Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

„NEM PIROSKÁVAL AZONOSULTAM, HANEM A FARKASSAL”

Beszélgetés Varsányi Péterrel
2022. dec. 3.
Varsányi Péter a FreeSzFE és a Salzburgi Mozarteum PhD-hallgatójaként doktori kutatása részeként állította színpadra a vitát generáló Népmesebeavató.333 című előadást, ami legközelebb december 12-én, majd január 4-én látható a Trafóban. HOLLÓSI ZSOLT INTERJÚJA.

Revizor: Miért épp az egyik legismertebb mesét, a Piroska és a farkast választottad a produkció alapjául?

Varsányi Péter: Gyermekkoromban egyáltalán nem vonzódtam a népmesékhez, legalábbis Benedek Elek meséihez nem, amikkel akkor találkoztam. A kutatásom során persze kiderült, hogy Benedek Elek kivasalt és uniformizált szövegeinél sokkal szélesebb és színesebb a népmeseirodalom. Az első népmesékhez tartozó meghatározó élményem fiatal felnőtt koromban történt: az SZFE-n színházrendező osztályunknak Boldizsár Ildikó tartott egyéves kurzust. Bár gyermeklélektan órára kérték fel, mint mindenki, ő is főleg azt tanította, amihez a legjobban ért, vagyis a népmesekutatásba és a saját fejlesztésű népmese-terápiás módszerébe nyújtott betekintést. Ekkor minden fenntartásom megszűnt.

nepmese1
Jelenetek a Népmesebeavató.333 című előadásból

Boldizsár Ildikó szemléletében nyoma sincs annak az álnépies máznak, amitől ódzkodtam. Helyette egzisztencialista történetekként olvassa a tündérmeséket. Ha szó szerint értjük azt, hogy a sárkányok elrabolják az égről a Napot, a Holdat és a csillagokat, akkor elzárjuk magunktól a lehetőséget, hogy saját életünkre, világunkra lássunk rá benne. Ahogyan a Biblia is hangozhat butaságnak, ha valaki fundamentalista módon áll hozzá. Mi már eltávolodtunk attól a szemlélettől, a szimbolikus-metaforikus nyelvtől, amelyen ezek a mesék megszólalnak. Soha nem hittem volna például, hogy A világszép nádszálkisasszony főhős királyfijának útjában saját életkrízisemmel találkozom. Boldizsár Ildikó hatására a Piroska és a farkas is katartikus felfedezés volt számomra. Az ő értelmezésében a Grimm testvérek feldolgozása az életünk iránti felelősség története, és mint ilyet, inkább az Akárki-történetek és A hetedik pecsét polcára tenném, mint a gyerekkönyvek közé. Már Boldizsár Ildikó kurzusa alatt elkezdett piszkálni a gondolat, hogyan lehetne ezt a számomra teljesen új szemléletet színházként megfogalmazni. El kellett telnie néhány évnek, hogy összeálljon a fejemben ötletként, hogy a beavatószínház eszköztára és műfaja alkalmas lehet erre. Karsai Györgynek szintén sokat köszönhetek, aki saját beavató színházi módszerét életében először a mi doktori csoportunk számára foglalta össze tananyagként.

R: Azt gondolhatnánk, a népmeséket magyarázatok nélkül is megérthetik a nézők. Miért van szükség beavató előadásra?

VP: Én most úgy látom, csak magyarázni, pontosabban vizsgálni való van rajta. A népmesék régóta ideológiai harcok terepét jelentik. Az egyik oldal túlromanticizálja, mondván, hogy ezeket a történeteket az idő, a szájhagyomány tökéletes, tiszta gyémántokká csiszolta. És közben megfeledkeznek arról, hogy amióta létezik könyvnyomtatás, nagyon is autoriter módon történik a népmesekánon képzése. A másik oldal a mesék heteropatriarchális világképét kárhoztatja. Ami, ha a kanonizált népmeseirodalomra tekintünk, nagyjából jogos is. Csakhogy éppen a kánonképzés során felejtődött el, hogy léteznek a maszkulin férfiképnek nem megfelelő férfi-Hamupipőkék, a királylány ágyába kívánkozó varangyot pedig nem megcsókolni kell, hanem falhoz vágni. Arról, ha ma nem ezeket a változatokat olvassuk, nem a mesék tehetnek. A Piroska és a farkas igazi állatorvosi ló, mert minden meseértelmezéssel foglalkozó iskola feladatának érzi, hogy valamit kezdjen vele. És még a kutatók közül is sokan magától értetődően elfogadják a Bruno Bettelheim-féle szexuális értelmezést. Én elsősorban a magyarul nem hozzáférhető angol nyelvű szakirodalomra hagyatkoztam. Jack Zipes néprajzkutató baloldali, antikapitalista történészi aspektusból szemléli a népmeséket. Mellette Catherine Orenstein és Maria Tatar is a mese kultúrtörténetére helyezi a hangsúlyt, és a Piroska és a farkas példáján keresztül arra hívja fel a figyelmet, hogy amikor népmesékről beszélünk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül azok történelmi kontextusát. Erről az előadásban is beszélek. Talán a beavató nem a legmegfelelőbb jelző erre a produkcióra, a néző legalábbis meglepődhet, hogy nem egészen azzal találkozik, mint más beavatószínházi előadásokon. Csakhogy azok mindig drámai műveket dolgoznak fel, a népmesék pedig nem ilyenek. Ezt az ellentmondást egy korábbi kísérletben még a népmese dramatizálásával próbáltam feloldani. A Népmesebeavató.333-nál egészen más módszert használtunk. Nem mesét mesélünk, hanem meséről beszélünk. A Piroska és a farkas kultúrtörténetéről, evolúciójáról és a különböző változatai lehetséges értelmezéséről, valamint arról, hogy a mese olvasásakor hogyan találkozunk saját magunkkal, hogyan ismerünk rá saját életünk egy-egy válságára, traumájára.

nepmese2
Fotók: Ofner Gergely. A képek forrása: Trafó

R: Mi foglalkoztatott leginkább ebben a mesében?

VP: Nekem nehéz és fájdalmas munka volt, hogy Boldizsár Ildikó köpönyegéből előbújva ne az ő lehengerlő és katartikus hermeneutikai műértelmezését vegyem át. Eredeti tervem az volt, hogy az ő műértelmezéséből indulunk ki, mert rendkívüli drámai potenciált hordoz, és azt gondoltam, színpadon ez még erősebb tud lenni. Ahogy olvasni kezdtem a szakirodalmat, összezavarodtam, kétségeim támadtak. Úgy éreztem, nem lehet azt mondani, hogy a Piroska és a farkas erről és erről szól, hiszen a különböző változatok sokszor egymásnak ellentmondó üzeneteket hordoznak. Úgy döntöttem, a mese kultúrtörténeti áttekintése mellett a hangsúlyt a személyességre teszem, arra, hogy a szereplőkben milyen felfedezések, találkozások történnek a meséken keresztül. A próbák alatt engem is ért egy felforgató találkozás – az egyik meseváltozatot olvasva rájöttem, hogy az számomra az identitáskeresésről szól, és aggasztó módon nem Piroskával azonosultam, hanem a farkassal.

R: Egy közösségi oldalon szakmai eszmecsere alakult ki kritikusok között a produkciód megítéléséről. Hogyan fogadtad?

VP: Örülök, hogy elindult egy párbeszéd az előadás kapcsán. A visszajelzésekből igyekszem megfogadni, amit érdemes. Tanultam egy bizonyos fajta színházcsinálást az egyetemen, nagyjából azt is műveltem az azóta eltelt öt évben, de közben egyre több másfelé mutató impulzus, inger ért. Fellengzősen mondva belső paradigmaváltásban vagyok, egyszerűbben fogalmazva elkezdett egy másfajta színházcsinálás foglalkoztatni. Sok mindent próbálok megkérdőjelezni abból, amit eddig a színházról gondoltam. Szeretném, ha nem az lenne a kiindulópontom, hogy melyik darabot rendezzem meg, hanem hogy mik azok a dolgok a világon, amikre érdemes két-három órát fordítanunk a nézőkkel közös, véges időnkből. A színpad pedig lehessen tere bármilyen „érdemes” dolognak, ne csak varázslatos spektákulumoknak. Részben ennek is az eredménye, hogy a Népmesebeavató.333 nem dramatikus előadás, kevés benne a hagyományos értelemben vett szerepformálás, és remélem, nem próbáljuk benne ügyesebbnek és jobbnak mutatni magunkat, mint amilyenek vagyunk.

R: Milyen hatások vezettek az említett belső paradigmaváltáshoz?

VP: Az egyetemi évek óta foglalkoztat a kérdés: színházcsinálóként mi a társadalmi feladatom? Elég-e fontosnak tartott történeteket jól elmesélni? Minél jobban frusztrálnak az ország és a világ dolgai, annál inkább azt a választ találom: nem. Ilyen gondolatokkal mentem júniusban a Wiener Festwochen In the Field programjára, ahova Bécs háromszáz kilométeres körzetéből hívtak meg színházcsinálókat, és ahol tíz napon át előadásokat néztünk és beszélgettünk. Úgy mentem oda, hogy szomjaztam valami másfajta színházi impulzusra, mint amik mostanában értek. Inspiráló és hitet adó volt, és nagyon reméltem, hogy az ott megfogalmazódó gondolatok itthon sem fognak hülyeségnek hangozni.

R: 2017-ben végeztél az SZFE-n, 2020-ban jött a pandémia, most pedig az energiaválság miatt kerültek kritikus helyzetbe a színházak. Mennyire nehezítik meg ezek a körülmények egy rendező pályakezdését? 

VP: Még mindig szerencsésebb helyzetben vagyok, mint a mostanában végző következő generáció. Az ő tanulmányaikat nemcsak a Covid és az energiaválság, hanem az egyetem alapítványi átállítása is megtörte. Igyekszem emlékeztetni magam arra, hogy privilegizált helyzetben vagyok, a hivatásomból élhetek, és nincs olyan munkám, amit alkalmazott rendezésként élnék meg. A Covid alatt is folyamatosan dolgoztam, csak szinte senkihez nem jutottak el azok az előadások. Ebben az évadban ötöt rendezek, ez nem egészséges és semmilyen távon nem fenntartható. De az egész színházi struktúra működése sem fenntartható, és most már azt gondolom, ebben a formában nem is kell fenntartani. Ami nem azt jelenti, hogy már ne hinnék a színházban, épp ellenkezőleg. Csak jó lenne valahogy máshogy.

Az előadás adatlapja a Trafó honlapján itt található.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek