Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

HÖMPÖLYGŐ IDŐ

Schubert: Alfonso és Estrella / Müpa
2022. nov. 23.
Ritka eseményre: Schubert-operabemutatóra került sor november 17-én a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

A nagy bécsi komponista Alfonso és Estrella című operáját adta elő a jónevű Helsinki Barokk Zenekar Aapo Häkkinen vezényletével és a Cantemus Vegyeskar (karigazgató: Szabó Soma) közreműködésével. A félig szcenírozott előadás során csak a zenekar játszott korhű hangszereken, Vilppu Kiljunen rendezése viszont az uralkodó receptet követte, és „kontrasztképpen” kifejezetten korhűtlen volt. Megvolt azonban az az előnye, hogy nem törekedett sem anakronisztikus eszközökkel való poénkodásra, sem pedig a mindenáron való elidegenítésre vagy nézőpukkasztásra.

grahl
Patrick Grahl

De hadd foglalkozzam mindenekelőtt az előadás hallható elemeivel, amelyek alig-alig hagytak maguk után kívánnivalót. Az alapvető kérdés természetesen az volt, hogy az előadóknak sikerül-e ezt a terjedelmes és dramaturgiai szempontból meglehetősen problematikus operát a néző számára emészthetővé, sőt élvezetessé tenni. A magam részéről erre a kérdésre igennel válaszolok, s a közönség reakciói is ebbe az irányba mutattak.

Amit elsősorban le kellett küzdeni, az az opera már-már abszurditásig menő statikussága volt, amelyet azután a librettó további dramaturgiai baklövései tetéztek. A prózát, secco recitativót egyáltalán nem tartalmazó, az accompagnato énekbeszéddel pedig igen takarékosan bánó opera zárt számok – áriák, duettek, néhány tercett – hosszú során át halad előre a százszázalékos és merőben életszerűtlen hepiendig, amikor is minden jó megmenekül a halálos veszedelemből és illő jutalmát is elnyeri, továbbá minden rossz szívből megbánja rosszaságát, és a méltó büntetés alól is mentesül. A címszereplő szerelmespár első találkozását és szerelembe esését például öt egymást követő zárt szám jeleníti meg különösebb lelki folyamatok vagy egyéb események kibontakozása nélkül, érezhetően azért, mert Schubert barátja és szövegírója, Schober, nem tudta abbahagyni a négy rövid, jambikus sorból álló strófák előállítását. Mindeközben a két szereplő jobbára kénytelen egyhelyben álldogálni. (Később viszont e két szereplő is néhány ütem lefolyása alatt tud megbékélni addigi ádáz ellenségével.)

Hogy a minden bizonnyal húzás nélküli, bruttó háromórás előadás mégis érdekfeszítő volt, az több tényező összejátszásának köszönhető – természetesen az érett Schubert zenéjének kvalitásain túl. Az első a szinte folyamatosan hömpölygő zenekari szövet gondosan kidolgozott, differenciált és expresszív megszólaltatása, amely részben a rendkívül precíz és érzékeny karmester, Aapo Häkkinen érdeme, másrészt a zenekaré, amelyet fegyelmezett játék, kitűnő intonáció és különösen a fúvósok – főleg az oboák és klarinétok puha, olvadékony hangszíne tett jellegzetessé. Az operában nagy és változatos szerephez jut a kórus is, mégpedig női, férfi- és vegyeskar formájában egyaránt. Nos, a nyíregyházi kórus csiszolt hangzású szólamaival, karcsú és fényes hangzásával, megbízhatóságával teljesen egyenrangú partnere volt a kitűnő zenekarnak.

