Tizenhárom év és egy bő fél évtizedet felölelő, sokat csúszott forgatási időszak után érkezik meg az Avatar: A víz útja, így létezése már önmagában is filmes esemény. Ilyen státusszal azonban nem illik visszaélni, így a rendező James Cameron minden létező technológiai újítást és a vizuális trükkök legmodernebb változatát, valamint az új címben is szerephez jutó vizek világát, mint új terepet is megígérte. Merész vállalás ennyi év kihagyás után visszatérni a világ egyik legnagyobb pénzügyi sikeréhez, főleg egy mostanra kész ötrészes tervvel.

Onnan folytatjuk, ahol a 2009-es első film abbahagyta. A paradicsomi Pandora bolygón főhősünk, az emberi létét hátrahagyó na’vi vezető Jake Sully (Sam Worthington) boldogságban él választottjával, Neytirivel (Zoe Saldana), valamint született és fogadott gyerekeikkel. Békéjüket azonban hamar megszakítja az idegen bolygó természeti kincseire törő emberiség, élükön az első rész főgonoszának új verziójával, aki bosszúra szomjazik. Ennél többet maga Cameron sem időzik a bevezetéssel, kvázi alapvetésként kezelve hogy bárki legyen is aki új filmjére beül, minden bizonnyal betéve ismeri az Avatar eddigi cselekményét.

Ez a fajta magabiztosság a teljes projektet áthatja, és bár jól is áll egy fokozatosan eposzi méretekre duzzadó szériának, ám történeti szinten hagy kívánnivalót. A cselekmény első óráján, hasonlóképp elődjéhez, most is túl kell esnünk nézőként. Ekkor a világ már szépen fel van festve előttünk, peregnek is a színes-szagos képkockák, ám az új karakterkezdemények, valamint a motivációiknak szánt egysoros jellemzésük továbbra is ősrégi szabályokból építkeznek. Tarthatnánk úgy hogy mindez szándékos, ám jóindulattal is inkább lustának nevezhető, hiszen hiába izgalmas a világ maga, ha bővítése kezdetben néhány új kék gyerekből, egy hátrahagyott és vadonban nevelkedett emberfiúból, valamint egy halálból visszahozott, ezúttal szintén kék ellenfélből áll.

A következő órákban azonban valahogy mégis életre kel az egész. Kétségtelen, hogy a hosszas készítői folyamat legfőbb oka az elérhető technológia határainak végsőkig feszítése volt, ez pedig most is kifizetődik. Mint látványfilm, az új Avatar kikezdhetetlen, tűéles képsorai, teljes mértékben animált, de élőként mozgó világa könnyen magával ragadja az embert, míg a megszokottnál gyorsabban pergő képkockasebességet először ugyan szokni kell a szemnek, de végül megadjuk magunkat neki. Ha pusztán ebből a szempontból kellene értékelni, egy közel tökéletes alkotásról beszélhetnénk, ami könnyedén utasítja maga mögé az elmúlt évtized összes stúdiós termését, egyben emlékeztetőül is szolgál, mi mindenre lehetnének képesek Hollywoodban, ha minden projektnél hagynának elég időt és pénzt a szakemberek munkájára. Főleg ez emeli ki a mostani Avatart is a többi milliókat elemésztő megafilm közül.

A végtelen szakértelem és a kellő készítői ambíció mellett a stúdió részéről befektetett felélhetetlen mennyiségű bizalom végig érződik, nem csak a kimunkált és egyedi látványvilágban, hanem a nagyobb akciójelenetek és a víz alatt játszódó pillanatok során. Előbbiek a cselekmény jelentős és meghatározóbb részét teszik ki, de soha nem kapkodnak, végig átláthatók, és jól adagolva növelik a téteket, míg utóbbiak a történet valódi szíve és lelke. Cameron és alkotótársai a való világban fellelhető bálnafajokhoz és egyéb mostanra ritka tengeri lényekhez összetéveszthetetlenül hasonlító, ezáltal egyből szerethető új lényeket alkottak meg, melyeken keresztül a rendező ismét a nézőkhöz tud szólni az emberi világban zajló szörnyűségekről, így orrvadászatról, a megacégek profithajhászásáról, és az élővilágunk egyre rohamosabb feléléséről. Az üzenetet, bár továbbra is néha didaktikus, karikatúraként is végtelen mértékben gyűlölhető emberszereplők prezentálják, a vizek világa pedig sokkal izgalmasabb hátteret is biztosít ahhoz, hogy könnyen célba találjon.

forrás: mafab

Ráerősít erre, hogy mostanra majdnem teljes mértékben elhagyjuk az emberi tényezőket. Ellenségképnek még jelen vagyunk, de néhány elenyésző kirakatpéldát leszámítva minden fontos és szándékaiban nemes karakter idegen lény, a Jack Champion által korrektül eljátszott embergyerek kivételével, akinek vívódása választott törzsi családja és származása közt sokat látott, de most hatásos klisé. A többi fontosabb szereplő fejlődése hasonlóan a tankönyvi példáknak megfelelően járja végig a tipikus hősök útját, miközben a film nem túl burkoltan saját magát is több helyen ismétli, csak a szárazföldi kereteket váltja izgalmasabbra. A színészi alakítások azonban, ha el is vannak rejtve a na’vi arcok mögött, továbbra is átérezhetők, és csak azért nem többek, mert a limitált forgatókönyv ennyit enged nekik.

A három óra felé nyúló játékidő ezzel együtt a legelhivatottabbak számára is embert próbáló feladat. Nincsen ebben a történetben annyi cselekmény, ami elbírná mindezt magával, a film felépített presztízse viszont megkívánja, mert ezáltal válhat tényleges eseménnyé, egy csak mozivásznak előtt átélhető élménnyé, amihez nincs más fogható. Ebben pedig valóban van valami, nevezhetjük akár beleszokásnak is, de az elénk kínált mesében való elmerülésnek is mondható. Cameron álomvilága hívogató, és a kevesebb határozottan nem lenne több belőle, így mindenek ellenére végül mi magunk is újból megadjuk magunkat neki.

Az Avatar: A víz útja lehetne tehát több, mint egy hatalmas látványbemutató, foglalkozhatna érettebben is feldobott témáival és megalkotott világával, de mindezt feleslegesen tenné. Jelen állapotában a film teljesíti mindazt amit előzetesen vállalt, hiszen továbbra sincs hozzá hasonló mozi, ha értéke múlandó is maradt. Azért is mondható, hogy James Cameron ismét megcsinálta a lehetetlent, mert alkotása valóban technikai csoda, ám nyitva hagyott befejezése és a tervezett folytatások szükségessége így is megkérdőjelezhető, amíg újra és újra csak ennyit kapunk. Ez azonban olyan téma, amire ráérünk még visszatérni, mert a látottakból ítélve lehetőségünk bőven lesz még rá.