És persze a legtöbb művész életében elérkezik a számvetés pillanata, amelyet nem egyszer igyekeznek mű formájába is önteni: a Bardo ennek megfelelően egyszerre Alejandro G. Iñárritu merengése saját múltján, reflexiói mexikói-amerikai kettős identitására és eredeti hazájának szociopolitikai viszonyaira. Gyakorlatilag egy doppingszerekkel belőtt Birdman, ahol a rendező már nem egy hanyatló szuperhős-sztár, hanem a dokumentumfilmes-újságíró Silvero Gama (Daniel Giménez Cacho) bőrébe bújtatja saját magát. Gama nárcisztikus, ugyanakkor állandó bizonytalanságokkal küzdő és tipródó alak, aki sikerei elől képletesen és szó szerint is egy fantáziavilágba menekül, miközben egy futurisztikus USA-Mexikó politikai játszmába is belekeveredik, amelynek az általa frissen elnyert újságírói elismerés fontos adaléka lehet.
 Jelenetek a filmből |
Ennél konkrétabban nehéz volna összefoglalni a Bardo cselekményét, Iñárritu ugyanis a saját szimbolizmusát és álomszerűségét radikális öntörvényűséggel alkalmazó cselekményt alkotott. Ahogyan a hosszú cím is jelzi, az igazságtartalom nem a konkrét történésekben, hanem azok összhatását felfejtve fejeződik ki. Bár bizonyos eseménysorok abszurditása egyértelmű, nincsenek világosan kirajzolt határai annak, hogy mit kell jelképnek és mit a klasszikus narratíva elemeinek tekintenünk – akár jelenetek kellős közepén is megváltozhat, hogy képzelgéssel, előreutalással, áthallással szembesülünk, vagy épp az egyik szereplő definiálja álomként az addig meglehetősen valószerűnek tűnő képsorokat.
Mintha a teljes Charlie Kaufman-életmű manifesztálódna előttünk egyetlen filmbe sűrítve, de még annál is töményebben. A rendező rátesz a nézői talajvesztettségre még egy lapáttal, amikor a Bardót végérvényesen feloldja önmagában azzal, hogy Gama legújabb dokumentumfilmes munkájával teszi ekvivalenssé: a játékidő fele táján nemcsak az derül ki, hogy a benne szereplő fiktív mű gyakorlatilag ugyanazokat az elemeket tartalmazza, mint az általalunk szemlélt mozi, de Iñárritu az egyik figurával még felettébb frappáns kritikát is mondat róla.
Ezen a ponton már valószínűleg egyet fogunk érteni a rendező szócsövével: ebben a filmben még az önreflexió sem a szerénység és a józanság leképeződése, hanem a mérhetetlen énközpontúságé. Az elmúlt évek temérdek blockbustere már bebizonyította, hogy a negyedik fal döntögetése önmagában nem érték, és egyetlen mű sem válik jobbá attól, hogy fennhangon hirdeti a saját hibáit, de itt Iñárritu idézőjelezése még külön fel is hívja a figyelmet arra, hogy a Bardo túlnyomórészt az önmagára és szerzőjére mutogatásból áll össze.
 A képek forrása: MAFAB |
Agyalhatnánk olyan kérdéseken, hogy amikor a rendező Gamát a mexikói társadalom szövetétől végérvényesen elszakadt, de az amerikaiakkal szembeni kisebbségi komplexusát nemzeti öntudattal felruházó véleményvezér vádjával illeti, azt azért teszi-e, mert magát is ilyennek látja – de hamar azt fogjuk érzékelni, hogy ezen gondolatcsírákban egyáltalán nem azon van a hangsúly, amit Iñárritu családról, élettörténetekről, hazájáról, az Egyesült Államokkal kapcsolatos ellentmondásos viszonyáról megfogalmazhatna, hanem hogy ezek a dilemmák valamilyen formában mindenképpen Iñárritu személyére (mozgóképes alteregójára) vonatkoztathatók legyenek. A gyerekek eltérő látásmódja, generációs élményei nem önmagukat definiálják, hanem azt, hogy mi hiányzik Gamából, hogy ő hogyan nem képes viszonyulni saját életéhez, az őt körülvevő világhoz.
A Bardo esetében ilyenformán a stílus maga a tartalom: egy egoista alkotó fontoskodó agymenése, akiről csak az bizonyosodik be, hogy nagyon szeretné hallatni a hangját, az már viszont nem derül ki, hogy van-e mondanivalója is számunkra. És ha van is, sem fogunk foglalkozni vele, amikor a film minden képkockája A visszatérő forgatásán Tom Hardyt a fizikai agresszióig provokáló, az ennek a produkciónak a munkálatain is állítólag a COVID-óvintézkedésekre fittyet hányó, arrogáns, megkérdőjelezhetetlen művész testszagától bűzlik.
A szimbolizmusnak nincs olyan eleme, amely ne akarna az arcunkba mászni, a dialógok igazából nagymonológok tíz-tizenöt percesre dagadó hangversenyei, de ha éppen nem tirádákban veszekedő-önmarcangoló karaktereket hallgatunk, a rendező védjegyének számító hosszú snittek ugyanolyan túlhúzott jelenetkoreográfiákat teremtenek, ahol a szintén kézjegynek számító alsó gépállásból vett, tág optikás snitteken csodálhatjuk, ahogyan Gama jellemzően valamilyen álomképben téblábol.
Iñárritu mentségére legyen mondva, hogy legalább a harmadik felvonásban megcsillant némi törékenységet, sebezhetőséget, amellyel végre sikerül egy rokonszenvesebb, valóban bensőséges síkra terelnie az élményt, ezen keresztül pedig egyre hatásosabban kezdi keretbe rendezni az addig jobbára ötletszerűnek látszó jelképrendszert. És ezen a ponton elkezdhet az is motoszkálni a fejünkben, hogy az igazi, utánozhatatlan kiválóság éppen azokban az önfejű, megosztó, kompromisszummentes alkotásokban szokott megvalósulni, amelyeket nem szabályszerűségek és nézői elvárások mentén alakítanak szerzőik.
Ilyen értelemben a Bardo sem mondható rosszul sikerült mozinak, pusztán egy rendkívül ellenszenves darabnak. Iñárritu életművébe helyezve különösen nagy csalódás megélni, hogy az eredetileg fájdalmas emberi sorsokról mesélő, majd a Birdman és A visszatérő kétségkívül lenyűgöző, de az öncélú bravúrkodással már meglegyintett mozgóképes teljesítményeivel csúcsra érő rendező életösszegző műve képtelen kiszakadni a saját fejéből.