A csoda / Netflix
2022.11.23.

A 19. századi Írországban, a pusztító éhínség közepette talán csak a csoda segíthet. És bár ez meg is érkezik, de vajon tényleg lehet hinni benne? Sebastián Lelio filmje a valóság, hit és illúzió kérdését feszegeti a krimiként is működő történetben. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.

Vajon mi is a csoda? A tények hiánya? Az emberi kényelem, mert túl lusta kikurkászni az igazságot? Valami, ami tényleg túl van az értelmezhetőség határán, és így nem is tehetünk egyebet vele, mint hogy alázattal elfogadjuk? Számos megközelítést sorolhatnánk még. Nem kizárt, hogy maga a mozgókép is a csodák, a magyarázható csodák közé tartozik. Ahogy az is, hogy képesek vagyunk történeteket mesélni. S nem csupán megfogalmazni és átadni, de a segítségük révén olyan bonyolult fogalmakat megvilágítani, mint a hit, a félelem vagy a jósággal kevert gonoszság.


Jelenetek a filmből

Ezzel szemben Sebastián Lelio eléggé önleleplező módon indít. Először a hatalmas stúdióhangárt látjuk, benne a díszlettel, és megszólal egy hang: „Ez itt a kezdet. Egy film kezdete, amelynek a címe A csoda.” Majd – mivel a történet karakterei teljes szívből hisznek a maguk történeteiben – minket, nézőket is arra kér, hogy higgyünk az illúziókeltés hathatós eszközeivel elmesélt történetben. Vagyis egyszerre mutatja fel a csodát, és számolja fel máris a ráció segítségével. Nem ez az egyetlen elidegenítő, brechti gesztus: kiderül, hogy a narrátorhang az egyik szereplőé, aki a szerepéből kilépve beszél ki a filmből, illetve az utolsó jelenettel visszatérünk a kezdethez, a díszletek józanságához, tehát a valóság keretezi az illúziót. Ahogy a csodának is a valóság a foglalata, hiszen abból ragyog ki.

De a „mozgókép”, pontosabban a mozgás káprázatának őse is felbukkan a filmben, a híres taumatróp, amelyet ha ide-oda pörgetünk az ujjainkkal, a szabadon lévő madár „bekerül” a kalickába. Néha ennyi is elég, hogy zavar keletkezzen a valóság érzékelésében. Egyébként 1862-t írunk, Írországban, ahol a gazdaság főként burgonyára támaszkodik, drámai éhínség pusztít, amely majd kétmilló embert visz el. Nem véletlen, hogy egy ilyen helyzetben milyen nagy hangsúlyt kap a fiatal Anna O’Donnell (Kíla Lord Cassidy) esete, aki az elbeszélések szerint negyedik hónapja nem vesz magához ételt, mégis él és virul. Az eset kivizsgálásra szorul, ezért Londonból egy képzett ápolónő, Lib Wright (Florence Pugh) érkezik, aki egy apácával felváltva a nap huszonnégy órában tartja szemmel a lányt. Vagy a tudománynak, vagy a vallásnak magyarázatot kell adnia a jelenségre, amely – mint minden megmagyarázhatatlan – egyszerre tölti el révült csodálattal és borzongó félelemmel a kislány környezetét, az amúgy sivár, de költőien szép lápi vidéken.


A képek forrása: MAFAB

Ennél többet semmiképp nem mondhatunk el a történetről, hiszen annak van egy krimiként funkcionáló szála is. A lassan, ráérősen építkező történet a nagy mesélők rutinjával adagolja az információkat. A munkájába – és némi tudatmódosító szerbe – menekülő ápolóról kiderül, hogy nem akármilyen veszteséget hordoz, amit szigorú elveivel és az orvoslásba vetett feltétlen hitével palástol. Számára egy ideig szakmai kihívást jelent, hogy leleplezze és „meggyógyítsa” a kislányt. Míg a család a csoda pártján áll, hiszen ez jelenti talán az egyetlen kapaszkodót ebben a kilátástalan helyzetben. A jelenség természetesen egyre élesebben osztja meg az ügy kivizsgálására és a homály eloszlatására hivatott bizottságot, és a közvéleményt is, hiszen egy szívós és Londonba költözött, ám helybéli újságíró (Tom Burke) cikket ír a csodáról. A nyomás tehát fokozódik az érintetteken. Vajon Anna szelíd, szívből jövő vallásossága (mint mondja, égi mannával táplálkozik) puszta szemfényvesztés, ma még nem érthető élettani folyamat vagy emberi manipuláció? 

Lelio filmje, ameddig csak lehet, lebegteti a megoldást. Joggal, hiszen amint kiderül az igazság – mint amikor az addig nem mutatott szörny bukkan fel a horrorfilmekben –, oda a termékeny feszültség. Ezért is ügyel a borongós, a sötét különféle árnyalataival játszó film költőiségére, metaforikusságára, rétegzettségére, hogy a talány, a csoda és ráció közötti ingadozás játéka ne illanjon el. És ez sikerül is: A csoda a szüzsé felől nézve nem túl bonyolult, ám az érzékeny operatőri munka és főként a színészek teljesítménye kellőképpen gazdagítja a jelentések árnyalatait. Főként a kislányt alakító Cassidy játéka lenyűgöző, ám nem sokkal marad el mellette Pugh, aki visszafogottan, mégis igen meggyőzően adja vissza a karakterében dúló viharokat, ahogy ide-oda csapódik a szánalom, a segítőkészség és düh között. Ugyanígy remekel szinte mindenki, hiszen jobbnál jobb karakterszínészek bukkannak fel a filmben.

Sok tekintetben A kutya karmai közt című filmre hasonlít A csoda: megfontolt építkezése, a részletek kidolgozottsága, lassú tempója, valamint az emberi viszonyok és gyarlóságok finom feltérképezése miatt. Talán nem üt annyira, kissé túlgondoltabb, ám a bűn súlya itt sem kisebb. Lelio mozijának, akárcsak Jane Campion remeklésének, azért örülhetünk, mert a szélesvásznú trükkök, a digitálisan felturbózott szuperhősök korában az emberi lélek apró bugyrairól beszél szinte anakronisztikus ritmusban, a történetek valódi lélegzetvételével. Mintha a tűz körül ülnénk egy időtlen korban.  

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.

Címkék: Netflix 2022