Meglehet, hogy fogalmunk sincs az irodalomról. Noha bő kétszáz éve, amióta az úgynevezett irodalmi tér megteremtette saját intézményrendszerét és étoszát, szüntelenül beszélünk róla. A szócséplés kiváltó oka – többek közt – talán épp az a tény, hogy fogalmatlanságunkon nem sokat változtat egy mű szókincsének és eszköztárának ismerete. Felismerhetjük a szöveg összes szavát, toposzát, eljárását – annál is inkább, mert természetes nyelveken íródnak – és mégsem merné senki felelősségel állítani, hogy teljes egészében érti az adott művet. Az irodalom tehát egyszerre tökéletesen hozzáférhető és megfoghatatlan; mintha képesek lennénk emlékezni olyasmire, amiről nem tudunk. Az emberek legtitkosabb emlékezetében Mohamed Mbougar Sarr erről a paradoxonról, vagyis az irodalomról ír.

A cím Roberto Bolaño regényéből, a Vad nyomozókból származik, annak is egy olyan szöveghelyéről, amely a nagybetűs irodalmi Mű, a nagybetűs Kritika és a nagybetűs Olvasó viszonyáról szól. Bolaño ehelyütt azt állítja, hogy a Kritika és az Olvasó végigkísérik a Művet befogadásának útján, míg meg nem halnak. Aztán „egy nap meghal a Mű, amiképpen mindenek meghalnak e világon, és kihuny majd a Nap és a Föld és a Naprendszer és a Galaxis és az emberek legtitkosabb emlékezete.” Sarr e sorokat könyve mottójául választotta, így már a voltaképpeni befogadás előtt is kissé patetikus és már-már misztikus nyomozásra hív minket, melynek végén az olvasó talán megtalálja azt, amit a kezében tart, vagyis Az emberek legtitkosabb emlékezetét.

Az olvasó nyomozása egy másik nyomozómunkát kísérhet figyelemmel, melynek keretében a főhős, Diégane, egy regénynek és annak szerzőjének megszállottjává válik. Monomániába hajló érdeklődése annál is inkább eluralkodik rajta, hogy Az embertelenség labirintusának alkotója, T. C. Elimane szinte nyom nélkül eltűnik 1938-ban, évtizedekkel Diégane felfedezése előtt. A főhős megveszekedett kutatásba kezd, amely zárójelbe helyezi élete minden egyéb vonatkozását. Diégane belevész Az embertelenség labirintusába, amely a tökéletes irodalmi mű volna –  az a könyv, amelyben Mallarmé szerint a világnak végződnie kellene. A világnak azonban nem akaródzik véget érni Az embertelenség labirintusában, sőt, inkább ellene feszül. Diégane-t folytonosan szembesíti a környezete mindazzal, amiből megszállottsága okán kimarad: barátságok, szexuális kalandok, politikai cselekvés és szerelem. A főhős annak reményében hozza ezt az áldozatot, hogy kutatásának eredménye nem kevesebb lesz, mint saját írói és emberi kiteljesedése.

Az emberek legtitkosabb emlékezete tehát az irodalom és az úgynevezett való élet egymásnak feszüléséből táplálkozik. Egyfelől felsorakoztatja a romantikus irodalomfelfogás mítoszait, vagyis a rejtélyes, különc írózsenit, illetve az „esszenciális”, tökéletes művet. Másfelől a valóság a regény előrehaladtával egyre hevesebben kopogtat azon az ajtón, amely mögött a zsenialitás a maga elemi magányában akarna megbújni.

Miben áll a szóban forgó zsenialitás? Sarr könyvében Elimane, a fiktív író és műve, Az embertelenség labirintusa alkotják az irodalom „esszenciáját”. Az említett mű tökéletes projekciós felület, ugyanis nem sok konkrétumot tudunk meg róla, mindössze a témáját és azt, hogy a szerző más szövegekből ollózta össze. Emellett olvashajuk az első mondatát: „Kezdetben volt a prófécia, és volt egy Király, és a prófécia szerint a Királynak adatik minden hatalom, ha cserébe felajánlja a birodalom öreg embereinek hamvait, és a Király elfogadta az alkut; legott máglyára vetette agg alattvalóit, hamvaikat szétszóratta a palotája körül, és erdő sarjadt ott, halálerdő, úgy nevezték el: az embertelenség labirintusa.” Továbbá néhány nagyvonalú gondolatot is olvashatunk a fiktív szerző vagy egy-egy karakter regénybeli megnyilatkozásán keresztül. Olyan eszmefuttatásokba botolhatunk az ihletről és az „esszenciális műről” mint: „De vajon a hiány, az űr végül is nem akar-e végezni magával, és az író nem a két önemésztő pillanat közti pillanatban keresi-e honát, nem akkor, ott hasít-e belé az ihlet és a megvilágosodás villáma? Az, hogy / az esszenciális könyv a holtak nyelvén van írva; / az esszenciális könyv a feledés idejében íródik; / az esszenciális könyv az időnélküliséget írja (se jelen- se távollét)”. Azt is hangoztatják Sarr karakterei a fiktív regény tanulságáról, hogy az abszolút embertelenben is fellelhető az emberség. A fiktív szöveget övező gondolatok, illetve az idézett felütés alapján a tökéletes irodalmi mű egy meseszerű, biblikus hangvételű, más alkotásokból nagy műgonddal összefésült szöveg lenne, amely egy mítoszt dolgozna fel és paradox olvasatokat engedne meg. Valóban, ez a mű minden értelemben a könyvek könyve lehetne.

