Adam Kay magyarul is megjelent, Ez most fájni fog című memoárjának adaptációja már a nyitó jelenet során megadja az egész sorozat alaphangulatát. Adam Kay (Ben Whishaw) előző éjjel túl fáradt volt, így a kórház parkolójában álló autójában ébred. A kórház bejáratához közel vajúdó nőt talál, akit ott helyben megvizsgálva észleli, hogy a babának kilóg az egyik karja. Adam a liftben veszi észre, hogy már a köldökzsinór is kilóg, majd – miközben a főszereplő tájékoztat minket, nézőket ennek lehetséges következményeiről – a nő csak a (parkolóban végzett rápillantással együtt kétszeres) vaginális „vizsgálatot” követően kéri el Adam orvosi igazolványát. Igen, az Ez most fájni fog mindvégig hasonlóan sokkoló és szégyentelenül vicces.
 Ben Whishaw |
A hét epizód Adam munkahelyén, egy londoni kórház szülészetén játszódik 2006-ban. Folyamatosan bontakozik ki előttünk, ahogy – jóval a Brexit és a Covid előtt – a forrás- és szakemberhiány, valamint a mérhetetlen fáradtság és túlterheltség miatt a kórház személyzete minden nap végére a tűréshatárra jut. Adam és kollégái, többek között a rezidens Shruti (Ambika Mod), ebben a környezetben próbálnak boldogulni és megtartani a karrier-magánélet közötti egyensúlyt, míg egy orvosi műhiba miatt válságos szintre nem emelkednek a korábbi problémák. Ekkor válik igazán dramedyvé az Ez most fájni fog: bár a fekete humort és a pörgős, szellemes dialógusokat a korai epizódok sem nélkülözik, egyre gyakoribbá válnak az igazán mély, szívszorító jelenetek is. Habár főszereplőnk az első jelenetektől lelkesen szórja a jól irányzott, okos – és számunkra szellemes – megjegyzéseket, a drámai események hatására már-már egy dr. House-hoz hasonló önelégült prosztóvá válik. Azonban míg Hugh Laurie karakterének rosszindulata mesterkélt, addig Kay doktort lassan, de annál biztosabban károsítja az általa szeretett munka, és az egészségügyi rendszer kényszeríti a fenti szerepbe.
Habár Adam képtelen párjával, Harryvel (Rory Fleck Byrne) megosztani az őt ért traumatikus eseményeket, a negyedik falat áttörve – a Fleabag-féle Phoebe Waller-Bridge-hez hasonló módon és stílusban –, hozzánk, nézőkhöz még a kritikus helyzetek közepén is kiszól, megosztja a legbensőbb gondolatait. Ezek a pillanatok is jócskán hozzájárulnak a tényhez, hogy Ben Whishaw pályája legjobb alakítását nyújtja: briliáns és roppant hiteles az önelégült, már-már kiégett orvos szerepében. Azonban az igazi antihős nem ő, hanem a brit egészségügy. Az Ez most fájni fog pedig pont ezáltal válik az egyik, ha nem a legjobb orvosi drámává: az orvosokat nem téves, idealizált már-már isteni minőségükben magasztalja, hanem rámutat azok igazi, emberi arcára azzal együtt, hogy a rossz rendszer miként kényszeríti őket erőn felüli – sőt, néha már-már emberfeletti – tettekre. Emellett egyes epizódok önmagukban is remekművek: a végtelen empátiával és finomsággal bemutatott családon belüli erőszakkal, valamint a magánorvosi és az állami ellátással foglalkozó részekről csak szuperlatívuszokban beszélhetünk.
Az Ez most fájni fog nem ijed meg az egészségügyben uralkodó káosz bemutatásától, miközben olyan markáns kritikát fogalmaz meg, amilyenre a kis képernyőre tervezett alkotások ritkán képesek. A sorozat igazi érzelmi hullámvasút, folyamatos egyensúlyozás a dráma és a komédia között, és egyes szcénák esetében valóban annyira vékony a határ, hogy a néző nem tudja eldönteni, hogy sírjon vagy nevessen. A brutális őszinteség, a rideg valóság bemutatása könyörtelen szarkazmussal és morbid humorral párosul – utóbbi gyakran képi síkon is megjelenítve. A Fleabaghez hasonlóan Adam nézőhöz történő kiszólásai a sorozat legszórakoztatóbb pillanatai, míg a megrendítői drámai jelenetek néhol csontig hatolnak. Frenetikus humorral operáló, súlyos alkotás, amelynek hatása napokig elkíséri nézőit. Egyszeri és megismételhetetlen. De szóltam: fájni fog.