Ibsen: Hedda Gabler / Katona József Színház
2023.01.16.

Azon gondolkodom - immár hetek óta, amióta egyre csak készülök megírni ezt a kritikát, de már a klaviatúra láttán is találok valami más, halaszthatatlan csinálnivalót –, hogy miért unatkoztam én ezen az előadáson. A Hedda Gableren, a Katonában. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.


Jordán Adél

Pedig készültem rá, a munkaköri kötelességből fakadó kíváncsiságnál sokkal inkább, számos okból. Az első az, hogy szerintem szerzőileg most éppen Ibsen-korszakban vagyunk; nem fogom agyonmagyarázni, legyen elég annyi, hogy például a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján Csehovban voltunk, aztán a tízes években Shakespeare-ben. Majd láttuk, hogy a birnámi erdő egyelőre nem mozdul, az évtized vége felé befordultunk a magánszférába, jött Ibsen. Ha belegondolok, Molière az, aki folyamatosan tartja magát. „Mindezt majd megírom még pontosabban is”.

A fokozott kíváncsiság második oka, hogy őrzök az amúgy lyukas memóriámban néhány erős Hedda Gabler-előadást; leginkább talán a Schaubühne produkcióját, Thomas Ostermeier rendezését, amelyben Katharina Schüttler a szemünk láttára futja be az agresszív spleentől a totális pusztításig-pusztulásig vezető ívet. Aztán ott volt Andrei Serban kolozsvári Heddája – amelyre ez a mostani, Székely Kriszta rendezése több szempontból is emlékezteti azokat, akik azt is látták, és dereng némi emlékkép róla –, Kézdi Imolával a címszerepben, aki túlrajzolt, a kezdettől felhangosított Heddát formált. És okként tartom számon Székely Kriszta előző Ibsen-rendezését ugyanitt, a Nóra – karácsony Helmeréknél című előadást, amely egyrészt azzal nyűgözött le, hogy milyen könnyedén rántotta el a rendező a jelenbe a művet, másrészt azt a bizonyos „nagy összeomlás”-jelenetet, Ónodi Eszter és Fekete Ernő kettősét nem tudom és nem akarom feledni... (És akkor most nem sorolom fel Székely Kriszta megannyi, számomra magabiztos és fontos rendezését.)


Kiss Eszter és Bányai Kelemen Barna

Szóval vártam nagyon; a szereposztás is ígéretes, no meg a majdnem üres tér is. A fal deszkapalánkot idéz, meg hát az obligát kanapén kívül van egy-két szék meg egy mikrofon is, mellette recsegős lemezjátszó – stilizálás van ígérve, és lesz is. Hangsúlyos darab még Hedda fémtáskája, benne a pisztolyok. Balázs Juli díszlete jó tere az előadásnak, tud lenni tágas – vagyis sem nem sok, sem nem kevés, ahogy az éppen nem játszó szereplők a fal mellől nézik a jelenetet. És tud lenni nyomasztóan szűkös is, például a kanapén történő tömörüléseknél. Pattantyus Dóra jelmezei is jók; nem csak Jordán Adél Heddájának fekete nadrágszoknyája, amelyhez ugyanúgy passzol a mezítláb, mint a tűsarkú, hanem a spagettipántos piros top is, de pláne jó a Jörgent játszó Bányai Kelemen Barna abszolúte semmilyen, megjegyzésre sem érdemes műértelmiségi egyenruhája, és kifejezetten szituatív Brack bíró kék menedzseröltönye, amitől Takátsy Péter helyből korunk terméke.

Rövidült a szöveg – Szabó-Székely Ármin a dramaturg –, és alig is dereng fel Gabler tábornok nyomasztó árnyéka: nem, mindegy már, hogy mitől olyan Hedda, amilyen, a lényeg az, hogy olyan. Elvégre felnőttkorban már mindenki saját maga szavatol a jelleméért.


Mészáros Béla, Jordán Adél és Mentes Júlia

Szóval Hedda olyan, amilyen, mégpedig az első pillanattól fogva: megveszekedetten gonosz. Nevet téveszt, leszólja a férje szeretett nagynénijének a blézerét – és nem, nem figyelmetlenségből vagy véletlenül, nem is önmaga szórakoztatására, hanem igazi gonoszságból: legyen rossz mindenkinek.

Azt hiszem, ekkor kezdtem unatkozni. Elnézegettem ugyan a többieket, tetszett is legtöbbjük alakítása, de magamban azt számolgattam, mennyi van még hátra a cselekményből, milyen fordulatoknak kell még megtörténniük, amíg eldördül végre az a halálos lövés.

Merthogy drámára nem lehetett számítani, hiszen Hedda az első jelenetben már ott van a végponton; elege van mindenből és mindenkiből, önmagából is, „minden mindegy”-szindróma in full bloom. Az ilyesmitől viszont nemcsak a dráma vész el, hanem a tét meg a kockázat is.

Oké, nincs sok szeretnivaló a környezetben. Jörgen, a férj Hedda szemszögéből részint unalomból elkövetett baklövés, részint bosszúhím a Lövborg-történet után. Csakhogy Bányai Kelemen Barna Jörgenjében több az óriáscsecsemő, mint a hím; a kissé tompa, alacsony érzelmi intelligenciájú „wannabe”-professzor egyetlen eddigi teljesítménye, hogy „megszerezte” Heddát feleségnek, van neki trófeája. Bányai Kelemen Barna igazán jól játssza el, hogy őt aztán nemigen éri el Hedda gonoszsága – a halála sem fogja.


Takátsy Péter és Jordán Adél. Fotó: Horváth Judit.

Heddának igazi csapás, hogy egykori szerelme, Lövborg (hát, nem is tudom, szerelem volt-e...) szerelmet, lángolást csöppet sem mutat a jelenlétében, inkább gyorsan kiabálnak egy menetet, verekszenek egy másikat, aztán még a gyors indulati numera sem jön össze. Mészáros Béla ismerős figurát hoz Lövborg alakjában: ezek a képességes, jobb sorsra érdemes, ilyen-olyan okból félresiklott értelmiségiek ugyan nem a nézőtéren ülnek, de azért ott kóborolnak a közelben, a kocsmanegyedben.

Még ismerősebb a nyalka Brack: cinikus és velőig romlott, ám súlyosan realista. Takátsy Péter látható élvezettel centizi ki az összes megszólalást, mozdulatot, gesztust. Ahogy egy ugrással ráveti magát a kanapéra Hedda mellé, abban benne van az a magabiztosság, hogy neki ketyeg itt az óra. Aztán nem.

Mentes Júlia Thiája pehelysúlyú riválisa Heddának: a szétcsúszott pasik megmentésére szakosodott önfeláldozó nő archetípusa könnyen csalódik és könnyen vigasztalódik. Kiss Eszter Julle nénije az az anyóstípus, akinek a jóságától kap viszketegséget az ember – isteniek viszont a zsoltáréneklések, amiket ő vezényel, üde színfoltok a monokróm feketeségben.

Jordán Adél nagyszerű színésznő. Nem esett jól az a nagy sóhaj, amikor Hedda végre agyonlövi magát.

Az előadás adatlapja a színház oldalán, itt található.

Szerző: Csáki Judit