Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

EMLÉKMŰ AZ IKONNAK

I Wanna Dance with Somebody – A Whitney Houston film
2022. dec. 25.
Az I Wanna Dance with Somebody azzal a nem titkolt szándékkal született, hogy Whitney Houstonra ne tragikus sorsú drogosként, hanem csodás hangú énekesként és queer ikonként emlékezzünk. Ehhez azonban közelebb kellett volna kerüljünk hozzá a közel két és fél óra alatt. HUNGLER TÍMEA KRITIKÁJA.

Amikor Bret Easton Ellis 1991-ben megírta az Amerikai Psychóban a „Whitney Houston” címre hallgató fejezetet, nem csupán a korszak zenekritikáit és főhőse, Patrick Bateman trendfogyasztó és sekélyes énjét figurázta ki, de voltaképpen magát az énekesnőt is. Legalábbis élesen rávilágított arra, hogy Whitney nagy lélegzetű balládái, amelyeknek (idézve Ellist) „általános emberi mondanivalója áttör minden korlátot”, néha bizony a giccs határát súrolták, ha elsődleges céljuk az is volt, hogy a legteljesebb mértékig kihasználják az énekesnő fantasztikus hangterjedelmét.

whitney1
Jelenetek a filmből

És mégis, Houstonnak lehetetlen volt a nyolcvanas-kilencvenes években ellenállni: hallgathattunk Guns N’ Rosest vagy Nirvanát nagyüzemben, de azért ha magszólalt az „I Will Always Love You” az MTV-n, az anarchista punktól a glam metálosig mindenki elalélt a gyönyörűségtől. Whitney tagadhatatlanul egy csoda volt, meseszép és tehetséges, igazi hercegnő.

És a számai, a nyílt vallásossága, valamint a hangja, amely szintén Ellis narrátorát idézve: „olyan, akár egy hangszer – hibátlanul működő, meleg tónusú hangszer”, csak még inkább megerősítették ezt az imidzset. A tökéletes képről a máz nagyjából akkor kezdett leperegni, aztán egyre nagyobb darabokban leválni, amikor a leendő férj, Bobby Brown betáncolt a képbe. Whitney a 2000-es évektől többet szerepelt már a bulvárlapok címoldalán a droghasználata, ijesztő fizikai állapota és kínos nyilatkozatai okán, mint a slágerlistákon. Amerika kedvencéből az élcelődés tárgyává, egy tragikus szappanopera szereplőjévé vált, egészen 2012-ben bekövetkezett haláláig.

Az I Wanna Dance with Somebody – A Whitney Houston film című biopic az írója, a Queen-filmet, a Bohém rapszódiát is jegyző Anthony McCarten szerint a korrekció igényével született; szerették volna újraírni az uralkodó narratívát, amely az utóbbi évtizedben főként az énekesnő hibáira és botrányaira koncentrált, megfeledkezve arról, hogy a zenetörténet megkerülhetetlen és sikeres ikonja volt. Nem véletlen, hogy a film producerei között ott találjuk Clive Davis zenei producert is, aki voltaképpen sztárt faragott Houstonból.

A rehabilitáció gesztusa a filmben egyértelműen végig megmutatkozik: az alkotók lényegében rábíztak szinte mindent a zenére és az emlékezetes, legjobb pillanatokra, amelyekből nem egyet újra leforgattak, csak immár a Whitney-t alakító Naomi Ackie szereplésével. Látjuk az ismerős jeleneteket a „How Will I Know” vagy az „I Will Always Love You” videóklipjeiből, a himnusz eléneklését a Super Bowl-on, a dél-afrikai fellépést Nelson Mandela tiszteletére.

whitney2
A képek forrása: MAFAB

A kínosabb életrajzi elemek is megjelennek ugyan, de sokkal hangsúlytalanabbul (droghasználat; rossz házasság Bobby Brownnal; az interjú, amelyben a fekete műsorvezető azzal szembesíti az énekesnőt, hogy nem elég fekete a zenéje; Whitney kifütyülése a Soul Train Awards-on; a rossz kapcsolat az apával, ami odáig vezet, hogy a díva a férfi temetésén sem vett részt). És persze beszédes az is, ami kimaradt a moziból: a szülői kompetencia hiányát elmismásolták az alkotók, ahogy elhallgatták a Kevin MacDonald rendezte 2018-as dokumentumfilm, a Whitney szenzációs állítását is, amely szerint az unokanővér, Dee Dee Warwick molesztálta Whitney-t (ezt a dokumentumfilm megjelenése után tagadta a család).

Ugyanakkor a film nyíltan beszél az énekesnő sokáig csak pletykaszinten ismert intim viszonyáról az asszisztensével és kreatív igazgatójával, Robyn Crawforddal (Nafessa Williams), egyértelművé téve, hogy Houston biszexuális volt; ahogy a film producere, az Arista Records egykori feje (ma már a Sony Music Entertainment vezetője), Clive Davis, akit a moziban Stanley Tucci formál meg, szintén nem tagadja saját biszexualitását. És még a rossz fiú, Bobby Brown is megkapja a maga igazságát: a szereplők utalnak arra, hogy nem ő szoktatta rá Whitney-t a drogokra, mivel azokkal már jóval a Brownnal való megismerkedése előtt is kísérletezett. A Kasi Lemmons rendezte 146 perces alkotás kínosan odafigyel arra, nehogy bárkit is megbántson, aki még életben van és esetleg perelhet.

A biopic igyekszik tartani a kronológiát, amitől csak a végén tér el: a klasszikus tündöklés-bukás-visszatérés narratívát az élet az énekesnő halálával felülírta, ezért befejezésként visszakanyarodunk egyik emlékezetes előadásához az 1994-es American Music Awardsról, amikor is egy három számból álló, komoly technikai tudást követelő medley-t énekelt. Ennek a dramaturgiánk köszönhetően végül is diadalittasan és a sikerei csúcsán búcsúzhat tőlünk a díva, akinek végig a saját hangját halljuk a filmben.

Az őt alakító Naomi Mackie nem hasonlít ugyan Houstonra, de a gesztusait, a mimikáját, a mozgását döbbenetes hasonlósággal hozza, és időnként még arra is teret kap, hogy játszhasson kicsit, és ne „csak” utánozza őt. A film említett két legjobb jelenete valószínűleg fikció, legalábbis a dialógusok: Bobby Brown (Ashton Sanders) lánykérése az autóban, és Whitney értesülése arról, hogy Kevin Costner lesz a partnere a Több, mint testőr című filmben, nemcsak szórakoztató, de némi bepillantást is enged a nézőnek az énekesnő értékrendjébe.

Mivel a cél egyértelműen az volt, hogy emlékművet állítsanak egy zenei karriernek, „generációja legcsodálatosabb hangjának”, közelebb csak ezekben a szcénákban jutunk Whitney-hez, hiszen a leggyakrabban visszaköszönő momentum az a filmben, hogy a kisebb-nagyobb számú nézőközönség eksztatikus arckifejezéssel állva tapsol az énekesnő egy-egy produkciója láttán.

Annak, aki már eleve szerette Whitney balladáit és „csupaöröm” slágereit, a film nem fog csalódást okozni – bosszankodni azok fognak inkább, akik nem egy szócikk megfilmesítését, hanem inkább azt várták egy életrajzi filmtől, hogy jobban megismerjék és megértsék az énekesnőt.

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek