A Desiré Akadémia búvópatakszerű tudományos fórum: mindig ott csörgedezik a mélyben, és néha előbukkan. Idén a Desiré Akadémia operatív testületének vezetője, Francia Gyula celebrálta azt a beszélgetést, amelyben Vito Weis, Katja Legin, Bojana Robinson, Tomaž Grom vettek részt – az előző napi program előadói: tőlük három egyéni munkát láttunk, mindhárman Tomaž Grom zeneszerzővel dolgoztak. Üdítő volt hallgatni, hogy színházi alkotók úgy tudnak átfogó módon beszélni a munkájukról, hogy az nem önmarketing, nem szakmai önigazolás, hanem tartalmas megmutatkozás, ami egy színházi fesztiválon bár kiegészítő program, színházilag is sokat mond.
 Rossz társaság |
A pandémia után/végjátékában vagyunk, és minthogy a három előadás a járvány idején készült, nemcsak a kész munkák, hanem a folyamatok is önreflexióra késztették az alkotókat – minthogy a járvány a világon mindenütt csapásként és dilemmaként nézett be a színházakba. Annak ellenére, hogy ezek a diskurzusok évek óta itt gomolyognak körülöttünk, nem hallottam színháziakat a covid miatt kialakult helyzet szomorúságáról ilyen gyakorlatiasan, letisztultan, mégis árnyaltan és mindenekelőtt másokkal empatizálva megnyilatkozni. A jól átgondolt autobiografikus közlésekből persze nemcsak a személyes mint olyan válik hozzáférhetővé, hanem mindig átsejlenek a társadalmi dinamikák is.
Úgy tűnik, Szlovéniában vannak színházak, amelyek egyre kevésbé szemfényvesztésről, megjátszásról, artisztikus manipulációról szólnak: a művek nem kinyilatkoztatások, hanem párbeszédre hívó aktusok. A Desirén látható négy szlovén előadás egyike sem klasszikus alalpján dolgozott, de mindegyik munka próbára tette a színházat mint formát, hogy olyasmivel foglalkozzon, ami az alkotókat személyesen is érdekli – a művészek nem feladatot hajtottak végre, hanem dilemmákat kerestek és azon dolgoztak. Minthogy a szó eredeti értelmében vett alkotómunka szinte észrevétlenül kopik ki a professzionálissá vált színházból, ezek a munkák ugyan megformáltak (nagyon is), de árad belőlük az esetlegesség szabadsága, az, amiért érdemes színházba járni: ott és akkor bármi megtörténhet.
 Rossz társaság |
Vito Weis Rossz társaság című munkája visszafogottabb tetszést aratott több kompetens nézőtársnál is, mint nálam, amit teljes mértékben respektálok: nekünk, befogadóknak is különféle aktuális állapotaink és képességeink vannak, most még csak azt sem gondolom (amit szoktam), hogy nekem jobban igazam van. Bennem ez a cseppben a tenger állapotú színészi készenlét, ahogy Vito Weis megmutatta a bezártság feketelyukszerűségét, megpendített valamit, ami történetesen nem is elsősorban a járvánnyal függ össze, gyanítom, nálam ezért keltett nagyobb tetszést, mint másoknál, akik talán jobban észrevették az előadás egyhangúságát? kiszámíthatóságát? – mert mint ahogy minden előadásnak vannak szükségszerűen tökéletlenségei, ennek is lehettek. A Rossz társaság alapvetően Vito Weis munkája, de voltak alkotótársai, akik szakmai tanácsadóként részt vettek a folyamatban: Žiga Divjak, Nina Pertot Weis, Tomaž Grom.
Vito Weis bejött a színházi térbe, ahol kisebb rendetlenség várta, amit akkor még nem látunk okozatiságában. Pakolni kezdett. Felállította a székeket. A levetett nadrágot és inget visszafordította, összehajtogatva széktámlára tette. Jóérzéssel, rutinnal bemelegített, ivott pár korty vizet, beleszagolt, belekóstolt az ott hagyott csésze kávémaradékba. Világítani kezdte a székeket, leült a játéktérbe. A két egymást metsző fénycsóvában próbálgatta az árnyékát. Raszterba rendezte a székeket, világította őket oldalról, elölről, hátulról, felülről. Próbálgatta a mikrofont, milyen hangokat tud összeszedni a térben. Elforgatta a székeket, esőhangot játszott be. Esőköpenyt vett, beült a középső székre, levetette az esőköpenyt, ráültette a székre. Hanyatt fekve cigarettázva körbetolta magát az esőköpeny által kiadott alak körül, aláfüstölt, majd eltávolodva figyelte, hogy gomolyog a füst, mintha az esőköpenyes alak fújná. Zenét játszott be (két ponton is, ha nem tévedek, csembalón). Átöltözött: levetette a kapucnis edzőszettet, a széken levő nadrágot-inget felvette. Belengette a térben lógó nyolc lámpafoglalatot, majd felvéve a mozgásukat, megállva ő maga is lengett. Behozott két létrát, keresztrudat tett rájuk, onnan lógva lengett. Leugrott, kivitte a létrákat, átforgatta-átrendezte a székeket jobbra nézőre, átlós raszterra. Ekkor a tér közepén 19 szék állt, átlóban. A zenére tempó és irányváltásokkal, perdületekkel futni kezdett, majd rohant-pörgött a székek közt. Ha véletlenül meglökött egy-egy széket, visszaigazította. Virtuózan gyors volt és könnyed. Néha megállt, kinézett ránk, de mintha inkább tükörbe vagy a hiányunkba pillantana. Az ő elképzelt közönsége voltunk. Aztán gyorsított. Borultak a székek, majd borogatta őket, úgy rohant. Ahogy felborogatta őket, magára aggatta mind a 19-et. Összerogyott alattuk, majd kiszabadult. Kiment, üresen hagyta a játékteret a kezdőképpel: a próbaterem középen egy halom szék…
 Ó, mily hétköznapi |
Csodálom Vito Weis higgadtságát: megmutatta, milyen lehetett nézők nélkül színházzal foglalkozni – ami az olvasatomban rendkívül izgalmas kísérlet –, nézők előtt végig megtartva a vállalást, a képzetet, hogy egyedül van, mi meg úgy nézzük, mintha ott se lennénk. Vito Weis attól a pillanattól fogva, hogy a játék elején belépett, mentes volt bárminemű megjátszástól, megfelelési feszengéstől, igyekezettől, küldetéstől – olyan, mint amikor magunk vagyunk, senkinek nem alakítjuk az aktuális énünket. A letisztult, összpontosított figyelme, eleganciája, visszafogottsága, ritmusérzéke, pontossága, mértéktartása, személyessége létkérdésekre mutatott. Emberi léptékű élet-allegóriát néztünk: minden pillanata ráismerés volt. Ilyen az életünk, így próbáljuk helyre tenni a hátrahagyott felfordulást, amit gyaníthatóan mi magunk generálunk. Az esendőségünket láttuk, az egyre nehezebben múló létszorongásunkat, hiába is vannak eltökélten végrehajtott kis gyakorlataink. A Rossz társaság mi vagyunk.
Katja Legin, Bojana Robinson és Tomaž Grom Ó, mily hétköznapi címen fiatal nők mindennapjaiba vittek minket. Az előadás annak ellenére is reménytelibb és vidámabb volt, mint a Rossz társaság, hogy egyáltalán nem egy idealizált világot láttunk, hanem ijesztő, nyomasztó dolgokat is. Katja Legin előadása Cage-es zenei világgal nyit, Tomaž Grom oldalt bőgőzik és kever, miközben egy videón egy-két generációval korábbi korszakból látunk leginkább családi filmfelvételeknek tűnő részleteteket. A táncosnő közben bejön a színre hatalmas dobozzal, a nagymamája zöld ruhájában, majd megkezdi a fiatal nők hétköznapi rohanását. Az előadását a nagyanyja és a paradicsomlevese ihlette. Generációkon átívelő alkotókedvet látunk. A táncosnő Ella Fitzgeraldra kezd ülve táncolni a nagymamakorabeli fotelban, majd a női életpályamodell egyéb részletei után a fizika törvényszerűségeire fittyet hányva pattan fel körömcipőben az asztalra készített két vágódeszkára, majd a táncetűd után-közben nekiesik a paradicsomaprításnak. A játék feminista-kritikai humorral átszőtt – Katja Legin előadásában a flegma lazaság mellett jelen van valami konszolidált minőség is, ami által afféle kicsi, női dolgokkal tartja fenn a feszültséget, úgyhogy amikor kicsapja a lábosból a padlóra a paradicsom-masszát, akkor kapjuk fel rendesen a fejünket, hogy ja, itt nem lesz leves?!
