kultúrpolitikák. Itt azonban egy művész belső igényéről van szó, amely része a világgal való megbékélésének. Nem tudom, hogy sikerül-e, de kialakított egy engedmények nélküli stílust, amely ugyanakkor jelöltje lehet a népszerűségnek. Mindenesetre elfogadottsága és tárlatai látogatottsága csúcsra jár.

Gulyás Gábor volt a tíz évvel ezelőtti műcsarnokbeli kiállításnak és a mostaninak is a kurátora. Ő tette talán a legtöbbet a mester elismertetéséért, s ezért személyesen is hálás vagyok neki. Mellette megemlítendő a Godot Kortárs Művészeti Intézet (Bukta galériája) és Kieselbach Tamás, a Nálunk vidéken című 2019-es – szintén igen emlékezetes – kiállítás szervezője a Kieselbach Galériában. Gulyás Bukta személyes témái alapján mond el egy történetet, amely felvillanyozó, figyelemkeltő és attraktív. Valaki azt mondta róla, hogy a tárlat kalandtúra, s kétségtelen, hogy az óbudai Godot e célból nagyvonalúan átalakított termeinek labirintusa, s a négyemeletes torony megpróbáltatásai megfelelnek ennek a fogalomnak. Ugyanakkor a kiállítás szükségképp némileg ideologikus, de nem annyira, hogy ne lehessen másképpen értelmezni. Bizonyos, hogy Gulyás elképzelése elnyerte Bukta egyetértését, de ha más magyarázattal rukkolok elő, akkor inkább hangsúlyok eltolódásáról van szó.

A falu, a festő szülő- és huszonnégy éve újra lakóhelye (Mezőszemere, 2015-ben 1180 lelkes község) – a fák – a hit – a hagyományos falu megszűnése – az öregség – az otthon. Ezek azok a tematikus csomópontok, amelyekre a kiállítás épül. Szinte mindegyik egy kicsit erősebben, definitívebben van bemutatva és a feliratokon kommentálva, mint amivel Bukta művein találkozom.

Bukta Jegenyesor
Bukta Imre: Jegenyesorláncfűrésszel. Fotó: Godot Galéria

A fák témakör hajlik egy romantikus, konzervatív-zöld beállításra, miközben az, amit látunk – beleértve a Jegenyesor című 2022-es installációt, amelyben az éles megvilágítás a láncfűrészek árnyaiból idézi fel a sudár jegenyéket – inkább csak nosztalgikus bánatot, s nem határozott álláspontot fejez ki. Azt sem hinném, hogy „a láncfűrész… a modern végítélet fegyvere” lenne Buktánál, ahogy Földényi F. László mondja korábbi láncfűrészes képekről egy hamarosan hosszabban idézendő tanulmányában. Az Önarckép láncfűrésszel (2020) szükséges és kezes jószágként mutatja a félelmetes eszközt.

A jegenye, akár magányosan, akár mint fasor festői látvány. Én is hiányolom, hogy már csak töredékesen és elcsenevészesedve van meg Nemesvita bekötőútjának híres fasora a keszthelyi fennsíkon, amely a hollandiai Middelharnis éger-fasorára emlékeztetett Hobbema képén (1689). A feliratok közt olvasom, hogy a jegenyéket kivágják, és nem ültetnek újat, mert gazdaságtalan. Egy logikai lépés itt nyilván kimaradt: miért vágják akkor ki? Meglehet azért, mert messzenyúló tarackjai veszélyeztetik a termőföldeket. De nyilván az építkezés is gyakori ok lehet.

Az innovációkhoz éppúgy, mint az életforma-változásokhoz Bukta viszonya az, hogy nem romantikusan, de nosztalgikusan viseltetik a tradícióhoz, miközben rezignáltan tudomásul veszi és elfogadja az átalakulást. A földszinti térről az emeleti térre vezető épületrészben kapákat állít ki, ennek az ősi eszköznek sok nemzedéket kiszolgáló példányait, és köztük az általa kiókumlált „okoskapát” (erről szól egy előző helyiségben az ikapa című videó), amely tréfát űz az okoseszközök modern világával.

Bukta ikapa
Bukta Imre: ikapa. Fotó: Godot Galéria

Nagyjából – megítélésem szerint – a hithez is hasonló a viszonya. Nehéz erről írni, mert a valóságos vallásos hit az idők folyamán az ember egyik legszemélyesebb magánügyévé vált, miközben a tradíciót így-úgy még őrző helyeken, faluhelyen a rituális szokások egy része fennmaradt. Mindenesetre bizonyos, hogy a mesternek a vallással összefüggésbe hozható képei semmilyen módon nem kapcsolódnak az őszintétlen politikai kereszténységhez, de ugyanakkor a második Eljövetel iránti szenvedélyes várakozást, a „Mikor jön le az égből Krisztus?” kérdését sem idézik föl bennem. Megint csak inkább egy szélesebb értelemben vett megőrző-konzervatív nosztalgia nyomait látom – szokások (az elsőáldozás), tárgyi formát öltött spirituális érzületek iránt (Jézus szíve-szobor, -kép, s a kiállítás más részein is feszület – a kitűnő Falusi asszony képen [2017] –, szentképek a festmények részleteként).

