Mert hát kimondva vagy kimondatlanul, de lelhető némi zavar és ambiguitás Fischer Annie emlékezete körül. A ma élő nemzedékek számára kétségkívül ő az első érzékileg észlelhető-tapintható nagyság a hazai zongorajátszás történetében. (Pódium)személyiségét már az életében kultikus tisztelet övezte: ő volt „a zongora grande dame-ja„, ahogyan azt nem kisebb pályatárs, mint maga Szvjatoszlav Richter állította. Csakhogy a grande dame legkézenfekvőbb magyarítása, vagyis a „nagyasszony” szó már rögvest körvonalazhatja is az utókori (csöndes, vagy éppenséggel néma) fenntartások egyik összetevőjét.
Fischer ugyanis olyasféle uralkodói pozícióban töltötte pályafutása túlnyomó részét, amely nem nélkülözte sem a(z állam)hatalmi megerősítést, sem a kritikai megkérdőjelezhetetlenség jegyét. Az a tény pedig, hogy a politika reprezentatív indíttatású gesztusai (a mi művészünk, akire büszkék vagyunk, a magyar zeneművészet nagykövete stb.) összetalálkoztak a politika világa elől menekülő közönség érzelmeivel, oly mértékben a saját korába zárta a Fischer-tüneményt, hogy azt már akár csak pár évtized távolából sem könnyű másként, mint történeti jelenség gyanánt rekonstruálni önmagunk számára. Különösen egy olyan művész esetében, aki bár számos lemezt hagyott hátra, ám híresen nem kedvelte a hangrögzítés metódusait – és aki ettől aligha függetlenül a nyilatkozatoktól, interjúktól is program- és életvitelszerűen tartózkodott.
Amíg magam ily problematikusnak sejtem a nagy zongoraművésznő emlékezetét, addig mások – a rajongás őszinte és büszkén felvállalt pozíciójából – nemrég arra szövetkeztek, hogy közrebocsássák egyrészt azokat a ritka hangfelvételeket, amelyek lemezen eddig még nem jelentek meg, másrészt az MTV által rögzített felvételek teljességét. A 6 CD- és 5 DVD-lemezt kitevő anyagért pedig csak hálásak lehetünk dr. Székely Györgynek, dr. Kálmán Andrásnak, Szilasi Marianne-nak és mind a vállalkozás többi közreműködőjének, hiszen az általuk összegyűjtöttek segítségével ki-ki újra felmérheti akár a rajongása, akár a kételyei megalapozottságát. Persze szigorúan szubjektív jelleggel, de hát az ilyesminek csakis így van értelme.
„Ha Fischer Annie zongorázik, minden hang megnyilatkozás.” Ezt a Kroó György-tételmondatot Batta András idézi nyomatékosan a CD-kiadvány kísérőfüzetében, ám itt most nem azért idézem tovább e megállapítást, hogy újra felvillantsam azt a fajta hivatalos pecséttel ellátott és felmagasztalt megkérdőjelezhetetlenséget, amely alkalmas az utókori olvasóban-és-zenehallgatóban bizalmatlanságot vagy legalábbis tartózkodást ébreszteni. Hanem mert itt és most valóban lemezek során át kereshetjük-kutathatjuk e megnyilatkozások tartalmát, súlyát és érvényességét. És túl a gyakori (esetenként bizony a szokott mentőszólamokat is hatástalanítóan gyakori) melléütések észlelésén, tényleg rátalálhatunk a személyes művészi megnyilatkozások testmelegére, szenvedélyére, sőt még az indulatára is.
Ennek legizgalmasabb és legesendőbb, de éppen esendőségében oly izgalmas példája az a harmadlemeznyi Bach-interpretáció, a g-moll angol szvit (No 3, BWV 808) előadása, amelyet Fischer Annie a saját otthonában rögzített valamikor az 1960-as években. Küzdelmes, a lekerekítettséget jobbára nélkülöző, semmiképpen sem „kész” produkciót hallunk, ám aligha csupán a fantáziát jobban mozgásba hozó gyarló hangminőség és az intim szituáció teszi, hogy ezúttal könnyű ott sejteni és fölismerni – nem a „zongora nagyasszonyát”, hanem az anyaggal birkózó, őszinte művészt. Nem azt a Fischer Annie-t, aki – Schiff András 2014-es centenáriumi írását idézve – mindig „pontosan érezte és tudta, mit kell tennie, mennyit, mikor és miért„, inkább azt a muzsikust, aki nagyban kereste a választ a mit, mennyit, mikor és miért pontosan aligha megválaszolható kérdéseire.
Ilyen pillanat, sőt ilyen perc és negyedóra még több is akad a CD-ken, és itt-ott még az ilyenkor mindig zártabb homlokzatú művészt érzékeltető tévéfelvételeken is. Ezek hallatán és láttán sokan bizonnyal örömmel ráismernek majd saját hajdani élményeikre, rajongói emlékeikre. Mások meg, személyes emlékek híján, élettelibb, a valósághoz közelebb eső – és szerethetőbb képet alakíthatnak ki maguk számára Fischer Annie művészegyéniségéről. Az ő emlékezetének aligha fog megártani, ha a „minden”, a „mindig” és a „pontosan” megfellebbezhetetlen olümposzi magaslatától arrébb és alantabb áldozunk neki. Lemezhallgatással, oltár nélkül.
Megjelenés éve: 2022. Megjelentette a Dr. Kunitzer István Alapítvány (Annie Fischer on Screen), illetve a Zeneakadémia Baráti Köre (Annie Fischer Rarities).