 Ó, mily hétköznapi |
Az előadás második felvonása Bojana Robinsoné, aki másféle költőiséget használ, nem kevésbé személyesen. A kislányuk légzési nehézséggel járó betegségét dolgozta fel, azt, hogy szülőként az ember hogyan igyekszik segíteni és hogyan próbálja mélyen érteni a légszomjat. Bojana Robinson menyasszonyi szettben játszik, rengeteget fut – ami létező tüdőgyógyászati vizsgálati módszer –, a befulladás lefolyását, természetét csodálatosan tudja tanulmányozni a vizsgálatot végző orvos. Ebbe a fehérruhás, körömcipős futásba nem tesz semmi teatralitást, szépen, szívósan, kitartóan fut, annyira erős maga a kép, ahogy befutja a színpad magasságait és szélességét fehérben. Nem hajszolja magát túl, hogy látványos zihálást produkáljon, amitől átélhetőnek érezzük a helyzetét, amiről mesél. Sőt, hallunk egy sportbúvártól a hypoxiás állapot összetettségéről is, a jó érzésről, amikor az ember teste már nem küzd, nem szenved, hanem odaadja magát annak, ami jön. Mindezt, ugye, a covid után nézzük, miután 6 millió ember halt meg a vírus okozta betegségben, és Bojana Robinson nem használ attraktív drámai eszközöket, hogy akkor most ezen mindenképpen gondolkodjunk el, hanem elfújja a születésnapi tortán a gyertyát, és mi annyit gondolunk ebbe az untig ismert, érdektelenül hétköznapi gesztusba, amennyit éppen akarunk.
 Szóló |
Ez a három kis személyes munka a színház útkereséséről is szólt, arról, hogy a színész is ember, autonóm alkotó, nemcsak egy helyzetbe profin beleilleszkedni tudó partner – nyilván egyik sem ér kevesebbet a másiknál –, de érdekes volt belefeledkezni, hogy a színház mint kimeríthetetlen forma, ilyen hétköznapi módon is lehetőséget ad a másokkal és magunkkal való találkozásokra, és innen már csak egy lépés, hogy tudjunk a mindennapokban is színházat látni, ami azt is jelenti, képesek vagyunk jobban figyelni kifelé.
A fesztiválelőadás viszont nemcsak műfaji, hanem esztétikai kategória is. A fesztiválelőadást praktikusan fesztiválközönség nézi, akik közt bár vannak normális emberek is, összességében mégis jellemző rájuk/ránk valami felfokozottság, valami ünnepi hangulat, jó esetben kíváncsi nyitottság. A fesztiválelőadás ekként máshogy is esik latba: a merészség vagánysággá nő, a színházi bátorság extravaganciává. Erre a dinamikára lehet számítani, építeni, ez szinte elvárásként tüzeli az alkotókat és a közönséget is.
Hogy a fesztiválműfajban meddig originális, illetve kimagasló valami, és hol billen át a fenti kondicionáltság öncélúvá, nos, ember legyen a talpán, aki megmondja. Egy előadás élménye attól is függően lesz átütő vagy sem, hogy az ember találkozott-e egészen hasonló formával, színházi nyelvvel, vagy több nyitottsággal nézi.
 Szóló |
A Szóló című projektben Nina Rajić Kranjac rendezővel és főszereplésével működött együtt Marko Mandić, Nataša Keser és Benjamin Krnetić. A több mint négy és fél órás előadás egyik dramaturgiai eszköze a rendező és kijelentése, miszerint ez az utolsó színházi rendezése. Ez egy fiatal (a tavalyi bemutató idején 30 éves), sikeres színházcsinálótól mindenképpen figyelemfelkeltő – és máris benne vagyunk egy dilemmában, hogy része-e előadásnak ez a körülmény.
Az előadás egyébként ránézésre olyan, mint egy némiképp forszírozott búcsúbuli, ahol az autobiográfia jegyében elsorolják a főszereplő-rendező szakmai sikereit, mindenekelőtt a díjait. Azonnal beugrik az egyszeri rabbi: Kohn, te most panaszkodsz vagy dicsekszel? Az ugyanis nem derül ki, Nina Rajić Kranjac miért hagyja maga mögött a színházat, mint olyat; illetve az elhangzik, hogy mással akar foglalkozni, de nem tudjuk meg, miért fordít hátat ennek a szakmának. És ez a titok szintén dramaturgiai eszközként funkcionál a vasárnapi koraestében. Nagyszerűen. A pillanatok alatt felfokozottá váló várakozásban a szereplők a közönséget könnyen tapsra bírják a díjak emlegetésével, ami egyébként csak hangulati elem, nem tartalmi, mint ahogy például Thomas Bernhard Díjaim című kötete megvetésirodalommá formált anyaga. Egy ideig még parázslik bennem a kétely, hogy rosszul nézem-e, amit látok, a vizesvidámparki hasoncsúszkálásba, vagy a fejjel falnak rohanásba feledkezve, hogy közben nem maradok-e le valamiről. Talán a nagy vehemenciától egészen olyan, mintha a rendező-főszereplő kitárulkozna, de ez csak látszat és érzet. Nagyon helyesen! Én nézőként biztos nem szeretnék részt venni olyan színházban, ahol a személyesség valami oknál fogva erőltetett, pláne kikényszerített – de itt kicsit úgy találtam, meg vagyok vezetve, mert néhány adaton és retrospektív gesztuson kívül az előadás után sem tudok, nem értek többet ebből a helyes fiatal nőből, mint előtte.
