Második éve áll a MÁV Szimfonikusok élén Farkas Róbert, de igazából ez az első saját évada, ahol nemcsak vezényel: ő állítja össze az éves programot, hívja meg a szólistákat és építi az együttesét is. Mindez összefügg egymással – derült ki a zenekar november 24-i koncertjén. MESTERHÁZI GÁBOR ÍRÁSA.
A műsor összeállítása persze már a közönségnevelésnek is része. A MÁV Szimfonikus Zenekarnál ennek mély hagyományai vannak, a közönségnevelés viszont aktuálisabb és korszerűbb kérdés, mint valaha. Ezért került a műsor élére Beethoven Athén romjai-nyitánya: megadni az alaphangot a liszti feldolgozáshoz, melyet egy Schubert-mű Liszt-feldolgozása követ, egész más stílusban: itt az alapmű hangvétele liszti, a feldolgozás sokkal szolgaibb, jószerével csak a hangszerelésre szorítkozik. Mindez pedig rávezet a „tisztán” Schubertre: a "Nagy" C-dúr szimfóniára. A közönség így kapja meg a választ arra, ki a Beethoven és Liszt közötti kapocs.
 Cyprien Katsaris |
Mindez persze unalmas zenetörténet lenne, ha nem tartozna hozzá élmény, melyről az előadók gondoskodtak. Az est sztárja Cyprien Katsaris volt, aki talán elsősorban épp Liszt-előadóként tartozik az élvonalba évtizedek óta, és aki megnyerő személyiségével, könnyedén virtuóz játékával most is elkápráztatta a Zeneakadémia közönségét. Ez a legnehezebb: úgy (olyan könnyen, olyan leheletfinom hangon) előadni ezeket a lehetetlenül nehéz futamokat, mintha csak skálázna az ember fia – és senki se számolja, volt-e és hány melléütés. Ehhez jött Katsaris színpadi jelenléte: minden mozdulatával a zenét szolgálta, de minden mosolyával is, mert azt láthattuk, hogy élvezetes, jó dolog így zenélni. A ráadásként előadott improvizáció – melynek témáját a MÁV-szignál adta – már csak hab volt a tortán. A leglisztibb, legvirtuózabb mű az Athén romjaira írott fantázia volt, melyben a zenekarral való közös játék, egymásra utaltság nemcsak a zongoraművészt dicsérte. Nekem mégis a Wanderer-fantázia építkezése tetszett a legjobban, annyira, hogy szívesen meghallgatnám Katsarisszal szólóban is. Katsaris ugyan „Liszt-zongorista”, de Schubert műve annyira liszti, hogy a műismertető Lisztnek is tulajdonítja, a két négytételes, mégis egybefüggő zongoraversennyel összeboronálva – ami a Liszt-zongoraversenyek eredetét illetően szép gondolat, csak hát a művet teljes egészében Schubert írta, nemcsak a dalt. Ez a sokszor önmagával viaskodó, küzdő zene, mely olykor még a híres zongoristák előadásában is nehezen érthető, most könnyen adta meg magát: logikusnak hatott, a nagy ívek, gondolatok, formaegységek érthetően követték egymást – és ebben sokkal inkább az előadóké volt az érdem, mint Liszté.
A zenekar és karmestere is kitett magáért. A Beethoven-nyitány önmagában (a kísérőzene többi része nélkül) inkább csak hangulatteremtésre volt alkalmas, meg arra, hogy felfigyeljünk rá, mennyire együtt szólt a zenekar. A két Liszt-feldolgozás közben számos szép szólót csodálhattunk meg, illetve azt, hogy milyen hajlékonyan kíséri Farkas Róbert a szólistát – mintha nagyon éreznék egymást. A zenekar pedig a karmesterét „érezte”, így jött létre a hibátlan kíséret.
 Farkas Róbert |
És csak ekkor, a szünet után következett a zeneileg legfontosabb műsorszám: a „Nagy” C-dúr szimfónia, mely az eddig is magas színvonalú koncertet még feljebb emelte. Farkas Róbert az elsőtől az utolsó taktusig, minden részletre kiterjedően értelmezte végig a művet, minden pillanatra érdemes volt figyelni. Az első tétel megállíthatatlan lendülete, a második óriási tetőpontja és az azt követő, furtwängleri elhallgatás, a scherzóban a dallamot párnaként alátámasztó ostinato, a negyedikben pedig mindezek szintézise: ez csak pár szó, pár jellemző, amitől a mű több mint háromnegyed órán át fenntartotta a figyelmet és az izgalmat. Az apró részletek, az egymásnak adogató belső szólamok, illetve a dallam és a nagy ívek egymásra épülése és aránya megismételhetetlen harmóniát alkotott. Az egész előadás egyéninek és hasonlíthatatlannak tetszett – ami nagy szó egy ilyen sokat játszott mű esetében.
A zenekar összképe úgy volt csodálatos, hogy azért sajnos hallhatóan ráférne egyik-másik szólamra egy hangszerfrissítés. Ettől persze csak még egyedibb lett például a második tétel oboaszólója, de kiemelhetném a fuvolát vagy bármely fafúvóst. A művet indító kürtök, a nagy fortissimók rezes állásai is nagyszerűek voltak, egyedül az első tétel kódájának végén sikkadt el a trombiták dallama a nagy hangmasszában.
Farkas Róbertnek még a mozdulatai is szépek és logikusak, ami nem feltétlen elvárás egy karmester esetében, de persze nem is baj. Lendületes, részletgazdag, értelmező, analitikus, ugyanakkor felemelő koncertet hallhattunk, ahol a zenekar és karmestere kísérőként is megmutathatta magát. Megnyugodhatunk: ez a zenekar a legjobb kezekben van. Farkas Róbert egyszerre szuggesztív karmester, értő zenész, jó tanár, aki képes volt a zenekart és nem kevésbé a közönséget is végigvezetni egy ilyen sokszínű, változatos műsoron – és ettől mindenki: előadók és a hallgatóság is gazdagabb lett egy maradandó élménnyel.
Helyszín: a Zeneakadémia nagyterme. Időpont: 2022. november 24.