Ami a romantikus irodalomszemlélet másik mítoszát, az Elimane által megszemélyesített zsenit illeti, Sarr regényéből kiderül, hogy úgy jellemezhető, mint Az embertelenség labirintusa: hol hátborzongató, hol mélyen emberi kisugárzás, kiismerhetetlen természet, tetemes irodalmi műveltség, szenvedély, ám mindenek előtt egyszerre sokat- és semmitmondó hallgatás. Akárcsak az irodalom maga.

Ezen a némaságon túl azonban a regény meglehetősen világos beszédmódra is képes váltani, amivel megkezdődik a párbeszéd irodalom és való élet között. Ez a kettősség megmutatkozik a regénybe beemelt különböző szövegtípusokon, amelyek a tanulmánytól kezdve a kritikán át a naplórészletek hangvételéig számos regisztert lefednek, ám végső soron a dokumentáció vagy a fikció benyomását keltik. Ám irodalom és való élet viszonya ennél jóval explicitebben is megjelenik, különösen a regény harmadik könyvének első részében, amely a regény konfliktusainak egyfajta summázata. A fejezetcím, amely egy ironikusan letisztult matematikai formulára redukálja a regény addigi tétjeit, már önmagában is sokatmondó. Szövegesen megfogalmazva a következőképp hangzik: barátság mínusz szerelemszer irodalom osztva politikával egyenlő kérdőjel. Ebben a részben a primitív kommentelő és a köztiszteletnek örvendő filozófus ugyanazt a kérdést szegezi az elbeszélő főhősnek az éppen polgárháborús feszültségben tobzódó Szenegálban, ahova Diégane visszatért rajongása tárgyát, Elimane-t keresve: amikor egy fiatal nő az aktuális politikai rezsim ellen tiltakozva felgyújtja magát, amikor megélhetési válság van és amikor tömegesen fulladnak a tengerbe Európába emigráló honfitársai, hősünk hogyan képes csöndben maradni és tovább foglalatoskodni a nagybetűs Irodalommal? Érdemi válasszal Diégane nem tud előállni – hacsak nem azzal az apolitikus közhellyel, hogy minden ügyet kizárólag önös célokra sajátít ki minden oldal –, és folytatja irodalmi kalandját. Mi több, barátja – aki egyben a vele vitatkozó filozófus – öngyilkossági kísérletét is jelként értelmezi, amely azt sugallja, hogy tovább kell keresnie Elimane-t, hiszen neki is a barátjához hasonló következetességgel kell élnie az életét. Mindemellett elhagyja szerelmét, akivel egy év kínzó hiány után újra találkozott. Cselekményét tekintve a regény ezen a ponton igencsak közel áll az abszurdhoz, noha a túlnyomórészt patetikus hangvétel nehezen engedi meg ezt a közelítést.

A vázolt feszültség irodalom és való élet között különös anomáliákat okoz az egyes karakterek hangvételében is. Nagy részük – beleértve a főhőst – író, aki képes kritikai távolságot tartani az irodalmi produktumoktól és más szerzőktől. Ennek ellenére megnyilatkozásaikban rendszeresen, akár bekezdésről bekezdésre váltja egymást az ezoterikus misztifikáció és a tárgyilagosabb, vagy legalább is illúziótlan elemzés, ami sejtet némi következetlenséget a karakterek kidolgozását illetően. Az elbeszélő főhős olykor egészen ingerült kommentároknak is hangot ad. Elimane egyik levelezését többszöri olvasás után a következő módon minősíti: „Ez egy kriptoszimbolista szar. Egy próféta vagy Eckhart mester ízléstelen parodizálása, vagy méginkább egy sarlatán kongói hittérítőé, aki élőben a Facebookon, bibliával a kezében szodomizálja a nőket, hogy kiűzze belőlük a gonosz szellemet. T. C. Elimane nem írt le ilyen baromságokat. El nem hiszem, hogy ez a levél tőle való.” És mindezek ellenére a főhős továbbra is hűséges a szerzőhöz és Az embertelenség labirintusához.

Mindenesetre az irodalom és a való élet dilemmája végül eldől. A befejezés csattanója éppen  a halál toposzához hasonló, szándékosan vállalt közhelyek beemelésével válik hatásossá. Sarr a regény teljes struktúráján végigviszi azt a Proustra is jellemző eljárást, amely a hosszas, fennkölt futamokat teljesen váratlan trivialitásokkal csapja le. A lufi kipukkad, az elbeszélő pedig szinte felüdülésként ható, tárgyilagos hangvételre vált.

