Csehov Sirályának előadása sok mindenről szólhat. Lehet művészi hitvallás, alkotói proklamáció, állásfoglalás az új formák kontra régi formák ügyében. Lehet továbbá generációs csata, családi összeütközés, szerelmi dráma, és lehet éppenséggel komédia is, aminek a szerző szánta írás közben. („Sok beszélgetés az irodalomról, kevés cselekmény, öt pud szerelem.”) Az sem elképzelhetetlen, hogy egy rendező és társai mindezekről egyszerre akarjanak beszélni a munkájukkal.
 Mari Dorottya |
A szombathelyi Weöres Sándor Színházban Widder Kristóf vitte színre a művet, és már az első percekben kiderül – a Kupás Anna tervezte látványból és az ügyelő kihangosított figyelmeztetéséből –, hogy itt a színház mint tartalom és forma, jelentős hangsúlyt kap. A vörös függöny előtt elszórtan helyezkednek el egyszerű barna székek, várják, hogy a színészek az ügyelő felszólítására leüljenek sorban egymás mellé, s belefogjanak szerepükbe. Ez a kezdés – amely ha nem is felolvasószínház-szerűen, de akciók nélkül juttatja el a darabot Kosztya tóparti színházi bemutatójáig – szabatos és nem oktalan ugyan, de semmi esetre sem ütős. Meg is üli az előadást, lenyomja hosszasan. Kitüremkedés is alig akad, talán mert szinte teljesen hiányzik a játékból a humor, a nevetés felkínált lehetősége. A későbbiekben is kitart a színházcsinálók színházcsináló gesztusa: a játszók hűvös szakszerűséggel maguk irányítják a színpadi masinériát, a forgót, a fényeket.
 Mari Dorottya, Major Erik |
Amikor a felvezető szakasz után felmegy a függöny a szereplők mögött, hogy kezdetét vegye Konsztantyin Trepljov (Major Erik) írói és Nyina Zarecsnaja (Mari Dorottya) színésznői debütálása, akkor azonnal feltűnik, hogy a kreatív erőket ide koncentrálták, ehhez a szabad, független, alternatív performanszhoz. A birtok lakóit és vendégeit Kosztya leterelte a nézőtér első sorába, maga pedig a színpad bal oldalán, a technikusi pult mögött foglalt helyet. Előadás közben gyakran kipislog a mamájára, Arkagyinára (Németh Judit); figyeli gyanakodva, mit szól a színésznő anya a produkcióhoz. A Bakk Dávid László szerezte drámai zene hangjai közben a szuggesztív színpadképben, világos nejlon előtt, ezüstpikkelyes takaró alatt vonaglik a földön fekvő Nyina. Mint aki épp a vajúdást éli meg belülről. Kétoldalt szélgép és füstgép, s az ezüst takarót felhúzza a tréger, hogy a kör alakú lepelből csillogó hold váljon. Nyina mondja a monológját – ki is bővíti, mert a sasok, oroszlánok, foglyok kezdetű felsorolást hosszan folytatja még, hogy eljusson a főemlősökig –, s eközben öltözik, tornázik, növényt ültet cserépbe, majd vödörből, éjjeli edényből markol ki vörös és fekete festéket, hogy a tenyerével a nejlonra fessen. A SZÖRNYŰ szót többször is odakeni. Lendületes tevékenysége közben Mari Dorottya szépen, érthetően és értelmezőn mondja a monológot, ami jelen körülmények között különösen figyelemreméltó teljesítmény. Annyira izgalmas a lázas, mozgalmas szövegelése, hogy Németh Judit Arkagyinája alaposan kihúzza a gyufát nálam mint nézőnél, amikor Major Erik leállítja miatta az előadást. Így már soha nem fogjuk megtudni, hogyan végződik ennek a maszatos, eltökélt összemberi lénynek az összecsapása a sátánnal. (Mellékszál: bizarr ellentmondás, hogy az első jelenetben egy olyan Kosztya kéri számon Szerémi Zoltán teljességgel jó kiállású, lazán elegáns Szorinján a rendetlen külsejét, akinek nadrágján és cipőjén halvány maszatok és színes foltok nyomai éktelenkednek. Nyilván nehéz előadásról előadásra megtisztítani a festékekben tapicskoló Major Erik jelmezét. Vagy Kosztya és Nyina intenzív próbaidőszakáról tanúskodnak a maradványok.)
 Herman Flóra |
A szombathelyi Sirály-előadás mindenekelőtt Major Erik Trepljovjának művészi és emberi kudarcai körül forog. Érzékeny, kicsit egzaltált fiatalember ő, súlyos indulatkezelési problémákkal. Konkrétan szétveri a színpadot, miután félbeszakítja a premiert. Nyina döbbenten áll, csóválja a fejét, majd némi jótékony groteszkséggel, a festékes bilivel a kezében hagyja el a színpadot. Kosztyánk lelkében süvít a hideg, s ordítani tudna a világba kivetettség nyers fájdalmától. Nyinára nincs miért haragudnia: Mari Dorottya bájos, őszinte, könnyen zavarba jövő, sugárzó bakfist játszik, akinek e mellett a tó mellett ezt a fiút van módja szeretni. Amikor jön a fővárosból egy ismert író, Antal D. Csaba kedvesen suta Trigorinja, akkor magától értetődőn átszeret belé. Meg is értjük elragadtatott hevüket, amikor a felvonásváltásban Nyina újra meg újra odaszalad a forgószínpadon forgó, átöltöző Trigorinhoz, hogy csókolózzanak kicsit.
Major Erik Trepljovja már az első felvonásban is tudja, hogy nincs tehetsége az íráshoz. A negyedik felvonásra pedig felismerheti, hogy a legtöbb, amit elérhet – és már el is érte –, ha befut mint író, rossz, ámde sikeres elbeszélésekkel. Neki magának sosem fognak tetszeni a művei, nem fogja szeretni magát mint írót. Akárcsak Trigorin. Major Erik Trepljovjának talán nem is az írás a műfaja, hanem a performansz vagy a képzőművészet. A negyedik felvonásra telefesti a forgó, tükrös falakat vörös és fekete rémalakokkal. Ez a felvonás az előadás leghatásosabb része: elvadult, már-már szürreálisba hajló. (E tekintetben a szombathelyi bemutató rárímel a David Doiasvili rendezte vígszínházi Sirályra. Van még két apró, megegyező motívum: a funkcionális zongora a színen és Trigorin bénázása, ha magasba kell felkapaszkodni.)
 Major Erik, Németh Judit. Fotók: Mészáros Zsolt |
Major Erik Trepljovja a falra kent műveivel tudja kifejezni rideg, szeretetlen életét. Mielőtt halni megy a zongorához, nem is az írásait tépi össze, hanem a falfestményeit keni át. Érintéskor, kézfogáskor összefestékezi Bálint Éva ingerlékeny Polina Andrejevnáját és Trigorint. A fiatalember alkotói kínlódását fokozza, hogy színésznő anyjának és a fiúi féltékenységét kiváltó Trigorinnak kétségbevonhatatlan eredményei vannak a művészi pályán. Neki pedig semmi sem jut. (Másán kívül persze, akire nem tart igényt.) Életemben nem láttam még ennyire durvának és kétségbeejtőnek azt a jelenetet, amikor Kosztya a békülés szándékával megkéri anyját a sebe átkötözésére. Major Erik-Trepljov és Németh Judit-Arkagyina vitája úgy fajul el, hogy egyikük sem képes visszafogni az indulatait, minek következtében verbálisan és fizikailag is messzire mennek. Minden felfeslik. Soha többé nem lesz leplezhető és letagadható a kettejük közti szeretet és tisztelet végzetes hiánya. (Még hallotta is Trepljovunk a tükrös-forgós falfelületek között bujkálva, hogy mit beszélget az anyja és a nagybátyja őróla.)
A látványtervező Kupás Anna munkája nyomán a színdramaturgia jelei is felfedezhetők az előadásban. Németh Judit hiánytalanul és szakadatlan színésznős Arkagyinája például piros körömcipőt visel a fekete nadrágjához és a pink blúzához, mert a piros szín jel az előadásban. Kiüt Horváth Ákos impozáns Dorn doktorának öltözékéből öv formájában, vagy lekiabál Herman Flóra markáns Másájáról, amikor földig érő vörös ruhában botladozik, miután látható eredménnyel bevodkázott Trigorinnal. A jelmeztervező igazolja Arkagyina azon állítását, hogy öltözködni mindig tudott. Németh Judit nadrágos-blúzos-körömcipős kompléi olyan nőt mutatnak, akinek stílusa van, ízlése, és tudomása arról, hogy mi áll jól neki. (A negyedik felvonásra szoknyát vesz fel és piros bőrkabátot.) Mari Dorottya Nyinájának öltöztetése talányosabb. Hajszoltam a lovat – mondja érkezésekor, de ez talán még nem ok arra, hogy úgy nézzen ki, mint egy tartalékos dragonyos: fehér, zubbonyszerű zakóban és csizmában. Hanem a negyedik felvonásra, a visszatéréshez kapott jelmeze telitalálat. Sárga nadrágot visel, fölötte fekete kabátot. Az alatt fekete pulóver, amelynek ujjai túlnyúlnak a kabáton. Csuklónál kilátszik a fekete pulcsiból három kis fehér gömbgomb. Úgy világítanak azok a gombok, akár egy jelzőlámpa. Mintha figyelmeztetnének: csak ne ezt, csak ne így, emberek (oroszlánok, sasok és foglyok)!