kamara.hu a Zeneakadémián
2022.11.29.

Az egyre szigorodó külvilág nem maradt hatás nélkül a kamara.hu fesztiválra sem, ami a rendezvények számát, helyszínét, a külföldi vendégművészek létszámát, a nyomtatott információ mennyiségét és az ehhez hasonlókat illeti; a fesztivál szellemét és színvonalát azonban megérinteni sem tudta. MALINA JÁNOS CIKKE.

A négy „felnőtt” koncert közül kettőt meghallgatva figyelemreméltó volt az is, hogy a pódiumon állva Simon Izabella és Várjon Dénes – nálunk, a panaszkultúra őshazájában – csakis zenéről, irodalomról és művészekről beszélt, a világ zordsága teljességgel kívül rekedt a Solti-terem falain.

A november 17-i nyitóhangversenyről, bár nem voltam jelen rajta, fontosnak gondolom megemlíteni, hogy barokk zenével kezdődött, mégpedig Barbara Strozzi 17. századi komponista Csővári Csilla által előadott, korhű hangszerekkel kísért áriáival – ha már a fesztivál középpontjában a női komponisták és előadóművészek álltak, s a fő irodalmi hivatkozás Virginia Woolf Saját szoba című esszékötete volt. Ezáltal – a bécsi klasszikát és a 20. zenéjét képviselő művekkel együtt – még teljesebbé tette a hagyományosan romantika-, sőt Schumann-súlypontú fesztivál programját.


Simon Izabella és Várjon Dénes

A másnapi 2. fesztiválkoncert a „Levélbeszélgetés” címet viselte, és mindkét félidejének nagyobb részét egy-egy zenés dokumentumjáték képezte. Az elsőben egy kivételes művészházaspár – Robert Schumann és Clara Wieck (Clara Schumann) –, a másodikban pedig egy testvérpár – Felix és Fanny Mendelssohn-Bartholdy – állt a középpontban. A leveleikből vett idézetekből és a hozzájuk kapcsolódó rövid zenei részletekből állt össze az említett zenészeknek (és a két hölgy édesapjának, no meg Brahmsnak) portréja, különös tekintettel a korabeli női művészsorsok sajátosságaira.

A zenei idézetek között elsősorban zongoradarabok és dalok szerepeltek, de hallhattuk – egy pillanatra Kurtág Márta emlékét is felvillantva – Bach Actus tragicus kantátája megrendítő Sonatinájának négykezes átiratát is. A zongoráknál Várjon és Simon váltotta egymást, a dalokat Csővári Csilla énekelte – alapjában véve szépen és kifejezően, bár a pianókban kissé fénytelenül, és általában nem igazán németes, kemény mássalhangzókkal. Egy szám erejéig Baráti Kristóf halk hegedülése is felhangzott a színfalak mögül.

A levélrészleteket Huszárik Kata és Ficza István olvasta fel kosztümben és persze színészi eszközökkel, s különösen a Mendelssohn-dokumentumjátékban változatos mozgásokkal kombinálva – a két játék dramaturgja, rendezője, „koreográfusa” Simon Izabella volt. A rövid zenei illusztrációk alatt is megállt néha a levegő, különösen akkor, amikor Várjon Dénes játszott. Az, hogy éppen mit hallunk, vagy legalább az, hogy kinek a szerzeményét, a kontextusból többnyire kiderült, bár nem mindig; ha a dalok kapcsán már úgyis kéznél volt a szövegkivetítő, talán érdemes lett volna azon megjeleníteni a szerzőt vagy a művet. Ami a színészeket illeti, Huszárik Kata játéka színes és empatikus volt; Ficza István viszont mindenfajta szöveget valamiféle elidegenítő, fölényes szarkazmussal adott elő, s ez különösen Schumann-nak az ifjú Brahmsról írott, elragadtatott kritikája esetében vezetett abszurd eredményre.


Baráti Kristóf

A koncert mindkét félidejét egy-egy jelentős romantikus kamaramű zárta, immár a játék keretein kívül. A két szerző a Mendelssohn-Schumann korszakot mintegy keretbe foglaló két óriás, Schubert és Brahms volt. Az első rész Brahms op. 78-as G-dúr hegedűszonátájával zárult, amely erőteljesen magán viseli Clara Schumann rendkívüli egyéniségének lenyomatát. A szonátát Baráti Kristóf és Várjon Dénes játszotta, s bár Baráti beugróként vállalta el a fellépést, az előadás minden pillanata arról árulkodott, hogy egymást jól ismerő, egymáshoz kitűnően és örömmel alkalmazkodó művészekről van szó. Várjon játékának mérhetetlen kohéziója és hajlékonysága, Baráti mélységes komolysága szívszorító pillanatok sorát idézte fel a sejtelmestől és a melankolikusól az álomszerűig és az eksztatikus tetőpontokig.