Szót kell ejteni Sarr regényének posztkolonialista vonatkozásáról is, amely Az emberek legtitkosabb emlékezetében többé-kevésbé analóg az irodalom és a való élet, vagyis irodalmi szöveg és referencialitás viszonyával. Utaltam arra, hogy a szöveg kulcsmotívuma és mozgatórugója Elimane, illetve a műve. Ez a motívum pedig a regény szövegvilágán belül mélyen beágyazódik a gyarmatosított Szenegál kontextusába. A szöveg tekintélyes része Elimane eredettörténetét is bemutatja, amelyet a kolonizáció okozta identitásválság hat át. Egyfelől a gyarmatosítók teljesen idegen kultúrájának elsajátítása, és a helyi kultúra háttérbe szorulása fenyeget identitásvesztéssel. Másfelől a gyarmatosítás tudomásul nem vétele magában hordozza annak a veszélyét, hogy a világ bezárul a gyarmatosított lakosság előtt, amely így nem tud lépést tartani a történelmi folyamatokkal. A két rossz választás két allegorikus alakban, Elimane apjában és nagybátyjában ábrázolódik. Az apa teljes mértékben azonosul a francia kultúrával, elhanyagolja gyökereit, és megfelelési kényszere egészen Verdunig hajtja, ahol ágyútöltelékként pusztul el azért a Franciaországért, amely sohasem fogadta el őt. Elimane nagybátyja ezzel szemben elzárkózik a gyarmatosítók kultúrájától, kizárólag a helyi szerer hagyományokkal és a mindennapi élet gondjaival törődik. Húsz évesen megvakul, onnantól fogva csak emlékeiből él. Nem nehéz párhuzamot vonni a külvilágtól való elzárkózás és a megvakulás motívuma között. A hagyomány egyoldalú tisztelete szintén magában hordozza a veszélyt, hogy az élet emlékképekre szűküljön. Elimane e tekintetben egyfajta középutas karakter. Mindkét kultúrkörben járatos, bár ez sem nyújt tényleges megoldást; a francia irodalmi közeg jórészt megveti, vagy egzotikumként tárgyiasítja őt és művét egyaránt. Franciaországi tartózkodása ennélfogva maradandó sebeket ejt rajta.

Bár a regény ezen aspektusa Paul de Man szavaival élve kikacsintás lenne az irodalom „külpolitikája” felé, mégsem olyan idegen vonatkozás ez a l’art pour l’art eszményétől. Mert hiszen milyen végletek között egyensúlyoz az irodalmi mű? Vagy önmagába zárul, és felszámolja kapcsolódási pontjait az olvasóval és az úgynevezett való élettel – mint a vak, aki kizárólag önmaga emlékeiből él –, vagy pedig alkalmi szövegként feloldódik a referencialitásban és elveszti önértékét, önazonosságát, akárcsak a gyökereit megtagadó és Verdunnél eltűnő szerer.

Az irodalmi mű és a fentebb említett identitásválság párhuzamait Sarr azért is érzékelteti Az emberek legtitkosabb emlékezetében, mert ezáltal lehetősége nyílik anélkül írni a posztkolonializmus problémáiról, hogy regénybeli karakteréhez hasonlóan őt is egzotikumként, az afrikai kontinens szószólójaként tárgyiasítanák. Sarr tehát nem véletlenül választotta könyve legfőbb témájául az irodalmat. Ily módon regénye a francia irodalom a 19. század óta bevett, klasszikus témájában, Théophile Gautier, Flaubert, Baudelaire vagy Mallarmé hagyományának folytatójaként méretett meg. Nem lehet – vagy legalább is nem könnyű – olcsó egzotizmusba suvasztani. Bár felmerül a kérdés, hogy ha nem is egzotikumként, de vajon „puszta” irodalomként, l’art pour l’art alkotásként nem lehet-e ugyanannyira tárgyiasítani és címkékkel ellátni a könyvét.

Mindent egybevéve Az emberek legtitkosabb emlékezete kiváló stílusérzékkel – noha helyenként talán túl patetikusan – megírt, sokrétű regény. Nemcsak azért sokoldalú írás, mert számos különböző szövegtípust ölel fel, hanem azért is, mert megtalálja a kényes egyensúlyt az aktuális, akár politikai tartalom, és az úgynevezett l’art pour l’art között. Utóbbihoz már csak azért is kapcsolódik, mert stiláris igényesség terén talán mérhető Flaubert-hez. Bognár Róbert kiváló fordítása pedig szinte semmit sem csorbít az eredeti szöveg kimunkáltságán. Ennélfogva nem kizárt, hogy Sarr regénye által valami halvány fogalmat mégiscsak kapunk az irodalomról. Talán valóban épp olyan embertelen, mint amennyire emberi labirintus.

Kiadó: Park Kiadó; megjelenés éve: 2022; terjedelem: 461 oldal; ár: 3999 Ft