Hercule Poirot trónja nem maradhat üresen, szólhatna a tételmondat. Már ha egyáltalán üres maradt. Kenneth Branagh látványos próbálkozásai (Gyilkosság az Orient Expresszen, Halál a Níluson) inkább az eredeti tételünket bizonyították, bár a brit színész-rendező mindent megtett, hogy friss vért pumpáljon a karakterbe. Még az is megtörtént, ami Poirot-val kapcsolatban szinte elképzelhetetlennek tűnt – a gátlásos és roppant szemérmes nyomozó szerelmes lett, ami szinte a tettes megtalálását is veszélyeztette.
Sokkal inkább tűnt Poirot méltó és vérbő utódjának Benoit Blanc (vajon miért csak a francia hangzású neveknek hisszük el, hogy ők a világ legjobb nyomozói?) a Tőrbe ejtve című filmből, ami a krimi területén a 2019-es év kiemelkedő alkotása volt. Megint csak az arányok miatt. A dúsgazdag Thrombey família gyászos partijának történetének krimiszálát igen jól egészítették ki az irónia és a humor jókor és jó helyen bevetett eszközei. A sztárokból álló színészgárda pedig alaposan kiélvezte a jól megírt karakterek és szituáció adta lehetőségeket. A folytatás nem is volt kérdéses, talán csak annyiban, hogy milyen irányban lép tovább Blanc újabb nyomozása – a krimi vagy a vígjáték felé.
 Jelenetek a filmből |
Nos, a Tőrbe ejtve – Az üveghagyma inkább tűnik komédiának a krimi ürügyén, mint fordítva. A látszatoknak már az első részben is igen nagy szerepe volt, amikor a sikeres krimiszerző, a dinasztia feje (Christopher Plummer elegáns és meggyőző teljesítménye) által uralt és felügyelt család piszkos és mohóságtól átjárt ügyeibe pillanthattunk bele. Most még inkább a látszatok és a pénz körül forog minden. Annyi különbséggel, hogy az első rész finomabb ecsetkezelése és pasztellszínei helyére egy sokkal harsányabban, paródiába illően megjelenített világ került.
A szégyentelenül gazdag és kétségbeesetten ambiciózus Miles Bron (Edward Norton) karakterébe én például gondtalanul beleláttam a Twitterrel kétbalkezeskedő és elképesztően arrogáns Elon Musk figuráját. Ő az, aki játékra invitálja a „felforgatóknak” hívott egykori barátait – ki kell találniuk, hogy a zárt, luxussal bélelt magánszigeten ki követett el ellene gyilkosságot. A rejtvényt kedvelő kompániának egy hétvége áll rendelkezésére, hogy megoldja az ügyet. Csakhogy a verseny kissé egyoldalúra sikerül, ugyanis valamilyen véletlen folytán Blanc (Daniel Craig) is felbukkan a vendégek között.
 A képek forrása: MAFAB |
A látszatok mozgatják a politikusnak állt Claire-t, a virágzásán túljutott exmodell Birdie Jay-t, a macsónál is macsóbb influenszer Duke-ot és a tudománynak élő, de megvesztegethető Lionelt. Közös bennük, hogy egszisztenciálisan a messzemenőkig ki vannak szolgáltatva a milliárdosnak, és ezer indokuk lenne a gyilkosságra. Talán csak a cégbirodalmat alapító, egykori társ, Andi lóg ki, aki az igazáért képes volt beperelni egykori barátját – viszont indítéka emiatt neki is van épp elég.
Ám ahol egy nyomozó felbukkan, ott hamar romba dől a látszatokra építkező birodalom. Bronról például kiderül, hogy csupán egy felfújt hólyag, aki minden ötletét lopta valahonnan. Erre a tulajdonságra maga a film is reflektál, hiszen legtöbb fordulatát (a talányos, rejtvényekre alapuló meghívó; a gyilkosságra való invitáció; a szigeten összezárt emberek légköre és még folytathatnám) más mozikból emelte át és hasznosította újra.
Eredeti fordulatok persze most is vannak (a legtöbb kifejezetten üdítő), és az irónia is egészen más szinten tombol. Kap itt minden és mindenki a sznobságtól, a dúsgazdagok „művészetpártolásán” át a mindenhatóság érzetéig, ahogy az öncélú luxust is kellőképpen kipellengérezik. Blanc figurája most sokkal inkább tűnik főhajtásnak Poirot előtt, mint korábban, hiszen őt is eltolják a kissé nevetségesen piperkőc, nem kevés feminin vonással rendelkező nyomozó alakja felé – ez különösen vicces Daniel Craig esetében, aki félig-meddig összeforrt a mozivilág egyik legmacsóbb karakterével, James Bonddal.
Aki jól ismeri a Beatles munkásságát, annak az eredeti cím (Glass Onion) megkerülhetetlen nyom. Az azonos című dal John Lennon szerzeménye volt, aki ezzel a talányos számmal „elégítette ki” a minden sor mögött többletjelentést kereső rajongók igényeit. Telepakolta a szöveget ugyanis sehova sem vezető utalásokkal, zavarbaejtő értelmezési lehetőségekkel, amelyekből végül semmi sem sült ki. Nos, Rian Johnson rendező a folytatásban kimaxolja ezt az érzést, jó példa erre a látszólag semmiféle szereppel nem bíró, a szigeten tébláboló, random módon felbukkanó, és emiatt rettentően titokzatosnak tűnő, ám teljesen jelentéktelen Derol alakja – akár John Lennon szelleme is lehetne.
De ugyanígy nincs semmi a filmbéli üveghagyma utolsó rétege alatt sem. Úgy is mondhatnám, hogy a folytatás nem krimiként erős, hanem minden másként, például megint csak kiemelkedő színészgárdával eljátszatott társadalomkritikaként, fricskaként, kíméletlen paródiaként vagy összekacsintásként a járványt megsínylő nézőkkel. Vagyis remek szórakozás, ha értjük és szeretjük a tréfát. Azt, hogy majd két és fél óráig azt játsszuk, hogy semmit, így önmagunkat sem vesszük komolyan. Persze mindezt kissé véresen.