Minden szónál jobb pedagógia a tett: amikor heteket késtem ennek a recenziónak a leadásával, bizony mardosott a lelkiismeretfurdalás és a bűntudat, hogy már megint elvállaltam valamit, amire nincsen időm, viszont elvállaltam, mert mint egy lelkes kisiskolás, olyan hálás voltam, hogy felkértek a megírására. Jelentem: végül jól jártam, mert nagyon jól szórakoztam a könyv olvasásakor.

A feminista Üvegplafon című néhai blogról és az azonos nevű Bálint Ház-beli beszélgetés-sorozatról ismert filozófus, Réz Anna első esszékötetének színes, szivárványos buborékokat idéző, vidám borítója mintha egy sminkkollekció trendi háttérképe lenne. Gyanút kelt azonban, hogy Feldmár András ajánló mondata olvasható a Mardos. A bűntudatról kilenc fejezetben című könyv  borítóját. A játszi könnyedség, és a bohém, harmincas pesti értelmiség világa köszön vissza a fejezetek mottójául választott pesti és pécsi popkulturális utalásokban is, amelyekben a Csaknekedkislány, a Carson Coma, a Kispál és a Borz, a 30Y, az A. E. Bizottság együttesek dalszövegeiből és a Fleabag című brit filmsorozatból idéznek.

A korosztályi buborékot azonban újabb és újabb buborékok pattintják szét, például – főleg, de nem kizárólag – a lábjegyzetekben megidézett filozófusok nevei és munkásságuk rövid összefoglalása. Kicsit mintha a filozófia szakon erkölcsfilozófiai szigorlatra készülnénk: ez bizony a filozófiatörténet buboréka. Jeremy Bentham, Szókratész, Kant és Kierkegaard még ismerősen csengett gimnáziumi tanulmányaimból, de a modern és kortárs angolszász filozófia, pszichológia és szociológia képviselőinek nevei már újdonságot jelentettek nekem (újabb mardosás: őket nekem ismerni kellene? bunkó lennék? nem is méltó ahhoz, hogy én írjak recenziót Réz Anna könyvéről? teljesen járatlan vagyok a filozófiában stb.): Thomas Nagel, Bernard Williams, Paul Russel, Justin Tosi, Brandon Warmke, R.J. Wallace, Shari L. Thurer, Eva Illouz, David Velleman, Gary Watson és még sokan mások jelennek meg a könyvben. Réz korábban már szerkesztett tudományos kötetet (Vétkek és választások. A felelősség elméletei, Gondolat, 2013.), ahol magyar fordításban is olvashatott az érdeklődő több szerzőt, akit itt megidéztek.

Ez a könyv azonban más. A Covid-lezárások alatt készült esszékötet stand-upos humorral nevettet meg, van olyan fejezete, aminek olvasása közben a közönség soraiban éreztem magam, mintha Réz Anna állna a kis, megvilágított színpadon, és csak mondaná-mondaná, mi meg dőlünk a röhögéstől (főleg a női közönség, ha magára és helyzetére ismer). Hogyan is kerülne egy filozófiai esszékötetbe a „punciflóra” kifejezés, hacsak nem egy standupos fogalmazta? Ám a gyönyört nem adják olyan olcsón. 2012-ben vezette be az oktatási reformsorozat részeként a Fidesz-KDNP kormány a hittant mint kötelező tantárgyat az általános iskolákban, amelyet erkölcstannal (ma etika névre hallgat) lehet kiváltani. Akkor többek, főleg ellenzékiek és agnosztikusok (amilyennek Réz is vallja magát) fölháborodtak ezen, mondván, miért szól bele az állam a gyerekek erkölcsi nevelésébe? Azóta a tantárgy, amely elsősorban ön- és társadalomismeret, a természethez és a családhoz való viszonyulást tárgyalja beszélgetős formában, meghonosodott. Réz könyvének egy-két eleme simán bekerülhetne a felsős tanmenetbe. Az erkölcs esélyként való megfogalmazása különösen megszívlelendő.

„Annyit mindannyian elvárunk az erkölcstől, hogy esélyt adjon nekünk. Hogy ne önkényes különbségeken, megváltoztathatatlan adottságokon múljon, hogy jó vagy rossz ember válik belőlünk, hanem valamilyen értelemben rajtunk.” Pontosan ugyanezt fejtegetik John Steinbeck kaliforniai (férfi) bölcsei az Édentől keletre című monumentális családregényben, mikor az ószövetségi héber „timsel” szó (rajtad áll, a te döntésed) jelentését elemzik Káin és Ábel története kapcsán.