 Übü the Great |
Rengeteg térségbeli színházi vonatkozású utalást hallunk, ugyan Igor Vuk Torbica, néhai szerb rendező nevét megjegyeztem egy korábbi Desirén, de azt hiszem, számtalan részletről, utalásról, jelentésről és értelmezésről maradok le, ezért nem is érzem magam kompetensnek az előadással kapcsolatban, de azért mesélek erről az előadásról én is, mert egészen rendkívüli módon volt attraktív. Ránézésre tehát búcsúbuli, de ha végigüljük, akkor színház. Ők játszanak, mi nézünk. Gondolkodom, mitől mulatságos, ahogy Marko Mandić Rózsaszínpárduc-jelmezben besompolyog a színházba, mi meg utána, miközben Nataša Keser és Benjamin Krnetić tömjéneznek minket, jelentsen ez bármit is. Az előadás második felvonásában pedig, amit a Jadran mögötti parkból kerítettek el nekünk, egy toron veszünk részt. Nina Rajić Kranjac szakmai öngyilkossága alkalmából ülünk tort. Esetleg a civilizáció közelgő végénre koccintunk és eszünk. A konyha egyébként remek. A térdramaturgia szerint pedig – a színház előtt kezdődik az előadás, és a színház mögött végződik –, valami kiűzettetésben van részünk, frenetikus, karneváli a hangulat, a színészek mindent beleadnak, hogy mi jól érezzük magunkat, hogy elfedjék a rengeteg mindent, ami őket is, minket is folyton nyomaszt. Vitorlát bont az új Noé?
A fesztivál első két magyar előadását, a Stúdió K Heilbronni Katicáját és a Nerót még otthon láttam, a két klasszikus mai minőségi olvasatával nyilván semmi baj nincs, de nem mozgatott meg a német leány szerelme, aki tűzön-vízen, megaláztatáson át is szalad a lovag után, aki iránt egy pillantás alatt lobbant szerelemre. És minthogy annyi hatalommámorban eszét vesztett férfi van körülöttünk, akik tömegek életét határozzák meg, és rengeteg erről szóló drámát látunk folyton, ez a Nero nekem semmit nem tett hozzá ahhoz, amit már agyoncsócsálunk évtizedek óta.
 Übü the Great. A képek forrása: Desiré Fesztivál |
Kicsit az Übüvel is így voltam, de Urbán András rendező nemcsak a valóságban hempergette meg rendesen a klasszikust, hanem éppen azzal foglalkozott alkotótársaival az Übü ürügyén, hogy mit lehet kezdeni a klasszikusokkal. Az önironikus felütés nagyon jót tett az anyagnak: „nekünk, akik rendkívül hosszú ideje foglalkozunk elmélyülten ezzel a szöveggel, és sok mindent megértettünk belőle, amit önök biztosan nem fognak megérteni… utána meg majd azt híresztelik, hogy az előadás pocsék, miközben csak önökön múlott volna a megértése… Arra számítunk, hogy a továbbiakban illedelmesen viselkednek a színházban, és részvételükkel nem rontják el az előadást, bármennyire is biztatjuk önöket.” A színpadkép már alapból egy borzalmat vetít elő, és valóban ömlik a szar, falják a hívek, a sztorit ismerjük, kíméletesen megszabadultak a szöveg nagy részétől, úgyis értjük, miről – rólunk mesélnek. A színészek folyton kibeszélnek a történetből: „először lássuk Sztanyiszlavszij szerint, majd utána jöhet az alternatívkodás… éld bele magad jobban.” De az előadás felfokozott abszurditása ellenére is megmarad a valóság talaján: a politikailag tehetetlen, de az élet örömeire figyelő attitűd remekül elénk van rakva, és a mindent betöltő szartenger is, ami mellől Übü hatalmas gumiflamingón menekül. Vicsorogva röhögünk.
Egy jó előadás, ahogy a fent emlegetettek is, mindig jelentőségteljes záróképpel fejeződik be, aminek egyszerűen jó lenne meghagyni az idejét. Gyakran érzem előadások végén, hogy kevés az idő feleszmélnem abból, amit nézek – ez az idei Desirén különösen így volt.