Deczki Sarolta: Tar Sándor
2023.01.22.

Talán magyarázni sem kell, hogy mennyire szüksége van a magyar kultúrának arra, hogy főbb szereplőinek életét és művét monografikusan feldolgozzák. A szerző erre vállalkozott: alapos elemzések sorában írta meg egy jelentős novellista sorsát, munkásságát és korát. RADNÓTI SÁNDOR RECENZIÓJA.

Deczki Sarolta Tar Sándorról írott kötetének tárgyait hatalmas megrázkódtatások jellemzik, amelyeket a tudományos próza tárgyilagosságának satujába kellett fogni. Tar novelláinak témája tragikus vagy katasztrofális, vagy reménytelen. Világuk realitása a létező szocializmus valamelyest konszolidált kilátástalanságából a rendszerváltás anarchikus kilátástalanságába lábalás (merthogy a nagyipari munkásság az utóbbinak vesztese volt). Szerzőjük élete pedig összeomlik – munkásként is, íróként is, az irodalmi világ szereplőjeként is.

Tar különös sorsa volt, hogy feltűnést keltő első két kötete, s több mint egy évtizeddel írói elismerése után is debreceni gyári munkás (művezető) maradt, s amikor 1992-ben elbocsátották és munkanélküli lett, akkor is ott ragadt addigi környezetében. A frusztráció szorongása és a lelepleződéstől való rettegés alakíthatta ki azt a tespedő és önsorsrontó magatartást, amely örvény volt eleve is, és a lelepleződés bekövetkezése után pusztító örvénnyé vált. Tar ugyanis kétféle szerző volt; kései indulásával majdnem egyidőben másfajta karrierje is elkezdődött: a remek novellák mellett anyaggazdag besúgó-jelentéseket is írt – elsősorban fölfedezőiről, támogatóiról, lelkes híveiről, a demokratikus ellenzékről, s köztük is mindenekelőtt legközelebbi jóemberéről, Kenedi Jánosról.

Különös, hogy maga a kettősség nem tette tönkre. Az az ő történetére is jellemző, mint sok más ismertté vált besúgóra, hogy a bezsarolás, bekényszerítés után idővel elkezdett azonosulni szerepével, amelyet magánszorgalomból túlteljesített. „A kiaknázás lehetőségei” – hangzik a sokatmondó alcím Tar egyik jelentésében. A magánszorgalom általában a besúgás áldozatainak növekvő gyűlöletével jár együtt, s valamiféle cinikus szerepválasztással, amely az önreflexióban egyesíti a nyilvános és a titkos magatartást. De Tarnál mintha mást látnánk. Két szerepe, két írói tevékenysége nem érinti egymást; mintha tényleg szeretné Kenedit és hálás lenne neki, miközben malignus jelentéseket ír róla. Nyilván jelen van a szakadék: alkoholizmusa, klinikai neurózisa mutatja. A két szerep tudatos egyesítésére a lelepleződés kényszerítette volna, de erre a feladatra képtelen volt, s ez egy csapásra megölte az írót és hat év múltán az embert is.

Leírásom mutatja, hogy Tar Sándor életének katasztrófája maga is irodalmi anyag lehet, s Bán Zoltán András Keserű című regénye és Ménes Attila Bihari című drámája után elképzelhető, hogy újabbak is megidézik.

Deczki Saroltának saját – egy könyvbemutatón elhangzott – bevallása szerint ennek a problémakomplexumnak a feldolgozása kényszerű-kelletlen feladat volt, ám ebből az elkészült fejezetben semmi nem látható: ez is lege artis munka, mint a könyv egésze. Helyes, olvasáspszichológiai alapon hozott döntés volt a könyv és az életrajzi fejezet elejére tenni, mert semmilyen irodalomelméleti mérlegelés nem olthatja ki azt a háttértudást, hogy Tar, az író egyben „Hajdu” is volt, az informátor. A könyvet amúgy is átszövik az életrajzi visszautalások. Ez nem általános megfontolás, hanem Tar írói karakterére szabott döntés. Nem arról van szó, hogy kifejezetten biografikus motívumokból táplálkozó író lett volna, de életanyagát a saját környezetéből és körülményeiből vette, s csak ritkán – s általában kevés sikerrel – lépett túl azon.

Ebből következik egy másik ellentmondás a novellaíró és a jelentésíró mellett: a szociográfusé és a szépíróé. Az magától értetődő, hogy az irodalomtörténésznek a novellaírót kell elfogulatlanul kiemelnie a jelentésíróval szemben, de az már nyitott kérdés, hogy a novellák szociográfiai vagy esztétikai érdemére fordítsuk-e a figyelmet. Annál is inkább, mert Tar egyes írásai – köztük a pályakezdő, a pályára berobbanó leírás a kelet-németországi magyar vendégmunkásokról – kifejezetten a szociográfia (vagy az irodalmi riport) műfajába tartoznak. Deczki az esztétikai megoldásokra (és megoldatlanságokra) helyezi a hangsúlyt, de nem feledkezik meg az írások esztétikailag is jellemezhető sajátosságáról, tartalmaik szociografikus telítettségéről.