teuscher
Lydia Teuscher

Az opera érdekessége, hogy öt főszerepe közül három bariton (vagy basszbariton) hangra íródott. A kivételt a címszereplők jelentik: Alfonso hőstenor szerepét az előadás kiemelkedő alakja, Patrick Grahl énekelte, szárnyaló szépségű hangon, zeneileg és színészileg egyaránt nagy átütő erővel, nem utolsó sorban pedig példás szövegmondással. Az Estrellát játszó, erőteljes személyes kisugárzású Lydia Teuscher ugyancsak magabiztosan formálta meg szólamát. Neki a hangi adottságai is különösen izgalmasak: magas regisztere fényesen, kristályosan cseng, mélyebb hangjait pedig valami bársonyos sötétség, Éj Királynője-szerű karakter jellemzi, anélkül azonban, hogy a hang elveszítené koherenciáját. A baritonok közül a fő intrikusnak és Alfonso ellenlábasának, Adolfónak a szerepében fellépő finn Arttu Kataja énekelt még kifejezetten impresszíven. Karcsú, világos színű, mégis erőt sugárzó, tökéletesen kontrollált hangja alkalmasnak bizonyult a félelmetes ellenfél képének megrajzolására. Mauregato, a trónbitorló király az opera egyetlen olyan karaktere, akinek a jellemét a szövegkönyv valamennyire árnyaltan ábrázolja. A figurát megjelenítő norvég Johannes Weisser sötétebb, súlyosabb hangja örvendetesen ellensúlyozta a másik két baritonista hangszínét, bár ő a többieknél egy csöppet elmosódottabban formálta meg hangjait és szövegét; ugyanakkor ellentmondásaival együtt is szerethető, hús-vér alakot tudott megjeleníteni. A férfi főhős édesapját, a száműzött királyt alakító Krešimir Stražanac zeneileg-technikailag is kifogástalan énekes, aki jellegtelenebb kezdés után az opera végére a figurájába is életet tudott lehelni.

Mondhatjuk, hogy az Alfonso és Estrellának van egy további, mindent átható szereplője is: a természet, amely vadregényes erdők, völgyek és hegyóriások – továbbá egy vadászjelenet – révén a szövegben is felbukkan, főként pedig újra meg újra megjelenik a zenében, elsősorban a zenekari közjátékokban is. A hangszeres zenei szövet igényes megszólaltatása, ezáltal a természeti háttér hangsúlyozása is közrejátszott abban, hogy át tudtuk adni magunkat az opera sajátos világának. Ezt a természeti hátteret igyekezett kiemelni a háttérfüggönyt helyettesítő folyamatos vetítés is, amely százával varázsolt a vetítővászonra különös, álomszerű tájképeket (az udvari jelenetekben pedig másféle képanyagot), valamiféle digitális eljárással elrajzolva őket; egyszer-kétszer ezek a tájak „elszabadultak”, és kontúrjaikat folytonosan változtatva egymásba folytak. Mindeme látványözön tulajdonképpen hasznosan ellensúlyozta a színpadi történésnek az opera nagy részére jellemző csigalassúságát; s a különben uralkodó vizuális információhiány miatt – bizonyos öncélúsága ellenére – sem mondhatjuk róla, hogy elvonta a néző figyelmét valami fontosabbtól.

Ami azonban mégiscsak bosszantott ebben a vetítésben, az a kivetítőn a képek közben megjelenő feliratsor volt. E feliratok egy része az eredeti színiutasításokat jelenítette meg a jelenetek kezdetén, ami nagyon is hasznos és indokolt volt, hiszen díszletek nem segítettek a helyszínek, helyzetek elképzelésében. El nem tudom azonban képzelni, hogy ezek az utasítások miért voltak csupán németül olvashatók, miközben a külön szövegkivetítőn az énekelt szövegeket magyarul, németül és angolul is megjelenítették, s ezt a színiutasításokkal is megtehették volna. Sőt: a magyar és angol fordítás minden további nélkül megjelenhetett volna a német mellett is, a képekre vetítve, hiszen ott egy sor további szöveget is olvashattunk magyarul. Ezek a szövegek – a népmesék tipikus nyitó és záró fordulatain túl – valakinek, bizonyára a rendezőnek az idő fogalmával kapcsolatos olvasmányait kivonatolta a Prédikátor könyvétől az entrópia növekedésének törvényét kifejező fizikai képletig. Ezzel nem is az a fő baj, hogy az idézetsor bosszantóan tudálékos és – a német nyelvű színiutasításokhoz hasonlóan – a közönség egy része számára borítékolhatóan érthetetlen, tehát diszkriminatív és így meglehetősen udvariatlan volt. Hanem az, hogy a rendező úgy gondolta: a Schubert-opera meghallgatására összegyűlt közönség egyáltalán igényt tart az ő olvasmányélményeiről szóló beszámoló megismerésére. Persze: minden mindennel összefügg, s Vilppu Kiljunennek szíve joga, hogy az Alfonso és Estrellával kapcsolatban elsősorban éppen az idő problémája foglalkoztassa a többi húsz lehetőség közül. De miért kellett ezt rátukmálnia a főleg nagykorúakból álló közönségre, akinek a tagjai minden bizonnyal képesek voltak maguk is feldolgozni, értelmezni az előadott műalkotást?

Helyszín: Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Időpont: 2022. november 17.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek