 Tóth Zsófia |
A Katona József Színház Sufnija leplekkel és párnákkal tele. Csupán néhány fémből készült tárgy látszik merevnek a puha, könnyű térben. Az első ilyen, amire a figyelmünk ráirányul, egy síkképernyős tévé, csipketerítővel a tetején. A hagyományos magyar háztartásokat idéző kompozícióban Szacsvay László szólal meg és meséli el Hópelyhecske, a hóleány történetét, amely egyfajta értelmezési keretet és fogódzót kínál az előadáshoz.
A füsttel telelőtt folyosóról ezután két alak érkezik a sötét térbe és egy rikító piros dolgot helyez el benne végtelen precizitással. A szándékolt esetlenségek ellenére a helyzet fontossága megteremtődik, a két katona munkájának első fele befejeződött: következik a várakozás. Az előadás gerincét pedig éppen ez a várakozás adja.
Az egyik takaró alól előbukkan Hópelyhecske, aki innentől kezdve végigkíséri a katonák maradék életét. Az előadás folyamán többféle módon válik részévé, sőt alakítójává a történéseknek. A láthatatlan, néma szereplő megjelenítése mindig színészpróbáló feladat, ugyanis éppen a drámaiságot adó interakció vész ki könnyen a karakterből. Tóth Zsófia jól vezetett színészi játéka azonban nem csupán reagál a történésekre, de együtt is él velük. Az előadás vége felé haladva pedig egyre láthatóbb szerepet kap, amiben lehetősége támad megmutatni színészi tudását.
 Lengyel Benjámin |
Az előadás folyamán a katonákkal együtt a néző is a várakozás állapotában lebeg, figyelmünk egy-egy érzelem megjelenésébe, gesztusokba, reakciókba, apró történésekbe próbál kapaszkodni. Lengyel Benjámin cigarettáról szóló monológja egyik pillanatról a másikra bontakozik ki. A beszélgetés monológgá alakul, amiben hirtelen mély és őszinte érzelmek tárulnak elénk, igaz, csupán a cigarettázáshoz fűződő viszonyával kapcsolatban. Az érzelmek és indulatok természetesen az otthonhoz kötődnek, és annak ellenére, hogy látszólagos semmiségről szólnak, mégis ellenpontozzák az üres semmit, ami a katona jelenét adja. Béres Bence monológja már mélyebben nyúlik vissza a múltba és az otthonba. Jól működik a két katonát megformáló színészpáros. Energiákban kiegyenlített, habitusban pedig egymást kiegészítő játékot láthatunk.
 Béres Bence, Tóth Zsófia. Fotók: Gergely Bea. Forrás: port.hu |
A monológoknak köszönhetően a néző közelebb kerül az egyébként meglehetősen vastag ecsettel megrajzolt karakterekhez. Erre szükség is van, ugyanis az ilyen típusú előadások könnyen esnek a saját csapdájukba: ha a semmit akarja valaki megmutatni, az könnyen válik érdektelenné. Az előadás valamivel több, mint egy óra szünet nélkül, ez pedig még éppen elég időt ad a fentebb említett várakozó lebegés állapotának, illetve a végkifejlet bekövetkeztének. Nehéz ugyanis az idővel bánni, ha a semmit, a jelentéktelenséget igyekszik az ember érzékeltetni. A további feladatra váró katonák elgondolkoznak, hogy a parancsként szolgáló „jel” mibenlétének ismerete nélkül vajon felismerik-e, ha meglátják azt. A saját életünkre vonatkoztatható fontos filozófiai kérdések merülnek fel, azonban a színészek folyamatos, feszes játéka nélkül mindez nehezen értelmezhetővé és végső soron érdektelenné válna. Veszélyes vállalkozás tehát olyan művet színpadra állítani, amelyben a gondolatiság áll mindenek felett. Dankó István rendezőként jól vezetett színészekkel és könnyen lefordítható megoldókulcsokkal segíti a nézőt a befogadásban.
A színpadkép a maga egyszerűségében is összetett. A térben elszórtan egy-egy ülőhely, pódium válik hangsúlyossá – ezek részekre osztják a Sufni termét. A szűk fekete térből Kálmán Eszter és a Magyar Képzőművészeti Egyetem hallgatói (Király Betti, Jákóhalmi Zsófi, Kovács Aliz) egyszerű anyagok felhasználásával alkották meg a végtelen orosz pusztaságot. A – nagyszínházi produkciókhoz képest – kevés lámpával és technikával operáló előadás nem bízza csupán a színészekre a hatáskeltést. Füstgép, LED-sorok és térmikrofon is szolgálja a filmszerűséget.
A ki tudja milyen okból várakozó ember képe a hideg télben 2023 Magyarországán napról napra aktuálisabbá válik. A dunyha alatt a legjobbakban reménykedő, de üvölteni nem merő ember nem csupán a stilizált térben lehet ismerős látvány. Az előadás végén Hópelyhecske üvölt, sőt sikít. A néző pedig ott marad a kérdéssel: ő maga vajon mikor jut el idáig?