Öőt

Az Öőt (angolul: Fivehim) eredeti verziója 2004-ben született 5×5 címen. Akkor a Magyar Mozdulatművészeti Társulat vendégkoreográfus programjának keretében a meghívott előadóknak 5×5 méteres tánctérben és 5×5 perces időtartamban kellett gondolkodniuk. Az új, Öőt címet viselő produkció – a korábbi előadás témájához hasonlóan – a kínai számmisztika ötös számjegyéhez, azon belül is az öt alap-kapcsolattípushoz (testvéri, baráti, szülő-gyermek, férfi-nő, uralkodó-alattvaló) kötődik.

A színen két férfi – Pálosi István és Fenyves Márk – fogad háttal állva, mozdulatlanul, színes boxeralsóban, egyikük bokájánál még ott a talán pár pillanattal korábban letolt nadrág. Alakjuk árnyképét a földön elhelyezett fényforrás a velük szemközti vászonra vetíti, ahol semmivé lesz a komikusan ható, fenékre simuló retró-minta és az egyszerű királykék. Fekete-fehérben „klasszicizálódnak”: időtlenséget sugalló, meztelen férfialakok magasodnak hús-vér eredetijeik fölé, Michelangelo Dávidjára emlékeztető pózban. Majd újabb – ezúttal „kétdimenziós” – szereplő (Szelőczey Dóra) lép be a térbe, pontosabban rajzolódik a padlóra, meg az arra merőleges vászonra, s egy, a fehérségénél fogva nehezen kivehető oszlop körül tekergőzik rózsaszín virágmintás kombiné-szerű aligruhában, metszve-beleolvadva a szoborszerű alakok nagyra nőtt lenyomatába. Többször is előre nyújtja plüss házi papucsát, aminek orrán mintha egy szem lenne.

Géphang szólal meg: „Szex, szex, szex”, s tévés konferanszié módjára felhívja figyelmünket, hogy a műsor csak 18 éven felülieknek szól, s „Elmenni n-e-m l-e-h-et, n-e-m l-e-h-et”. A nézőnek szánt kiszólás, játékos és megmosolyogtató fenyegetés pár pillanatig – míg a két táncos, ezúttal hosszúnadrágban és garbóban, vissza nem tér a színre – magányosan lebeg a levegőben. Csak egy az előadás pillanatai közül, ami befejezetlensége és eldolgozatlansága miatt súlytalan és közömbös marad (ilyen momentumokból akadt az Időtolvajokban is).

Pálosi István és Fenyves Márk előadásában két férfi baráti-bensőséges-szerelmes-zsarnoki kapcsolata bontakozik ki, öt egymásra következő, tartalmilag nem, csak formailag – a beálló csend és zene segítségével – elkülöníthető stációban, a „18 éven felülieknek” karikát mellőzve. Mégsem érezni, hogy lenne kezdő-, illetve végpontja ennek a folyamatnak. A fent leírt kezdőkép lehetne akár az utolsó is, s az utolsó, melyben mintegy kötelezőnek érzett csattanóként feltárul a királykék boxer alsó jól ismert, ötszögletű Superman jele, kerülhetne akár a darab elejére is anélkül, hogy a logikai építményt – ami motívumok, jelek tekintetében inkább tűnik halomnak, mint szilárd konstrukciónak – megbolygatná.

Mert úgyis a „Szex”-ről van szó (?), ami kétségessé, de legalábbis feleslegessé teszi az ötös szám kínai hivatkozását. Szelőczey Dóra vetített alakja, NŐ-figurája a darab elején – maradjunk Keletnél – a yin pólust hivatott reprezentálni, ám a két férfi tengerzúgással aláfestett, rózsaszín lámpával megvilágított, egymásra találásos romantikus nagyjelenetében, azaz yin és yang párrá alakulásakor, szerepét veszti. Továbbra is ott gomolyog a földön, a falon, a fiúk időnként kinéznek rá, rádöbbennek létezésére, de mit lehet kezdeni egy materializálatlan nővel? E szálat kezünkben tartva akár olyan közhelyeket ígérő útra is csábulhatunk, mi szerint a nő-ség eltűnőben, mert férfivé keményedik. Vagy a másik oldalról nézve: helyébe belepuhul a férfi…

Időtolvajok

Az ötös számtól ekként terhelt Öőt című darabot az időtől terhelt Időtolvajok követte az esten. Az utóbbi három szereplőjének karaktere mind mozgásában, mind a bejárt terek tekintetében pontosan megrajzolt és következetes. Hucker Kata a kezdő képen óriás bögrében kávéját kavargatja, miközben szemei ismerkednek a nézőkkel. Koffeinfüggő figurája a darab közepe táján kezd átalakulni, s hol mint egy levakarhatatlan kölyök, máskor meg mint egy túlfűtött szuka tapad Dózsa Ákosra, az ügyeletes mókamesterre, aki hol zsebventillátorral szórakoztat minket (mely mellesleg körömreszelőként is hasznosítható), hol egy narancssárga lapot fújkál a padlón, ami messziről térképnek tűnik (kivezető az időlabirintusból?), hol pedig megszavaztat: zenei aláfestéssel, vagy inkább anélkül folytatódjék az előadás? Szelőczey Dóra a 70-es évek letűnt, majd visszatért korának divatját mutató ruhában, kisebb-nagyobb megszakításokkal végigpöfékeli az előadást, a formatervezők karmából menekült, ismerős álló fém-hamutartót mikrofonként a kezébe kapva Cindy Lauper-dalt énekel (Autumn Leaves), s robotszerű mozgásával science fiction-i mélységekbe s magasságokba ragad.

Mindegyikük van. Létezik. Hétköznapi semmiségeiben, egy bögre kávé, egy slukk cigaretta, egy dal biztosította boldogság űrjében, a ragasztószalagból padlóra vetített fényösvényekbe gabalyodva, látszólag tartalmasan, valójában begyakorolt mozdulataik, meglepetést nem okozó szituációik szabadságot hazudó fogságában. A koreográfust azonban mintha zavarná mondandójának sűrített esszenciája, komolysága, s táncosainak beszédes mozdulatait, test és tér viszonyának jelentésességét felesleges és bántó színpadias verbalizációval oldja fel ­- „fájdalomcsillapít”, „feltölti” nekünk az időt, s így a kommersz felé evez.

Az Időtolvajok kétségtelenül több munícióval rendelkezik, mint az Öőt, szándéka tiszta és részleteiben szépen kidolgozott, ám a felesleges, tán kidobni sajnált, az egészbe nem illeszkedő elemek révén az unalomig sulykolt „jelentés”, az „idő” valójában megrabolja önmagát.