Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

SOKAN VOLTAK

Budafoki Dohnányi Zenekar – Vox Fortissima
2008. nov. 12.
A Budafoki Dohnányi Zenekar Vox Fortissima bérletsorozatában különleges, nagyszabású zeneműveket kínál. Az első előadáson két jelentős, de ritkán hallható művet élvezhettek a bérletesek, a bérlet nevéhez hűen, nagy hangerővel, fortissimóban megszólalva. KOLOZSI LÁSZLÓ ÍRÁSA.

Hollerung Gábor
Hollerung Gábor

Nem csak hangnembéli összefüggések kapcsolják össze az elhangzott műveket – Handel Dixit Dominusát és William Walton oratóriumát, a Belsazár lakomáját -, nem pusztán az a mellékes tény, hogy G. F. Handel is írt Belsazárról nagyszabású zeneművet, nem csak az az életrajzi adat, hogy mindkét zeneszerző Angliában élte életének egy jelentős részét, és mindketten tanultak Itáliában (Walton Szicíliában halt meg), vagy hogy mindketten komponáltak az éppen regnáló angol királynak. Hanem az is, hogy egyik zeneszerzőnek sem volt ellenére a nagy apparátus, mindketten nagyszerű hangszerelők voltak, kedvelték a fúvósokat, és azt is jó néven vették, ha dallamaik megragadnak a hallgatók fülében.

Handel a Dixit Dominust első római tartózkodása idején, 1707 áprilisa és júniusa között komponálta másik két nagy latin nyelvű – Laudate pueri és Nisi Dominus – egyházi művével egyetemben. Fiatalon tehát, kirobbanóan termékeny alkotó periódusában, akkor, amikor a legtöbbet tanulta a komponálásról, amikor a legtöbb hatás érte (Caldara és A. Scarlatti műveivel ekkor ismerkedett meg), és a legtöbb fontos ismeretséget kötötte. A műveket – nagy valószínűséggel – a Madonna del Carmine ünnepére (egy karmelita vecsernyére) kellett befejeznie.

Az ifjú Handel
Az ifjú Handel

Hollerung Gábor és együttese, a Budafoki Dohnányi Zenekar nem régi zenés együttes: a zsoltár nyitó tételében a G-moll zenekari bevezetésben a vonósok nem játszották a kötőíveket, az együttes lomhán kezdte el az arpeggiókat, a kórus belépése bár pontos volt, mégsem hatott oly lenyűgözően, mint John Eliot Gardiner felvételén. Azért éppen az ő előadását említem – mert a szünetben, a MŰPA lemezboltjában ezt a felvételt hallgatták az eladók, és ebben felfedezni véltem némi kompenzációs szándékot. Magam is afelé hajlottam, hogy ha nem kellene írnom az előadásról, elmennék, mert bár voltak a Dixit Dominus előadásának értékei, mégis e hömpölygő, energikus darabot enerváltnak és nehézkesen cammogónak mutatta be. A Juravit Dominus lényegtelen tétellé lett, és szépségei elsikkadtak, s Hollerung Gábor adós maradt változatos zenei formáinak érzékeltetésével, a tétel egy tömbként, egysíkúan szólt. Ugyanakkor a Dominus a dextris tuisban, a hatodik tételben, drasztikusan, keményen ismétlődött a con-quas-sa-a-a-a-bit staccatója, s ez egészen lenyűgöző volt, akárcsak a két szoprán, Csereklyei Andrea és a mezzoszoprán Megyesi Schwartz Lúcia duettje a nyolcadik tételben, amit a két cselló szólója is megemelt. A vonóskar végig odafigyelve, pontosan játszott, különösen az első hegedűs, és a szólamvezető csellista. Voltak hát az előadásnak kifejezetten szép pillanatai, mégis mivel a kórus nem kifejezett, csak elénekelt, mivel a vonósok nem minden esetben érthették, mit akar Hollerung Gábor – színpadias, túlzott, már-már egy hetvenes évekbeli diszkótáncost idéző mozdulataival – a Handel-mű előadása egysíkú, tagolatlan lett.

Jó, jó gondoltam, de hogy szól majd ez a zenekar, ha mellé teszünk több tucatnyi fúvóst? Hiszen a Walton-oratóriumhoz a két kórus mellett kell két fuvola, piccolo, oboa, angolkürt, három klarinét, alt szaxofon (érdekes: ezt nem láttam), két basszuskürt, négy kürt, három trombita, két tenor harsona, tuba, továbbá kellenek még hozzá kasztanyetták, percussionok, gongok, xilofon, cintányér, két hárfa, zongora, orgona, üstdobok s teljes megduplázott vonóskar. A művet állítólag a neves karmester, Thomas Beecham azért kérte a fiatal zeneszerzőtől, hogy legyen mit játszani Berlioz szintén nagy apparátust követelő Requiemje után. (Nem mellesleg, ez a mű lesz a bérletsorozat utolsó darabja.) A hatalmas és szinte fülfájdítóan hangos művet Malcolm Sargent 1931-ben mutatta be, és utána szinte minden jelentős angol karmester elvezényelte, Simon Rattle-ig bezárólag.

William Walton
William Walton

Walton sok filmzenét írt, s ő követte el annak a Wagner-sorozatnak a zenéjét is, ami sok magyar tévénéző életét keserítette a nyolcvanas években. A Belsazár lakomája (talán az ünnepe pontosabb fordítás lenne) a peplum-filmek zenéit idézi, nekem elsősorban Rózsa Miklós műveit, hiszen van benne némi keleti motívum, fanfárok, diadalzene, szomorú áriák egyaránt – és akárcsak Rózsa filmzenéi, ez sem jelentős zene. Igaz, azt teljesen értem, hogy miért mondta a bemutatása után Herbert von Karajan, hogy az utóbbi ötven év (vagyis a Brahms utáni időszak) legfontosabb zenéje: látványos és nagyszabású. Már a kórus bevonulását is ünnepelte a MŰPA közönsége: 58 férfi és 58 nő alkotta a kórust (ha jól számoltam). Míg a Handel-műben kifejezetten hátrány volt a nagy hangerő (s érezhetően csak a kórus pontatlanságát leplezte), itt előnynek mutatkozott. Igazán szépek voltak az olyan csöndesebb tételek is, mint a Babylon was a great city, a szólista Kálmán Péternek köszönhetően. A Then sing aloud to God our strength viszont dübörgött, s a feliratok megjelenése a falon (emlékezhetünk Dániel könyvéből: Mene, Tekel, Ufarszin) megrendítő volt és félelmetes. Úgy tűnt, Walton egy istenítélethez méltó zenét írt, az ég majdnem leszakadt, a menny oszlopai megrendültek. Walton nagynak tervezett, mégis inkább csak hatásos műve remekül érvényesült.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek