Nem könnyű Mán-Várhegyi Réka Vázlat valami máshoz című kötetéről írni. Nem könnyű, mert a szövegben annak ellenére nem tudtam elmerülni, hogy a regény részleteiben (tárcáiban) szinte felkínálja magát a könnyű azonosulásra. Fogást is nehéz rajta találni, hiszen tárcák sorozatából vált regényszerű szövegfolyammá,  ezért értelmezni is inkább részleteiben lehet, sőt, még a kritikai diskurzus is inkább a kihagyások és az elhallgatások, az írói technika és a biografikus értelmezés oldaláról próbált a szöveghez közelíteni, amelyet nem érzek elég korszerű módszernek, főleg, ha a szöveg maga nem hív meg erre az olvasási módra, csak a kontextus tüzetes ismerete teszi lehetővé ezt az olvasói szemszöget.

A regény négy nagy fejezetet olvaszt magába. A Vázlat valami máshoz négy különálló kisregényként jeleníti meg egy-egy középkorú nő életét, életüknek egy-egy nem kimondottan sarkalatos szakaszát: Magdi, Ági, Györgyi és Anikó különböző, ám mégis nagyon tipikus élethelyzeteket tár elénk, olyanokat, amelyek mélyebben, érzékletesebben, de azért kellően ismerősen tálalják azokat a szituációkat, amelyek a női életszakaszokat fájóan vagy kevésbé fájóan jellemzik, és amelyekkel többnyire a női közösségekben, fórumokon, klubokban is tömegesen találkozni lehet. A regény finoman, érzékenyen közelít a női sorsok tragikumához, a mindannyiunk életére kiterjedő visszásságokhoz, hazugságokhoz és identitásproblémákhoz, és részleteiben gyönyörűen, sőt, nem ritkán fájdalmasan gyönyörűen beszél a mindennapok küszködéséről és a mögötte mozgó erőkről.

De inkább valóban csak részleteiben. A regények, vagy a négy kisregény: a Hogyan könnyíti meg az életünket az asszertív kommunikáció?, a Felkészülés a katasztrófára, a Néma hullám és a Szempontok és adalékok talán leginkább az utolsó fejezet felől olvasható – már ha képesek vagyunk ellenállni a kísértésnek, és elolvasni a regény 5. fejezeteként a regényről született interjúkat és önelemző sorokat. Az utolsó szövegben egy fiatal anya, Anikó próbál a kisgyerek, a munka és a háztartás között egyensúlyozva el-ellopni egy regény megírásához napi pár órát. Ha az ő lopott óráira, meg-megszakadó, állandóan újrainduló írásának töredékességére gondolunk, innen megvilágítható az előző három nagyfejezet összes …-ja.

Mert bizony …-ból van elég, ami miatt naplószerűnek, dokumentaristának, sőt, „kidolgozatlanul” őszintének tünteti fel magát a regény, egyfajta nyersanyagként jellemzi magát, „vázlatként” tűnik fel az olvasó előtt. Az idő és az egybefüggő munka lehetőségének hiányában (Anikó, az író fejezete felől olvasva) összedolgozatlan, összeköthetetlen részletek apró morzsái közt vonszolja végig a regény a cselekményszálat, és ezzel valójában a történetszálak közös elemeire, a női létből adódó alapszituációkra, ezen kívül pedig szintén közös elemként az írásra és a magányra hívja fel a figyelmet. Ügyesen és hatásosan fogja meg a szöveg a női sorsokat, élményeket, és igazán feminista szöveget fektet le, mélyelemzésekké forgatva át az ismerős, de a társadalom számára direkt kitakart szerepekből, helyzetekből álló apró konfliktusokat, amelyek valóban mindannyiunk életét fémjelzik, akár tetszik, akár nem.

Az utolsó fejezetben a férje írónőnek jellemzi az írónőt, aki erre fel is horkan – író vagyok, nem írónő – mondja –, és mennyire félreérti önmagát. A szöveg, ha öniróniából és önreflexióból is többet, vagy hangsúlyosabban jelenítene meg, valójában a női írásról szólna. Hogy miképp morzsolodónak fel a nők a mindennapi teendők közt, a gyerek, család, szülők gondozása, ápolása, igazgatása, életének menedzselése és a saját életük szinten tartása közben hogyan próbálnak két összefüggő mondatot mondani arról, hogy kik is ők, és mit akarnak a világtól – és ebbe hogyan buknak bele minduntalan, és hogyan válik ez is szereppé és minden kimondott vagy leírt szó patetikussá. Író vagyok, nem írónő. A szövegben minden nő igyekszik megfejteni magát. Ezt a regényben minden nő az írással teszi.

Bár az előbbiekből az következne, hogy a szöveg regényként is működik, nekem nem működött, többnyire úgy éreztem, hogy az írás folyamatának szaggatottsága az olvasásnak is fékezője, és a dramaturgiának egyszerűen nincs ritmusa. A szövegek egyenként is igen nehezen olvashatók össze, a fejezetek széttartanak, és egybeolvasva, jelen formájukban inkább tűnnek társadalmi korképnek, a női problémák láthatósági mellényének, mintsem szépirodalomnak. A tárca műfaja, aminek keretén belül a regény egyes kis darabjai születtek, más korlátokat, más szövegegységet feltételeznek. Ami egy ívben (egy levegőre) igencsak hatásos, komplex egységet tud alkotni, amit egy folyóiratban vagy hírportálon mint kortárs problémákkal foglalkozó kortárs szépirodalmat lehet olvasni, az egybefogva, kizárólag önmagában, azaz a viszonyítási pont ellentétező és keretező rendszerén kívül, egészen másképp kezd el müködni és hatni. Amit részleteiben vagy folytatásosan lehet olvasni, annak az ívét egyberagasztva – mint ahogy az valóban látszik a kritikai visszhang figyelmének irányából – a repedéseken marad a hangsúly. De egy repedést nézni 187 oldalon át megterhelő, vagy az én irodalomértő koncepcióm túl élvhajhász.

Szólnom kell még a borítóról. A cirádás, arany, bordó és barna keverékéből álló díszes könyvborítók egyeduralma valóban kezd kissé túlhordottá válni, ám a Vázlat valami máshoz borítójának minimalizmusa, a tömböket alkotó sorok vagy szavak tömege a mélykék borítón túl könnyedén azonosítható gondolattársításokhoz vezet, ami inkább kiemeli, mintsem ellenpontozza a kötet olvashatóságának problémáit. És ezt mind esztétikailag, mind gondolatilag unalmasnak érzem.

A szövegek referenciapontjai, mint ahogy az egy irodalmi tárcától el is várható, nagyon jól, nagyon pontosan azonosíthatók – a benne megjelenő problémák, a világjárvány, a klímaszorongás, stb. azonban valóban csak vázlatosan, inkább díszletként nyúlnak ezekhez a problémákhoz: egy mélyebb, komplexebb elemzés be nem váltott ígéreteként.

A könyv adatlapja itt található.