Emellett – ugyanebből a forrásból – megjelenik Tar munkásságának képviseleti felfogása, amelyet különös módon Esterházy Péter kezdeményezett, vagy legalábbis őrá utal vissza megannyi reflexió. Esterházy talán nem tudta, hogy amikor az „azok helyett beszél, akik nem tudnak beszélni”-formulával élt, Illyést idézte („a jaj /  siralmát, ami fakadna belőlünk, /  de nem fakadhat, mi helyettünk /  – kik szív-némaságra születtünk – / kizenged ideged húrjaival!”), s maga Illyés is egy hosszú tradíció sorában állt. Hogy ezt Deczki elutasítja, annál is közelebb áll hozzám, mert én is így tettem annak idején a Holmi nekrológjában: „[A] szociográfia pátosza éppúgy, mint a szépíró népfiak képviseleti öntudata lényegében… távol állt tőle. Ő nem azok helyett s nem azok nevében beszélt, akik közül való volt, s akiket ábrázolt. Egyszerűen rendkívüli rövidtörténet-mondó képességét azon az anyagon gyakorolta, amelyet ismert.”

Az életrajz első, és a pályakép és recepciótörténet második fejezete után (miközben a fogadtatás szövegeivel való állandó kommunikáció nemcsak ezt a részt, hanem az egész munkát jellemzi) a harmadik fejezet azokat a vonásokat foglalja össze, amelyek túlmutatnak a szociográfiai és dokumentum-értéken Tar művészetében – túl a realizmuson. Beszél a novellák arányosságáról, kipoentírozottságáról, a nevek költészetéről, groteszk, abszurd, szürreális vonásokról. Ezekhez természetesen a legjobb novellák szolgálnak példatárul.

Természetesen – mondom –, de mégis van itt egy bökkenő. A legjobb novellák kevesen vannak, s Tar nem tartozik azoknak az óriásoknak a rendjébe, akiknek elfuserált műveiben is átszüremlik a zsenialitás, és néha azokból vonható le – mert a szándék leplezetlenebb – valami, az egész életműre érvényes törvény. Legjobb kötetei karcsú könyvek – novellái szigorú válogatásával. Ez a sajátossága feszültségben van a nagymonográfia műfajával, amely nyilvánvalóan az egész életművet tárgyalja. Deczki Sarolta azonban nemcsak jó irodalomtudós, hanem jó kritikus is, aki nagy biztonsággal választja el a sikerült és sikerületlen írásokat, s igazítja el e tekintetben is olvasóit.

A negyedik fejezet Tar világát térképezi fel. Motívumait, helyszíneit. Kitűnő részletes tartalomjegyzékét követve az utazást, a gyárat, az albérleteket, munkásszállókat, otthonokat, „a térkép szélén” lévő telepeket, nem-helyeket, a pszichiátriai osztályt, továbbá az utcát, a kocsmát, és így tovább. Emögött az az elgondolás áll, hogy a tér poétikájának sarkalatos szerepe van Tarnál, s tereinek vaskos realitása mellett metaforikus jelentése. Ez a fejezet készteti a szerzőt leginkább diszciplínáiból kivezető, és mégis szükséges szociológiai tájékozódásra, hogy igazolja Tar novelláinak említett szociografikus gazdagságát és érvényességét.

Az ötödik fejezet Tar három regénykísérletével, a hatodik egyéb műfajokkal („versek, hangjátékok, forgatókönyvek, publicisztikák”), s az egészen rövid hetedik Tar utóéletével és kultuszával foglalkozik. Nem jut eszembe olyasmi, ami kimaradt volna.

Az egész vállalkozással szemben, melynek szükségességét és megvalósulásának kiválóságát nem győzöm hangoztatni, tulajdonképpen csak egyetlen ellenvetésem van, és az is lehet, hogy személyes elfogultságból táplálkozik. Mindegy, bárhogy is legyen (s az is igaz, hogy Deczki sokakkal osztja ezt a nézetet), túlzottnak érzem azt a beállítást, amely szerint Tar rossz pillanatban érkezett volna az irodalomba, mert a játékos, irreferenciális vagy önreferenciális szövegirodalom mind a praxisban, mind az elméletben akkoriban normatív volt. S hogy az inga ma visszalengett volna a realizmus irányába, s ez alapozza meg Tar aktualitását. Én másképpen emlékezem, s elvben sem vagyok híve a radikális korszakküszöbök elméleteinek. Sokféle irodalom és sokféle irodalomfelfogás él együtt egyazon időben. Dogmatikus irodalomtudóst talán igen, de egyetlen jelentős irodalomkritikust sem ismerek ebből a korszakból, aki sutba dobta volna a referencialitást. A korszak tekintélyre vergődött folyóirata, a Holmi is ellensúlyt képezett. Amíg tehette, Tar Sándort szerkesztőbizottságának tagjai között nevezte meg első számától kezdve 2000-ig – tizenegy éven át. (A reprezentatív szerkesztőbizottság nem vett részt a lap szerkesztésében, a névsor a lap irányát, rokonszenvét jelezte és jelképezte.)

Azt tudom még a könyv szemére vetni (elvégre kritikus volnék) – de ez már alighanem a szerkesztést és nem a szerzőt illeti –, hogy az igen fontos névmutató hiányos és ezért pontatlan.

A könyv adatlapja itt olvasható.