A nyomor kedvelt téma a magyar színpadokon. Nem véletlen, hiszen azok az alkotók, akik a színházra a társadalom elé állított tükörként gondolnak, nyilván előbb-utóbb észre fogják venni a mikro- és makrokörnyezetükben megjelenő, kilátástalan élethelyzetben lévő embereket. Nem elég azonban csak észrevenni ezeket az embereket. Valamilyen formában színpadra kell alkalmazni történeteiket, kiemelni és elhagyni helyzeteket, teret és szcenikát tervezni, vagyis: formanyelvet találni a nyomornak. A Bartók Kamaraszínház Nincstelenek című előadása ennek a formanyelvnek a megtalálására tesz kísérletet. Ez már csak azért is figyelemre méltó, mert meglepően kevés Borbély-mű jelenik meg a magyar színpadokon, holott a szerző a magyar posztmodern kiemelkedő alakja, Nincstelenek című regénye pedig az utóbbi évtized egyik legfontosabb magyar regénye.

Jelenetek az előadásból

Fátyolszerű függöny, az átszűrődő fények emberalakokat világítanak meg, akik valamit csinálnak, eközben egy zenész ismert népdalokat játszik hegedűn. Ez a beszippantó látvány és hangkulissza fogad minket a térbe lépve. Az első megszólaló a főszereplő, aki egy ház alaprajzáról beszél és annak bekereteztetéséről. A saját házukról beszél, azonban az alaprajz egyenes vonalai már nyomokban sem fedezhetők fel az épületben. Ezután „leomlik” a fátyolfal, mintha a negyedik fal szimbolikus eltűnése lenne ez, és betekintést nyerünk a főszereplő kisfiú életterébe: a családi otthonba, vagyis annak hiányába.

Szabó Márton István sajátos látványvilágot tervezett az előadáshoz: a ház szimbolikus térként jelenik meg. Az épület csak a tartószerkezet váza, a falak ugyanabból az anyagból készültek, mint a kezdőkép fátyla. A földön homok, amelyen a szereplők bizonytalanul lépkednek, mozgásuk esetlenné válik. A megjelenő tárgyak mind használati tárgyak (cefréshordó, láda), mindegyik az eredetitől eltérő rendeltetésű funkcióban jelenik meg. A tér a múlandóság, pusztulás tere.

Az előadás kapcsán ambivalens érzései lehetnek a nézőknek: két nagyon erős stílusminőség, a naturalizmus-realizmus és a költőiség jelenik meg a közel kétórás előadásban. Sokszor nem egyértelmű, hogy az alkotók mi alapján döntenek egyik vagy másik minőség mellett. A fizikai erőszak megjelenítése kapcsán hol egyik, hol másik stílussal dolgozik az előadás, azonban a széttartó formanyelv miatt ezek nem tudnak igazán erős helyzetekké válni. A produkció sokszor a nézői nyomortapasztalatokra épít inkább: csak utal a nyomor egyes stációira, állapotaira, de nem jeleníti meg azokat a maguk valóságában.

Amikor működik ez a fajta költőiség, akkor érződik a koreográfus, Hojsza Henrietta munkája igazán. Egy-egy gesztus, fizikai megoldás ad többlettartalmat a helyzethez, dúsítja annak jelentését. Sajnos azonban az előadás nagyobb részében ezek a gesztusok és megoldások teljesen eltűnnek, hogy helyüket átvegye a realista-naturalista ábrázolásmód. Nem úgy az előadás hangzásvilágában, amely Zságer-Varga Ákos és Georgita Máté Dezső munkáját dicséri. A looper és a hegedű virtuóz összjátéka, az effektek céltudatos használata olyan groteszk és izgalmas zenei hanghatásokat eredményez, amelyek tovább erősítik a produkció költőiségét. A zene jó érzékkel hallgat el bizonyos pontokon, hogy aztán újra lecsapjon.

Borbély Szilárd regényét Balassa Eszter és az előadást rendezőként is jegyző Horváth János Antal alkalmazta színpadra Németh Gábor dramaturgiai munkájával kiegészülve. A három alkotó jól emeli ki a regény kulcsfontosságú momentumait, azonban az epizódszerű építkezés ellene megy a nyomor teljeskörű átélésének. A sötéttel élesen elválasztott jelenetek megszakadnak, a nyomor fokmérője így jelenetről jelenetre lenullázódik és újraindul. Az előző jelenet intenzitása nem tud átmentődni a következő epizódra, mindig újra és újra fel kell építeni a nyomor súlyosságát. Ez a fajta jelenetdramaturgia hátráltatja a nézői bevonódás lehetőségét, és éppen a nyomor intellektuális megtapasztalását gátolja. A megtapasztalás záloga nem a jelenetek dramaturgiai felépítése, hanem az egyes karakterekkel való azonosulás lehetősége.

Fotók: Ónodi Zoltán. A képek forrása: Bartók Kamaraszínház

Alberti Zsófi anyakaraktere megrendítő erővel szólal meg, erős jelenlétének köszönhetően húsbavágó intenzitással tudja megfogalmazni a nyomorba beletörődött, de még küzdő-küszködő asszony mondatait. Holecskó Orsolya remekel a főszereplő fiú testvérének a szerepében, humort csempészve az előadásba. Ez kell is, mivel nagyon kis mértékben villantja fel az előadás a nyomor ellen vívott harc lehetséges fegyvereit: a humort és a szeretetet. Az előadás kiemelkedő jelenetét hozza el Kiss Attila aluliskolázott téeszvezetője, aki Rákosi Mátyást meghazudtoló magyartalansággal vetíti előre a falu lakóinak a szép új világot; itt kell megemlíteni Dióssi Gábor monológját is a háború borzalmairól. Takács Géza részeges apafigurája kezdetben nagyon színpadias, részegségábrázolása művi, erőltetettnek tűnhet, de a következetes jelhasználat legitimálja a figura állapotát. Az övé az egyik olyan karakter, akivel a leginkább lehet azonosulni, és akinek a figuráján keresztül a leginkább át- és megélhető a nyomor kilátástalansága. Tehetetlensége ólomsúlyként nehezedik a nézőre.

A főszereplő fiút Csadi Zoltán alakítja, aki nincs könnyű helyzetben. Talán egy regény dramatizálásának legnehezebb feladata a prózai elbeszélő színpadra alkalmazása, ráadásul ebben az esetben gyermeki nézőpontról is beszélünk. Az a terjengős monologizálás, tudatfolyam-közvetítés, ami egy regényben természeténél fogva működik, a színpadon nem feltétlenül, és ebbe a hibába az előadás is beleesik. Csadi jelen van és figyel, ahogy jelen van és figyel a kisfiú is a regényben, ám míg a regényben ez leírható, úgy a színpadon, a cselekvés terében elhomályosodik. Valamennyi segítséget nyújtanak a jelenetblokkokat elválasztó monológok, azonban ezek nem képesek megteremteni a jelenetekből hiányzó sűrű jelenlétet.

Mindennek ellenére azonban itt egy újabb előadás, amely azzal foglalkozik, amiben számos magyar ember a mindennapjait éli. A nyomornak, a nélkülözésnek valószínűleg még nagyon sokáig lesz helye a magyar színpadokon. A kérdés csak az, hogy milyen formában.

Az előadás adatlapja a Bartók Kamaraszínház honlapján itt található.