Hát persze, hogy egyetértünk azokkal a kirohanásokkal, amelyek a 284 lakosú falu mocskos, málló falú, ócska táj- meg Hitler-képes, szarvasagancsos, disznószagtól bűzlő kocsmájában az abszolút kulturálatlanságot és a vigasztalanságot illetik, és ki ne írná azonnal alá a kiáltványt, amelynek fő tétele az, hogy a kelletlenség a színház halála. De mi van akkor, ha ezt az állítást az támasztja alá, hogy „Nőkkel boldogulni / szinte lehetetlen színpadon / fogalmuk sincs semmiről”, eljutva a konklúzióig, mely szerint „Katasztrófa / nőkkel színházat csinálni”? Színházi előadásra alkalmatlan tájhelyszínekről szóló rémtörténeteket ismerve unisono támogatjuk, hogy ne lépjenek fel akárhol a művészek, mert kell egy technikai és intellektuális minimum. Ám néhány éve fültanúja voltam a kisvárdai fesztiválon annak, hogy egy inkább egóval, mint tehetséggel megküldött társulat az elfogadhatatlanul gyenge produkciója okát kizárólag a kisvárdai szállásukon lévő szoba áthúzatlan kollégiumi ágyneműjében látta. Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy a Bruscon riderében szereplő metélttésztaleves, Römerquelle ásványvíz és a lószőrrel tömött párna nem a formátumos alkotó érzékenységére, inkább a kicsi(nyes)ségre és a helyes önértékelés hiányára utal.
 Görög László |
Ugye, hogy nem egyszerű! Pedig mi aztán könnyű helyzetben vagyunk, Thomas Bernhard Ausztria-ostorozását állampolgárságilag érintetlenül, már-már kéjesen hallgathatjuk. Vagy épp ellenkezőleg, dagadó kebellel, hiszen beteljesült a történelmi cél, a kis adag rántott szelet 2022-re nem utolérte, de le is körözte az 1985-ös Wiener Schnitzelt. (Képzavar.) A groteszk, szerény képességű, fogyatékos, beszámíthatatlan stb. jelzők, az idegen- meg a művészetgyűlölet mára nálunk is érvényesek. Éljen. (Irónia.)
A királyt, jól tudjuk, a környezete teszi azzá, ezért nem működne A színházcsináló monodrámaként. Bár éndráma, kell hozzá az a hat, a kevésnél is kevesebb szavú figura, akik ájulatból, rettegésből, tiszteletből, megvetésből, kötelességből, közönyből, ráutaltságból, rászorultságból megteremtik a passzív-agresszív és abuzív Bruscont.
Irgalmatlan nehéz dolga van Görög Lászlónak, és nemcsak az irgalmatlan mennyiségű és különös zeneiségű szöveg miatt. A színházcsináló akkor működik, ha a néző nem tudja eldönteni, a címszereplő félni- vagy szánnivaló, zseni vagy dilettáns, szent vagy szörnyeteg. Ehhez nem vagy csak részben elég, ha a Bruscon állami színészt játszó színész a szakmai tudást magas színvonalon birtokolja; a technikán túl – előtt, mögött, alatt vagy fölött, ki-ki döntse el magának – szükséges egy olyan, a színpadi tapasztalatokból következő sokoldalúság, amely a brusconi monománia extrém szélsőségeit, kis- és nagyszabását kijátssza és egyaránt hitelesíteni tudja. Mivel Görög László az említett ismérvek mindegyikével rendelkezik, képes az eltorzult, kizárólag önzésben, tagadásban, megtagadásban, de leginkább színházaddikcióban élő személyiséget komplexitásában megmutatni.
 Görög László, Máhr Ági |
Valójában semmi nem történik, a négy jelenetben tevékenység van, cselekmény alig. Délután háromkor megérkezik Bruscon a fellépés helyszínére, a Fekete szarvas vendéglőbe Utzbachba. „Utzbach mint Butzbach”, teszi hozzá minden említéskor dehonesztálóan. (De valahogy mégsem eléggé kifejezően. Micsoda metaforikus és valóságszagú jelentést adott a szójátékossághoz a Katonában egykor az Eggenbach-Seggenbach magyarítás!) Aztán megérkezik a család/társulat többi tagja, Agathe, a feleség, Ferruccio, a fiú, Sarah, a lány, megépül a színpad, és várják a kezdést. A fellépés azonban meghiúsul, mert az összegyűlt közönség inkább a viharban kigyulladt paplak oltására siet.
Mindeközben pedig szó, szó, szó, a dramaturgiát ugyanis kizárólag a retorika építi és működteti. Ezért nincs könnyebb helyzetben – sőt! – a Bruscon família tagjait játszó Máhr Ági, Farkas Sándor, Rusznák Adrienn, illetve a vendéglőst és családját alakító Kokics Péter, Kerekes Valéria és Mészöly Anna sem, akiknek bár van kapaszkodója Bernhard előírásaiban, Bozóki Mara jelmezeiben és kellékeiben, de nem köhögésből, begipszelt karból, konyharuhából vagy sokdioptriás szemüvegből mutatnak engedelmességet és teremtenek figurát, hanem tekintetből, pillantásból, összerezzenésből, apró gesztusokból tesznek plasztikussá egy bonyolult érzelmi függésrendszert.
Bruscon – valószínűleg tökéletes éleslátással – reménytelenül amatőrnek gondolja családtagjait, és a maga kudarcát a közönség mellett rájuk keni. Mindenét kiteszi, de se értő partnerei, se értő nézői nincsenek, ezért számára eleve lehetetlen a kiteljesedés. Drámaíróként magát Goethével, Shakespeare-rel egyenrangúnak tartja, a fragmentumokból viszont teljesen biztosan megállapítható, hogy a kilenc évig írt Történelem Kereke, az emberiség komédiája, ami valójában tragédia, hogy ne mondjuk: az évszázad műve maga a merő zagyvaság, függetlenül attól, hogy előadásának végén abszolút-e a sötétség, vagy ég a vészvilágítás. E tekintetben habitusunktól függően érezhetünk iránta empátiát, ébredhet bennünk szekunder szégyen, vagy röhöghetünk rajta, épp úgy, ahogy tettük és tesszük a magyar televíziózás csodabogarain vagy a TikTok wannabe influenszerein. Egyetlen dolog biztos: a színházcsináló nem létezik a színházon kívül, Bruscon életének dimenzióit a színház koordinátái határozzák meg, ez az ő buborékja.
 A fotók forrása: Miskolci Nemzeti Színház |
Az az elegáns tartás – ahogy az első pillanatban az ajtófélfának dőlve áll a sötétben, évtizedekkel ezelőtti színészbálványokhoz hasonlóan félretolt kalapban, kezében sétapálcával –, az a visszafogott hangerő, az a pátosszal teli lebegő hangsúly, amit Görög László megtalált Brusconnak, egészen hátborzongató. A tónusban a hűvös intellektualitás, a teljesen pontos helyzetfelismerés, az alattomos érzelmi terrorizálás, a mizantrópia és a mizogínia ravaszul rétegződnek. Ijesztően ismerős a hangnem. Ha viszont nem a szavakon rugózunk – pedig Bernhardnál aztán mást se lehet –, akkor meg a mérgező légkör.
A színházcsináló Brusconja régimódi. Keszég László rendező azonban a jelzőt nem az éthoszt érintő pozitív konnotációkkal használja. Míg az általam látott korábbi magyar produkciók címszereplőiben, Sinkó Lászlóban, Haumann Péterben, Tamási Zoltánban éreztem valamiféle vallomásosságot, nyilvános gyónásszerűséget, Görög László Brusconjánál ez nem merül fel. Igaz, Keszég sokáig nem egyértelműsít, csak billegtet – ebben erősen segíti Zságer-Varga Ákos fojtó atmoszférát teremtő zenéje, amit mintha egy elhangolt gépzongora játszana –, a színfalak mögötti várakozásnál viszont leleplezi, hogy nem a játék betegét látjuk, hanem a toxikus hatalmi struktúra eltorzult termékét és működtetőjét. A ráismerésben nincs öröm.