Földényi F. László szép esszéjében (Magyar táj magyar ecsettel. Bukta Imre művészetéről – 2019) véleményem szerint túlzottan dramatizálja és tragizálja a festő oeuvre-jét, viszont találóan írja, hogy „[cs]ábító lenne a transzcendencia megidézését látni ezekben a vallási és egyházi utalásokban. Valójában azonban inkább olcsó kellékekről van szó, amilyeneket a falusi vásárokban árulnak. Beleolvadnak a környező termékvilágba, s a transzcendenciának éppen a hiányát jelenítik meg. Utalnak valamire, aminek valamikor régen még közösségteremtő ereje volt, de ami mára elvesztette egykori rendeltetését.” A jelenlegi kiállítás darabjai e szöveg megírása után készültek, s annyit el lehet mondani róluk, hogy a hiány érzékeltetése tompább, és vallási fordulatról nem lehet beszélni.

Bukta előző korszakáról írva Széplaki Gerda találóan említette az iróniát. „Ha a vallásos tematikájú képek és installációk ikonográfiáját elemezzük, akkor mindenképpen arra a belátásra jutunk, hogy szinte mindig a népi giccs motívumaiból teremti meg az utalást a szakrális jelentésmezőre, s hogy rendre profán vagy egyenesen abszurd szituációkba helyezi az isteni horizont feltárulásának a lehetőségét.” (Boldogság a transzformátor-oszlopok árnyékában. Bukta Imre művészetének változásai – 2012.)

Az iróniának már nincs nyoma, de az üvegvitrinbe zárt Sarlós Boldogasszony életnagyságú színes szobra (Védőszent, 2022) ha nem is giccses, de a barokk Mária-ábrázolások primitivizálódott, sematizálódott naiv változata. S mivel az aratás ünnepéről van szó, a búzát betakarították, s a szobor körül ott maradt az ocsú, a pelyva, mely időről időre felkavarodik, s elhomályosítja a várandós Szűz látványát. S noha Bukta egy nyilatkozatában hangsúlyozza a pelyva jótékony szerepét a kalász védelmében, s a vályogvetésben való hasznosságát, a néző sem a teológiai értelemtől, az Ítélettől nem tud elvonatkoztatni, melynek képe éppen ez a szétválasztás, sem pedig attól, hogy a magyar kultúra egyik alapmondata úgy szól: „aki kihull, megérdemelte, / Az ocsút az idő nem szánja”. Mindazonáltal nem gondolnám tragikus műalkotásnak ezt az installációt, mint ahogy Bukta egész új korszaka a megbékélésé és nem a tragédiáé. Inkább „a világ rendje” gondolatkörébe illeszthető, melyhez hozzátartozik, hogy minden aratáskor elválik a búza az ocsútól.

Bukta Jaj
Bukta Imre: Jaj istenem. Fotó: Godot Galéria

Ettől az installációtól nem messze egy másik áll. Ott a tiszta búza, az „élet” tengeréből időnként kiemelkedik egy mondat – az emberi szenvedésnek az Isten nevét szájára hiába vevő banális, profán mondata –, amelynek éppen ezért nem lehet szakrális jelentést tulajdonítani: Jaj Istenem! (2022). A Mester viszonyának tradicionalista jellegét a transzcendenciához az a megható kettős mű is mutatja, amely majd fél évszázad múltán ismétel meg egy egészalakos önarcképet: Tiszteletadás elődeimnek Sarlós Nagyboldogasszony napján I-II. (fotó 1974, 2022). A huszonkét éves festő munkaruhába öltözött szakállas képét (egy művészi akció dokumentumát) – mellette a háznak támasztott gereblyével, és a házon „méregraktár” felirattal és a halálos veszély piktogramjával – talán értelmezhetjük egy indulat dokumentumának. De már nem így a hetven éves, paraszti ünneplőbe öltözött Tolsztoj-szakállas férfi képét, mellette – a fekete-fehér képen egyedül színes – okoskapával.

Bukta Kettős
Bukta Imre. Fotó: Godot Galéria

Fölkapaszkodva a kiállítás emeleteire a már említett Kifordított ház mellett újabb festményeket találunk, köztük egészen kiemelkedőket (Falusi jegyző lefoglalt kukoricával [2017), az említett Szülinap II. [2022], a Fürdőszoba [2019], az említett Fürdőszoba festményen eladó [2022], stb.). Egy kisebb szobában az egészet betöltő, nyugdíjas rocknótával és fényjelenségekkel is kiegészített installáció látható, a Nyugdíjas klub – Imi 70, ahol egy ünnepi lakoma végén két asszony felvételeket néz Bukta életéből. Életrajzi eseménynek tűnik, de a két életnagyságú figura más elrendezésben a szentendrei Művészetmalomban is feltűnt már 2017-ben Imi 65 címen. S Bukta interjúban el is mondta, hogy nem tagja a mezőszemerei nyugdíjas-klubnak, s nem volt ilyen ünneplése. Képzelete máskor sem ragaszkodik szociografikus módon a tapasztalati tényekhez; múltidéző, múltra vágyó érzés jelenítheti meg a teheneket képein, holott már senki nem foglalkozik velük falujában. Talán ez az installáció kíméletes figyelmeztetés szülőhelyének, hogy a jeles alkalomból megsüvegelhették volna? Nem tudom. Mindenesetre a nagyon különféle műveket egyesítő installáció-művészet fogalomkörében ez a mű a teátrális típusba tartozik, és létrehozza – ha eddig ilyen nem lett volna – a zsáner-installációt.

A kiállítás címének voltaire-i eredete ismeretes. De az eredeti felszólítás mögött húzódó éjsötét árnyak ebben az idézetben megszelídültek. A létező világok legjobbikának keserű kigúnyolásából magas művészi szintű rezignáció lett.

A kiállítás megtekinthető 2023. április 30-ig, hétfő kivételével minden nap 11-19 óra között, a Godot Intézetben, 1036. Bp. Fényes Adolf utca 21.

A szerző az Arcanumot használta.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek