Ha egy könyvborító finom, sejtelmes, gyermekkort idéző képi világát a cím (borítóterv: Féder Márta) erős és meghökkentő, ítéletszerű kijelentése töri meg: Nem vagy többé az apám, akkor az olvasó feszült várakozással nyúl a könyvért. Milyen súlyos bűnről lehet szó? Miért tagadja meg valaki az apját? „Milyen nagy vétket kellett elkövetni hozzá?” – kérdi magától a metoo, a bántalmazó kapcsolatok, a pedofília, az iskolai erőszak, a lelket ölő családi titkok, a megosztó politika világában.

A fenti bőséges kínálatból Hidas Judit regényében megtalálhatóak a romboló emberi játszmák, amelyeknek nem egyedül az apa a nagymestere (érzelmi elhanyagolás, verbálisan bántalmazó kapcsolat), pazarul alakít az anya (érzelmi zsarolás, „hetekig nem szólt hozzám”), és a nagyszülők se kispályások csendes rosszallásukkal és kimondatlan elvárásaikkal. Nem csoda, hogy ezeken a mintákon felnőve van és lesz min dolgoznia a regény főhősnőjének, Eszternek. A történet nem fejlődésregény, inkább egy kamasz lány felnőtté válása szempontjából fontos eseményeket dokumentáló szöveg, felnövésregény.

A gimnazista lány a történet kezdetén szembesül azzal, hogy a szülei házassága végképp elromlott, fentarthatatlanná vált. Mire idáig ér a történet, megismerjük Eszter családját, a családtagok közti feszült, ellenséges viszonyokat, és azt az erős köteléket, ami Esztert az apjához köti, aki, ha anyagilag nem is, érzelmileg mindenképpen pater familias.

Innen kezdve egy darabig Eszter őrlődése, csalódása, szüleivel folytatott küzdelme a cselekmény fő vonala, ám a kompakt történet egy idő után epizódszerű események egymásutánjává bomlik fel, ahogy a harmincnégy-öt éves Eszter, aki immár maga is anya, emlékei között válogatva meséli el, mi minden történt vele a többnyire apa nélküli, anyai szemrehányások között eltöltött húsz év során.

Az olvasó kezdetben egyértelműen a kamaszlány oldalán áll, ő a legkiszolgáltatottabb ebben a felnőttek által kódolt, nem tiszta játszmában, neki lenne a legnagyobb szüksége segítségre, amit nem kap meg senkitől. Ám ahogy halad előre a történet, és a kamaszból fiatal felnőtt, útját, önmagát kereső egyetemista lesz, a megrekedése egyre nyilvánvalóbb. Egyre kínosabb helyzetekbe sodródik ez a mindenáron megfelelni akaró, de az elvárásokat nem ismerő fiatal nő.

Eszter egyik felnőtteknek való helyzetből botladozik a másikba, és gyűjti a tapasztalatokat, közben az eleinte hanyag, kemény, és önző apafigura mind magányosabbá és esendőbbé válik, míg a támogatásért támogatást követelő anya egyre erőszakosabb. Végül Eszter egy rosszkor elhangzó sértett és sértő mondat miatt (amit az anyja provokált ki az apjából) megtagadja az apját („Nem vagy többé az apám”), vagyis pontosan azt teszi, amit az anyja szokott tenni vele: hallgatással és önmegvonással büntet. Nem tehet nagyon mást, hiszen csak ezt a megoldást tanulta, kapta és szenvedi – ezért rohan el majd később a nagybeteg apa kórházi ágya mellől is egy bensőségesnek szánt beszélgetést követően, hogy majd csak később, a haldoklás heteiben kerüljön vissza a közelébe.

A sértettség és a megbántottság állandó közegében zajlik a történet – nincs olyan, hogy a szereplők közül valaki éppen ne érezné magát kirekesztettnek, kihasználtnak, lenézettnek, elhagyottnak –, így aztán soha senki nem örülhet felhőtlenül, a szorongás az élet állandó tartozéka. Traumatikus családi élet krónikája Eszter könyve, nevezhetnénk akár traumafeldolgozó irodalomnak is. Nagy keletje van ma az ilyen írásoknak, hiszen traumatizált körülöttünk körös-körül minden. Eszter elsődleges traumáját a szülei közti rossz viszony okozza, ez önmagában is elbizonytalanít egy gyereket, azután jön a válás, a két szülő közti billegés, a megfelelni akarás, a teljes helyvesztés és a tétova, hosszasan elhúzódó helykeresés.

A történet folyamán kirajzolódik azonban, hogy nemcsak a szülők válása okozza az identitásáért, hovatartozásáért folytatott küzdelmet. A narrátor mintegy mellékesen közli velünk, hogy a rendszerváltozás után egy évet ortodox zsidó iskolában töltött, természetesen a szülei elképzelése nyomán, hátha ott megtalálja a szülei számára addigra már nem létező „gyökereket.” Idővel mind gyakrabban kerül szóba a zsidóság vállalása, legtöbbször úgy, mint az apával való szembenállás egyik lehetséges terepe, mintha az önazonosság megszerzése egyet jelentene az apával való szembenállással és a sérelmekért járó bosszúval.

Hidas Judit 2015-ben az apja halálára írt In memoriam 1947-2015 című búcsú-novellában drámai és szívszorító tömörséggel rajzol meg szavakkal egy portrét, festi le milyen volt az édesapja, mit veszített a halálával, mi az, ami már soha nem pótolható. Mostani regényében ezt a veszteséget szeretné regénnyé írni, a veszteséghez vezető utat és a veszteség következményeit – az eltelt hét év hozadékát – cizelláltabban, fokról fokra, árnyaltabban kibontani, és magyarázatot találni a regény apafigurájának magával cipelt és másoknak okozott sebeire.

A 2015-ös szöveg szerzője érett személyiségként, a szavak segítségével és erős képekkel varázsolja egy pillanatra újra élővé és érthetővé az apját, akinek immár meg lehet bocsájtani. Ez az életrekeltő ábrázolás és az érett személyiség hiányzik a Nem vagy többé az apám szövedékéből, mert a történet elmesélője, Eszter személyisége éretlen. Hiába tudjuk, hogy a háttérben a kalap karimája alatt örökké árnyékba vont arccal mindig ott van az apa figurája, csak a konkrétumok, az események szintjén ismerjük a történeteket. Az érzelmi összefüggésekből a regényben a hiányt érzékeljük, nem látjuk, hogy hol van Eszter abban az érzelmi hálózatban, ami összeköti őt a körülötte lévőkkel; kimerevedett, traumatizáló epizódok egymásutánjával találkozunk. Újra meg újra ugyanazt a mantrát halljuk: „Hát hol voltál végül is apa, az egész életemben?”

Park Kiadó, 2022, 339 oldal, 3399 Ft