Az nem vitás, hogy Edgar Allan Poe élete regénybe illő. Halálának körülményei nem sokban különböznek az általa írt furmányos, gótikus, egyszerre hátborzongatóan logikus és észérvéken túli történeteitől. Kész csoda, hogy az életét még nem dolgozták fel látványos blockbusterben, miközben művei a mozi kiapadhatatlan nyersanyagát adják (az Imdb 82 filmcímet dob ki, ha beírjuk a keresőbe az amerikai költő és novellista nevét), és számos további alkotást inspiráltak. Az alkotók az életrajzi mozi helyett viszont inkább ahhoz a megoldáshoz folyamodnak, hogy megpróbálják közös nevezőre hozni a biográfia különféle elemeit az általa írt művek komor hangulatával, illetve a valósággal.
 Jelenetek a filmből |
Ilyen film volt a 2012-es A holló, amelyben Poe kényszerűen csapódik a nyomozó mellé (hiszen hamar felkerül a gyanúsítottak közé), mert egy sorozatgyilkos az ő műveit utánozva szedi az áldozatait a XIX. századi Baltimore-ban. James McTeigue alkotása egyszerre mondja el a saját verzióját a költő halálával kapcsolatban, és húz fel erre egy korrekt thrillert sok-sok gótikus elemmel és vérrel, az intelligensebb horrort kedvelők nagy örömére. Csakhogy A hollónak inkább ürügy Poe, és hiába alakítja a főszerepet meggyőzően John Cusack, ez az érzésünk végig megmarad: nem a kalandos élet mélysége a fontos, hanem a hulláktól terhes, fecsegő, ám kétségtelenül látványos felszín.
Hat év után Scott Cooper hasonló utat követ, annyi különbséggel, hogy most fiatalon találkozunk Poe-val, amikor huszonegy évesen és már kissé túlkorosan az amerikai hadsereg katonai akadémiájára jár West Pointban. Úgy, hogy szinte mindenki tudja, semmi keresnivalója a fegyelemmel és rangokkal terhes pályán. Ekkor már megjelent két verseskötete, de még nem kezdte el írói pályáját, amelynek jövedelmeiből – elsőként a tengerentúli irodalomban – próbált megélni. Tehát nem profi író még a foglalkozását tekintve, de már minden készsége megvan a csavaros történetekhez, a kibogozandó rejtélyekhez. A Halványkék szemek erre építi fel a történetet.
 A képek forrása: MAFAB |
A főszerep most elvileg a kor egyik legjobb nyomozóját, Augustus Landort alakító Christian Bale-é, aki különösebb erőfeszítés nélkül hozza le a tragikus családi eseményektől megtört, csöndesen alkoholizáló, ám igen éles eszű zsenit, minden nyomozók őskarakterét. Az ő munkáját egészíti ki a kotnyeles, lehengerlően gyors észjárású különc, Poe (Harry Melling), aki épp ott tanul, ahol a hátborzongató gyilkosságok megtörténnek. Kettejük nyomozása adja a film gerincét úgy, hogy közben csepegtet néhány adalékot Poe életéből és korai verseiből, ám Cooper most sem megy, de láthatóan nem is akar mélyebbre menni. A költő így megint apropó marad egy, az ő modorában elmesélt történethez.
Az a legkülönösebb, hogy látszólag nincs mibe belekötni. A téli képek lélegzetelállítóan gyönyörűek (a már rutinos Masanobu Takayanagi hibátlan munkát végez), a miliő gondosan megtervezett és korhű, egy zsebkendő sem lóg ki a képből, az elengedhetetlen gótikus elemeket az okkultizmus és némi boszorkányság adja, és a zene is úgy szól, ahogy azt egy minden ízében uralt alkotástól elvárhatjuk. Rugózhatnánk persze a hosszúságon (két óránál is több a játékidő), és valóban lehetne jóval feszesebb is a film, ám ettől még gördülékeny marad, még ha a feszültséget nem is tudja mindvégig fenntartani. A kicsit bővebb lére komponált jelenetekért viszont igencsak kárpótol Melling játéka, akinek Poe-ja jóval meggyőzőbb és sokszínűbb Cusack verziójánál, amikor egyszerre képes felmutatni a költő minden esendőségét, bizarr figuráját és ordító tehetségét. Illetve a kiszolgáltatottságát, amiért rosszkor van rossz helyen – kész csoda, hogy nem az akadémia különcét teszi el láb alól a titokzatos gyilkos.
Minden részlet kidolgozott és kimondottan tetszetős, a végeredmény mégis bosszantóan steril marad, akárcsak egy idejében megérkező képeslap. Pedig csavar is van, dráma is van, a csúcspont menetrendszerűen érkezik. A Halványkék szemek megmarad illusztrációnak, hiszen mindent csak felvillant, igaz, azt a jó tanuló gondosságával: kort, életet, alkotást, kétségbeesést. Pedig a szándék megvolna, hogy egyazon erővel beszéljen a válaszút elé érkező Poe helyzetéről, a tehetség elviselhetetlen társtalanságáról, és legyen emellett rejtélyes krimi, drámai bosszútörténet.
Ám a sok minőségi összetevő most kioltja egymást, akkor váltunk át a krimiszálra, amikor épp az élet lenne fontosabb, és akkor mesél a félelmetesnek szánt sötét tudományokról, amikor a valóság lenne érdekesebb. Így Cooper alkotása úgy lesz életrajzi elemekkel megspékelt, krimiszállal ellátott, drámai érzelmekkel felpumpált gótikus horror, hogy igazából egyik sem. Mintha csak Poe egyik vázlatát olvasnánk, amelyből később faragott mesterművet.