Beszélgetés Szálinger Balázzsal
2023.01.13.

A találkozásunk napján a szerzői oldalon megjelent egy bejegyzés „Mohács megvan! Elkészült végre a Mohács-dráma, amivel hónapok óta nyomasztok mindenkit”. Remélem – mondja Szálinger Balázs az interjúban –, hogy aki mostanában látott, nem gondolja, hogy ilyen vagyok, csak nagyon sürgetett a határidő. VLASICS SAROLTA INTERJÚJA.

Revizor: Az elmúlt időszakban mindent megváltoztattál magad körül. Gyors döntés volt?

Szálinger Balázs: Nagyon régóta érlelődött ez. A keszthelyi költözés persze nem volt egyszerű döntés. Nem az történt, hogy Lentiből beköltöztünk a Times Square-re. Kicsit kijjebb vagyunk a centrumból, mint Pesten voltunk. A járvány annak volt a tűzpróbája, ahogy az ember kiszorul a saját addig ismert életéből. Előtte Nagybányán voltunk egy hónapot, ahol az látszott, hogy egy akkora méretű város ideális lesz. A döntés már megvolt korábban, de ott tudatosult bennünk, hogy ez jó lesz. Persze nem az van, hogy minden jó lett, nyilván nagyon sok dolog hiányzik, de ma már nem tudom elképzelni úgy az életemet, hogy a Klinikáknál lakom a másodikon.


Szálinger Balázs a Kályha Kati olvasópróbáján

R: Ennek persze vannak következményei, kívül helyezted magad azokon a körökön, amik korábban az íróságban működtek.

SzB: Igen, de ez egy életkori dolog is, idővel amúgy is kívül helyeződik az ember. Észreveszi, hogy gimnazista rendhagyó irodalmi órákon már nem olyan egyértelmű, hogy visszategeznek a diákok, ez természetes, gondolom. Jó, ha az ember nem a saját sorsa után kullog, hanem a saját kezébe veszi azt. Sokkal jobb most jönni haza, mint húsz év után levezetni. Én itt még kapok egy életet, ha a Jóisten úgy akarja, és volt Pesten is egy. Itt is csinálni szeretnék dolgokat, nem öregnek lenni jöttem haza, hanem dolgozni.

R: Az is nagy váltás, hogy a köteteid magánkiadásban jelennek meg nyár óta. Nem hiányzik a kiadói ernyő?

SzB: Számított, fontos volt, és csodálatos volt a Magvető, megtisztelő volt ott lenni, de úgy éreztem, hogy váltanom kell. Sokszor vannak olyan húzódó dolgok, amikbe az ember nem mer belevágni, és akkor az berobban, mint a költözés, a járvány, aztán sorra magától előveszi a többit is. Mindenhol azt kérdezik, hogy miért született ez a döntés. Egy idő után könnyű volt válaszolni, amikor már benne voltam, amikor már voltak olvasói reakciók, amikor már voltak rendelések a honlapon, amikor már voltak közvetlen közönségkapcsolataim, hogy tessék, hát ezért. Teljesen más viszonyom lett az olvasóval. Nem az van, hogy bemegy a könyvesboltba, leemeli a terméket a polcról, elolvassa, aztán fölkerül az otthoni polcra, hanem ezt tőlem kapják. Mindegyik alá van írva, közvetlenebb a kapcsolat. Május elsején, a munka ünnepén, a keszthelyi megrendelőknek kivittem a könyveket, mint egy pizzafutár. Gondoltam, most én dolgozom. Talán két megrendelőt ismertem közülük, a többit nem. Teljesen más dimenzió ez, mint korábban, amikor elküldtem a szöveget, kijött a kötet, megjelentek a kritikák, és akkor tulajdonképpen befejeződött a könyv története. Most elfogyott hatszáz példány a legutóbbi verseskötetből, a Koncentrációból, és nem érzem, hogy vége lenne, pedig már itt a következő.

Tíz évvel korábban nem mertem volna ezt megcsinálni, tíz év múlva már nem merném. A barátaimnak sem ajánlanám, mert kockázatosnak tartom, de szerencsére nem jöttem ki rosszul belőle. A kritika nagyságrendileg kevesebb, de hát nincs fekete vagy fehér. Biztos vesztettem is ezzel a lépéssel, de nem bántam meg.


A Kályha Kati alkotócsapata. A képek forrása: Radnóti Színház

R: Azért ez teljesen másfajta munka, mint az íróság.

SzB: Másféle lelket kíván. Amikor megvan a kötetanyag, utána váltóállítás, már nem költő vagyok. Innentől kezdve nem alkotója vagyok a kötetnek, hanem a kiadója. 

R: A Mikes Kelemen-párhuzam a száműzöttséggel, a kivonulással, az idegenség érzésével végigvonul a köteten. 

SzB: Nyilván mindenki a saját élethelyzetéből nézve kötődik a szöveghez. Picit lopva lett összeállítva a kötet, még akkor is, ha a végén elég erősen dolgoztunk a szerkesztővel, Juhász Tiborral. Nagyon szétszórt figyelem, amiből ezek a versek születtek, ezért lepett meg, hogy többnyire összeforrottnak érzik a kritikusok.

R: Éltél Kolozsváron, ahol az első két köteted megjelent, hosszabb-rövidebb időt töltöttél Nagybányán vagy al-dunai helyszíneken. Ezek mind megjelennek a műveidben. Kell az inspiráció, az ott levés?

SzB: A helyszínek nagyon fontosak, bár, mondjuk, a Mohács nem is ott játszódik, sőt egy szó nem hangzik el róla, hiszen a cselekmény idején még nem is tudják, hol lesz a csata. A közelgő évforduló miatt folyó Mohács-kutatások sokat segítenek. Mint ahogy Nagybányánál a Trianon 100-as évforduló, ahol szintén rengeteg anyag jelent meg a legújabb kutatásokból. 

R: Az Al-dunai álom az első prózaköteted.

SzB: Az Al-dunai álmot, ami talán a legszorosabban kapcsolódik a helyszínhez, nehezen tudnám definiálni. Napló, művelődéstörténet, nem tudom. Saját használatú naplónak indult, aztán „elbolondultam” egy kicsit. Közben jött ki a „szeretném megmutatni” dolog.

R: Hamarosan bemutatód lesz a Radnóti Színházban, a Nagybányához kapcsolódó Kályha Kati. Mennyire valós a történet?

SzB: Egy valós szereplő van benne, a Smaregla Mihály nevű rendőrkapitány, mindenki más fiktív alak. De a helyszín valóságos. Ahova én ezt álmodtam, ott tényleg kocsma volt, a szomszédban egy temetkezés, közte tényleg van egy átjáró, és tényleg a Kispiac téren van. A korabeli sajtó sokat segített, három hetilap volt Nagybányán abban az időszakban, 1919-et már csak egy élte túl. Felsőbányán is volt egy kéthetilap. Tersánszky is sokat segített. Nem is csak a Félbolond, hanem a Kakuk Marci is, amiben a gyilkosságok és a bájos csínytevések valahogy egy tőről fakadnak, mindennek a helyszíne pedig Nagybánya, ahol az író a gyermekkorát töltötte. Az egy hónap alatt beszélgettem történésszel, műgyűjtővel, helytörténésszel, magamba szívtam a város hangulatát, és utána is rengeteget olvastam. 

R: Van naplód is Nagybányáról…

SzB: Mostanában jutott eszembe, tényleg van. Nem is tudom, ha jön most egy nagybányás napló, senki nem mossa le rólam, hogy afféle naplóíró költő vagyok. Nem vagyok az. Az a baj, hogy sok mindent elfelejtek, ezért is írtam a naplókat. Az Al-Dunáról is.


Szálinger Balázs. Fotó: Dőrey János

R: A műveidben határozottan fogalmazol közéletről. Csak a művekben. Most hátrébb lépsz a politikától?

SzB: Nyilván nem lehet, mert van internet, de valahogy az ember védtelenebb volt Pesten. Ami igazából nem is érthető, mert teljesen mindegy, hogy ott vagyok-e, vagy itt, vagy a szomszéd szobában, de egy részemet valahogy mégis csak jobban meg tudom védeni. Ennél most jobban izgat, hogy már kinyomtatták a Zalai Passió című kötetem új kiadását. Ezt is én adtam ki. Eredetileg 2000-ben jelent meg Kolozsváron, és most olyan művészek rajzaival jön ki, mint Sajdik Ferenc, Orosz István, Cakó Ferenc, Füle Viktória vagy Dániel András, ezek kifejezetten a kötethez készült illusztrációk. Most is volt előfizetői gyűjtés, kétszáz előfizető neve benne van a kötetben. Régen ez szokásban volt, nem is tudom, miért tűnt el. 

R: Már szóba került a Kályha Kati bemutatója a Radnóti Színházban. Milyen szerző vagy, mennyire szólsz bele a darab színrevitelébe?

SzB: A legjobb szerző vagyok – az már nem az én dolgom. Nem vagyok olyan, mint Szomory Dezső, aki elájult egy próbán vagy bemutatón, mert kihúztak egy „pihát” a szövegből. Nekem az a dolgom, hogy a dramaturgot és a rendezőt olyan helyzetbe hozzam, hogy ne tudjanak húzni. Ha ez nem sikerül, akkor húzzanak. A húzással sosincs bajom, a beleírás kicsit problémás, de szerencsére csak egyszer fordult elő, hogy jóváhagyás nélkül beleírtak a szövegbe. Az különlegesen kellemetlen volt, mert rímes volt a szöveg, és rosszak voltak a beletett rímek. Láttam egy próbát a Kályha Katiból, és azt hiszem, a képzelhető legjobb kezekbe került a szöveg.

A Kályha Kati című előadás adatlapja a Radnóti Színház honlapján itt található.