A Cserháti Éva nagyszerű szerkesztése mellett készült esszék, bár laza füzért alkotnak, fejezetenként is értelmezhetőek, s végigvezetnek minket egy gondolatfolyamon. A bűntudat általános elemzésétől elindulva az erköcsi én kérdésének boncolásán át különböző kortárs, és az okostelefonok korának közösségi médiájába erősen beágyazott témán keresztül vezet utunk: a  világbűntudat (na, itt szerepel a punciflóra szó), a szégyen (ez a női testképről szól), a halogatás, a #szaranyaság/jó anyaság kérdésköre (ez valójában egy közpolitikai javaslatcsomag egy olyan világhoz, ahol nő és férfi valóban egyenlő, és az állam a személyes nyomasztás helyett gondoskodik, valamint a kapitalizmust megfékezi a közösségi gondolkodás), s a privilégium-bűntudat az állomásaink. Természetesen végül eljutunk a reménytelen szerelemig (alias limerens epekedés – itt is mardosott a szégyen, életemben nem hallottam a „limerencia” kifejezést).  Mindezek olvasása, bár a standup formáját ölti magára, nem egyszerű feladat, a nehéz gondolatok intellektuális erőfeszítést kívánnak.

A magát feministának valló szerző tudatosan ír női szempontból – ahogy valószínűleg az előttünk járó nagy klasszikus férfi filozófusok nem tudatosan írtak merőben férfi szempontból, az érzelmeket, a szerelmet, az erotikát kevésbé becsülve. Minden egyes esszé egy személyes történettel kezdődik, így Réz önéletrajza is felsejlik a sorok között. A történetek a kilencvenes évek elejére, a kora gyerekkorba és a 2000-es évek utáni ifjúság, majd fiatal szülőség korába vezetnek minket.

A személyesség, az olyan „női témák” beemelése a tudományos térbe, mint menstruációs termékek, a női test változása a fogyókúrák során, a bölcsis gyermekek „nyunyókái”, a Bridget Jones-os „shameover” az átivott és átcigizett éjszaka után, a mosogatási prokasztináció tudatos. A jó anyaság mítoszáról szóló esszé mélyen megérinthet minden mostani anyát (s szomorúan összecseng azzal, amit Betty Friedan 1963-ban, jóval az internetes közösségi média s a hashtagek megjelenése előtt már megfogalmazott egyszer). Ez a női lét témáit bátran felvállaló feminista megközelítés azt sugallná, hogy szerzőnk a megszokott, s a konzervatív oldal által „szétcringelt” woke-ság (progresszív politikai tudatosság a mindennapi életben) apostolnője. Nos, csavar van a történetben: a woke-ságot az esszékötet komoly filozófiai apparátussal kritizálja:

„Később azt vettem észre, hogy egyre kevesebb gondolatomat osztom meg a közösségi oldalakon. Folyamatosan azon törtem a fejem, vajon mit gondolna erről T., és mindig arra jutottam, kell hogy legyen olyan erkölcsi megfontolás, amelynek fényében véleményem bántó lehet valakire nézve, akinek nálam ezerszer szomorúbb sorsa van” – írja a Jóemberek című remek esszéjében.

Mire az utolsó részhez, a szerelemről szólóhoz értem, eljutottam a katarzisig, és rájöttem, hogy a bohókás bulibölcsész reminiszcenciáit felváltotta a humanista rabbinikus bölcsesség, amely utat mutathat magunk s gyermekeink számára is ebben a kaotikus, és a nők számára még mindig előnytelenebb világban. „Összességében talán nem lenne rossz (ennél erősebb szavakra nem ragadtatnám magam), ha potenciális partnereinket nem beleegyezőgépeknek látnánk, akiknek egyetlen célja testi önrendelkezésük megőrzése és a szexuális gyönyör maximalizálása. Hanem olyan embereknek, akik teljes lényükkel vannak jelen a velünk való kapcsolatban; akik számára a szex, a szerelem és a világban betöltött helyük és értékük bonyolult, néha átláthatatlan módokon kapcsolódik össze.”