A koncert zárószáma a Schubert d-moll vonósnégyese (D 810) volt az Engegård-vonósnégyes (Arvid Engegård, Laura Custodio Sabas – hegedű, Juliet Jopling – brácsa, Jan Clemens Carlsen – cselló) tolmácsolásában. A nemzetközi élvonalhoz tartozó, soknemzetiségű kvartett rendkívül kiegyenlített, lekerekített hangzásával, tökéletes összecsiszoltságával és játékának fegyelmezettségével keltett elismerést már az első pillanatokban. A darab során kiderült azonban, hogy mindez csak az alapozás, mert a rendkívüli kontrasztokban, nagy szenvedélyekben bővelkedő darab minden szélsőségét maradéktalanul fel tudták idézni – éspedig a lehető „legkamarazeneibb” módon, anélkül, hogy külön-külön bármelyikük személyes expresszivitásra, „szólózásra” törekedett volna.

A Haydn angol canzonettáin kívül csupa 20. századi kompozíciót bemutató szombati koncert után a november 20-i záróhangversenyen a Mozarttól Kodályig terjedő időszakot fogta át a műsor, alkalmat teremtve, hogy egy magyar zenész asszonyról, Sándor Emmáról is szó essen, aki szakmai életét teljes egészében összekötötte egy nagy zeneszerzőével.

Először Horti Lilla énekelt el három Kodály-népdalfeldolgozást Kodály Magyar népzene sorozatából Simon Izabella közreműködésével. Horti kitűnő karakterformálással és mély átéléssel énekelt, ennek ellenére mégis a hatalmas – és igen-igen operás vibratójú – hang vált az előadás középpontjává, amelynek megmutatkozása mellett mintegy másodrendűvé, eszközzé vált a zene és az emberi dráma. Simon Izabella viszont azon a magas hőfokon, azzal a rendkívüli intenzitással játszott, amelyet énekesek partnereként megszoktunk tőle.

A következő darabot, Brahms op. 60-as c-moll zongoranégyesét Kelemen Barnabás (hegedű), Kokas Katalin (brácsa), Kokas Dóra (cselló) és Várjon Dénes adta elő felkavaróan, szebbnél szebb, átszellemült és simogató, éneklő vagy puhán libbenő pillanatokkal, csodálatos összhangban, és valamiképp mégis Várjon Dénes monumentális zongorázására alapozva.


Fejérvári Zoltán

A szünet után Kodály op. 4-es cselló-zongoraszonátájában Fejérvári Zoltán (zongora) lépett a pódiumra Kokas Dórával. Fejérvári már a Tóth Krisztinával folytatott pódiumbeszélgetés légkörét is meghatározta a Fisz-dúr Beethoven-zongoraszonáta előadásának leszűrt tisztaságával; most pedig Kokassal együtt tettek tanúságot arról, hogy mindkettejükben megvannak azok a kvalitások, amelyek révén teljes joggal léphetnek az egy vagy fél nemzedékkel idősebb legnagyobb magyar előadóművészek nyomába a maguk hangszerén. Az első tétel mélytüzű izzása, tragikuma, a második kirobbanó energiája, a hangilag is elragadó cselló-kantilénák egyaránt ezt bizonyították.

A koncert és a fesztivál zárószámában, Mozart K 493-as Esz-dúr zongoranégyesében (asszociáció: Nannerl Mozart) azután hangszeres kamarazenészként is hallhattuk Simon Izabellát; három partnere közül Laura Custodio Sabast és Juliet Joplingot az Engegård-kvartett tagjaként hallhattuk korábban, a csellista pedig ugyancsak külföldi vendégművész, Ella van Poucke volt. Simon Izabella áradó és mégis kellően áttetsző, gyöngyöző zongorázása, a vonósok remek összhangja, a zenélés beszédes természete, a plasztikus tagolás, az apró meglepetések, s a zárótétel hamvas ártatlansága rendkívül harmonikus Mozart-interpretációt varázsoltak a közönség elé, örömteli, már-már bizakodó hangulatban intve búcsút neki.

Helyszín: Solti Terem, Zeneakadémia. Időpont: 2022. november 17-20.

Szerző: Malina János