Esterházy Péter A szavak csodálatos életéből című nagyesszéjében írja az alábbiakat: „Az irodalom nem egyszerűen használja a nyelvet, tehát nem az a helyzet, hogy van egy gondolat (mely természetesen nemes és jelentős), aztán van ez a nyelvi készség, és akkor ezek szerencsésen találkoznak, mint Petőfi Sándor és Szendrey Júlia… Ily módon aztán ezt a gondolatot, üzenetet a nyelv segítségével közvetítjük. Ahogy mondani volt szokás: irodalmi köntösbe öltöztetjük. (Igyekeztünk egy ilyen irodalmi köntösről képet mutatni, közvetlenül nem sikerült; a dressing-gown, gondoljunk Maughamra, és a baby doll, gondoljunk, akire jól esik, ezek ötvözete lehet…)” Rubin Eszter sokat szenvedő, ám mintegy négy évtized alatt lassanként a gyógyulás útjára lépő hősnője, Pető Hanga a regény mind a kétszázhetvenhét oldalán mintha ezt a bizonyos baby dollt mutatná be nekünk.
 |
Gondolat, üzenet, úgynevezett mondanivaló van rengeteg és jelentős: harmadik generációs holokauszttúlélő-trauma, amint elfojtott tankönyvi alapossággal visszatér, apátlanság, egykeség, óriási kommunikációs deficittel terhelt anya-lány kapcsolatok, pszichoszomatizáló kamaszkor, bántalmazó orvosok és párkapcsolatok, egy „becsúszott” lánygyerek súlyos kényszerneurózissal. Mindeközben rengeteg önreflexió, grafikusi pályaválasztás, megváltó szerelem, majd az ennek kontextusában megnyíló lélektani és testi pokol. A teljes összeomlás keretében Hanga gyakorlatilag allergiás lesz mindenféle ételre, a gyönyörű házára, a férjére, mintegy magára a létezésre. A kamaszkorát megnyomorító, pszichoszomatikus jellegű asztma előjátéka után, a negyvenedik életév közelében az emésztőképesség szinte teljes leállása fenyegeti életét. S míg az orvosok tehetetlenek, ő készíttet Németországban egy genetikai mikrobiom tesztet (bármit jelentsen is ez), majd magyar orvosai felháborodása közepette eljut a hisztaminintolerancia öndiagnózisáig. És az eddig zsidó nagymamája konyhájának emlékei alapján csodálatos és különleges ízkombinációkkal főző-sütő Hanga megtanul újra húst enni és különleges zöldségekkel, salátákkal gyógyítani önmagát, mellesleg némi pszichoterapeutai segítséget is igénybe vesz, hogy rájöjjön: a krízis oka az, hogy életében először végre biztonságban érzi magát a párkapcsolatában, és így a tudattalanja mintegy megengedheti magának, hogy felszínre lökje a transzgenerációs méreganyagokat.
Mindez nagyon edukatív önismeretileg és szociokulturálisan, ám az olvasó mintha az abba a bizonyos irodalmi baby dollba öltöztetett remek és részletes pszichológiai esettanulmányt olvasna. Így ugyanez az olvasó egyáltalán nem csodálkozik azon, hogy az írónő kétkötetes szakácskönyvet adott ki, amely a hisztaminintolerancia gyógyító receptjeit tartalmazza. És megértően bólogat, amikor a szerzővel készült interjúban ezt olvashatja: „Valóban: én is túl vagyok egy egészségügyi összeomláson, és talán mondhatom, hogy jó úton haladok a gyógyulás felé, ennek kapcsán írtam korábban a hisztaminintoleranciára fókuszáló étrend- és életmódkönyveimet is. Ebben a témában még nem volt korábban magyar nyelvű szakirodalom. A Minek szenveddel az is célom kicsit, hogy a szépirodalom eszközeivel felhívjam a figyelmet erre az állapotra, amelyre nemcsak az érintetteknek, de az egészségügynek sincsenek válaszai.“
Minden jel arra mutat tehát, hogy az írónő, telve autentikus testi és lelki tapasztalatokkal mintegy etikai kötelességének érzi, hogy számos sorstársa segítségére siessen, és boldogan konstatálja az olvasói visszajelzéseket és megerősítéseket.
