Az all-star szereposztást tekintve mondhatnánk, borítékolható volt a siker, Joyce DiDonato, az Il Pomo d’Oro és Makszim Jemeljanicsev együtt lassan álmukból felkeltve is Grammy-jelölt felvételeket játszanak lemezre. Mégis jó érzés e Theodora dicsfényében sütkérezni.

Negyedszázada, hogy William Christie és Peter Sellars mára már legendás előadása (Glyndebourne, 1996) az addig alig ismert Theodorát az elismert händeli mesterművek közé emelte. Jemeljanicsev Theodorája nemcsak e glyndebourne-i ős méltó utódjának, hanem a régizene-játszás új nemzedéke reprezentatív felvételének tekinthető.

A Theodora Händel utolsó oratóriumainak egyike, s negyedik azon művek sorában, melyeket a zeneszerző a nagysikerű Judas Maccabaeust (1747) követően Thomas Morrell librettójára komponált. A Theodora mégis kakukktojás mind a Händel-oratóriumok tágabb, mind a Morellel közös művek szűkebb korpuszát szemlélve. A zsidó hősök alakjaitól (Maccabeus, Joshua, Alexander Balus) elszakadva a Theodora nem bibliai vagy mitológiai szüzsét dolgoz fel, hanem két IV. századi, a Diocletianus-korabeli keresztényüldözések áldozatául eső szent, Theodora és Didymus (Pierre Corneille és Robert Boyle drámáin átszűrt) mártírtörténetét. Anthony Ashley Cooper, Shaftesbury negyedik grófja úgy találta, az oratórium „olyan gyönyörű és finoman kidolgozott, mint Händel bármely műve”, a londoni nagyközönségnek azonban nem nyerte el a tetszését. „A zsidók azért nem jönnek el meghallgatni, mert keresztény történet, a hölgyek pedig azért nem, mert erényes” – szólt állítólag Händel a mű sikertelenségét magyarázó bon-mot-ja, noha a Theodora legalább olyan élvezettel jeleníti meg a rómaiak laza erkölcsét és brutális erőszakosságát, mint a velük szemben álló Theodora és keresztény sorstársai kegyes tisztaságát, Theodora és Didymus szűzies Streams of pleasure záróduettje pedig bármely Händel-opera szerelmi kettőseként megállná a helyét. (A ‘pogány’ rómaiak és keresztények szembenállása, a hatalom és hit tragikus konfliktusa hálás színpadi anyaggá is teszi a művet – mint azt Sellars mellett az elmúlt néhány évből a Royal Opera House-ban Katie Mitchell, és a Théâtre des Champs-Elysées-ben Stephen Langridge rendezései mutatják.)

E Theodora azonban színpad nélkül is elemi erővel tud hatni: az alaphangot megadó Il Pomo d’Oro zenekara és újonnan alakult kórusa nem csak lenyűgöző szépségű, de elképesztő drámai intenzitású előadást nyújt a lemezen. Makszim Jemeljanicsevet illeti a dicséret, hogy mind énekeseit, mind a zenekart mélyen, megkapóan drámai teljesítményre tudta inspirálni, mindenkiből a lehető legjobbat hozva ki – ismét bizonyítva, hogy a fiatal karmester korántsem csak a régizene sztárjainak kísérőjeként rátermett, tehetséges művész.

A címszerepben brillírozó Lisette Oropesa elsősorban a bel canto-repertoár szerepeiből lehet ismerős, de a Händel-hősnő szólama éppoly remekül áll az amerikai szopránnak, mint a már sokszor meghódított Lucia vagy Violetta szerepe. Oropesa sötétebb hangszíne jól illik a melankolikus mártír-szerephez, érzékenyen szólaltatja meg Theodora (zeneileg meglehetősen egysíkú) szólamát. Mártírtársa, a megkeresztelkedett római katona, Didymus szerepében fellépő up-and-coming francia kontratenor, Paul-Antoine Bénos-Djian Oropesa méltó partnere. Bénos-Djian nem markáns, de igen kellemes, meleg kontratenorját öröm hallgatni: az egykoron Gaetano Guadagni castratóra (Gluck majdani Orpheusára) írt szerep bravúrszólamát Bénos-Djian játszi könnyedséggel és a hősszerelmeshez illő átéléssel adja elő. Didymus barátja, Septimius mellékszerepében ragyog Michael Spyres, a felvétel legkevésbé várt ékköve: drámaibb szerepekben sokszor kellemetlenül éles, kifakuló tenorja most lírai, nemes hangszínnel szólal meg, a Descend, kind pity szívhez szóló szépséggel zendül fel a lemezen. Antiókhia zsarnoki kormányzójaként John Chest baritonja kissé világos hangszínű, de nem súlytalan, plasztikusan jeleníti meg Valens szadisztikus alakját.

És természetesen itt van Joyce DiDonato – csak névleg mellékszerepben, hiszen Irene, Theodora keresztény társnője öt áriájával az oratórium legalább olyan fajsúlyos alakja, mint a mártír-pár, a szólam maga pedig sokkal hálásabb, dinamikusabb, mint az első fellépésétől a halálra készülő Theodoráé. DiDonato az utolsó hangjegyig uralja ezt az anyagot, meleg, ragyogó mezzójával és azzal a kifinomult, érzékeny, s egyben végtelenül átszellemült szerepformálással,  melyért évtizedeken, repertoárokon és albumokon keresztül rajonghatunk és rajongunk továbbra is. Streams of pleasure ever-flowing – ezt nyújtja most ez a Theodora.