Ez nagyon szép, nemes és hasznos, csak azt a kérdést veti fel, hogy mindehhez miért is volna szükség a regény műfajára. Az olvasóközönség testi-lelki rászorultságát valószínűleg még intenzívebben szólította volna meg egy személyes vallomás, egy bátran egyes szám első személyben megírt dokumentarista szöveg. Az olvasók háláját és megrendülését tovább fokozta volna, hogy az Árnyékkert méltán hírneves írónője mintegy személyes párbeszédbe kezd velük.
Jelen állapotában ugyanis ez a szöveg mintha nem igazán tudná, hogy ő kicsoda. Bár a szerző a vele készített interjúkban lelkiismeretesen elmondja a vonatkozó irodalomelméleti leckéket, hogy a regény írta őt, hogy a szövegnek saját élete van, hogy milyen érdekesek és önállóak számára az olvasói értelmezések – de mintha a fentiek egy igen érzékeny ember öntudatlan feszengései és magyarázkodásai volnának. Ugyanis a Minek szenved, aki nem bírja szövege mindvégig olyan, mintha egy remekül fogalmazó, szuggesztív és szimpatikus szónokot, tanárt hallgatnánk. A szöveg nem megtörténik, hanem előadatik. Az irodalmi szöveg – tanultuk azoktól a bizonyos irodalomtudósoktól, és tapasztaltuk, mondjuk, Tolsztojnál vagy Kafkánál, Borbély Szilárdnál vagy Nádas Péternél (a lista kinél-kinél ízlés szerint korrigálható és /vagy bővíthető), létrehozza, megteremti önmagát, olyan evidencialitással és intenzitással mutatkozik meg, mint egy természeti képződmény, melynek látványa dialógusba lép az olvasó értelmező tevékenységével. De mit kezdjen az olvasó egy olyan szöveggel, ami minden egyes mozzanata után azonal előáll egy, sőt az értelmezéssel is. Például: „Rosszul vagyok – mondta Hanga…Látod, hogy az infúziótól nem gyógyulok meg. Tönkrement az összes vénám, nem bírom tovább a szurkálást. Kérlek, csináljunk valami mást. … – a lelke legmélyén segítségért kiáltott…– A betegség ellen csak egészséggel lehet küzdeni. Nem kórházzal és infúziókkal. …Tisztán érezte, hogy olyan rendhagyó úton kellene elindulniuk, amely megszabadítja őket a kényszerpályától, amelyen vezető nélkül, egyre gyorsuló ütemben rohan a mozdonyról lekapcsolt szerelvényük, és ha nem húzzák meg a vészféket, a szakadékba zuhannak.”
Van tehát a szereplő megszólalása, majd az azt összefoglaló szentencia, amelyre egy már-már eposzi kifejtettségű hasonlat következik, hogy az olvasó alaposan megértse a betegség ellen új utakon küzdeni akaró kamasz Hanga lelkiállapotát, aki a vészféket majd néhány évtizeddel később fogja meghúzhatni. A teljes szöveg így épül fel: valami történik és aztán alaposan és sok oldalról megmagyaráztatik. Nemcsak a kamasz Hanga fuldoklik, hanem az olvasó is a rengeteg szájába rágott és egyirányúsított dekódolástól. Igazi felüdülés az a néhány pillanat a szövegben, amikor megszólal egy-egy fénykép vagy állat, vagy amikor a főszereplő az újjáteremtődés sötétjében vizionált kamaszkori énjével találkozik – amikor a szöveg önmagát megalkotó ereje legalábbis felsejlik.
Ez a szöveg a célját tévesztett jóakarat csapdájába szalad bele. Ahogyan Esterházy már idézett művében olvashatjuk: „És azt is szoktam mondani, hogy ha írás közben egy gondolatom támad, fölugrok, és addig járkálok, míg el nem felejtem, és akkor folytathatom a munkát. … Az irodalom, a regény nem gondolatokkal dolgozik, a filozófus tesz így, ő beszél így. És másképp beszél a tudós, másképp a tanár, a pap, mind külön nyelv. A világ megismerésének különböző módjairól van szó.”
Rubin Eszternek a szenvedő és gyógyuló embernek, a remek előadónak, terapeutának érzékelhetően rengeteg gondolata támadt, és nem találta meg mindehhez az adekvát műfajt. Pedig hát írt már életmódkönyvet, és regényének szövege valószínűleg ugyanebben a formában lelte volna meg önazonosságát. De ha már pszichologizálásra inspirál minket a szöveg, akkor úgy sejthető talán, hogy egy tehetséges írónak nosztalgiája támadt a sok népnevelés után az irodalmi szöveg iránt. Bizakodva várjuk visszatérését a szépirodalomba!