Az emberi jogi filmfesztivál aktuális kínálatát vizsgálva hamar nyilvánvalóvá vált, hogy mi a közös egy papban, egy ragyogóan tehetséges festőben és a női testépítőkben. Mindannyian ugyanazon társadalomban végzik a tevékenységüket, ennélfogva számtalan stigmával, előítélettel kell megküzdeniük. Ráadásul, ahogy arra a filmek fel is hívják a figyelmet, ezek az elvárásrendszerek sokszor már nem csak külső kényszerként jelennek meg, hanem az egyén maga is a megadott keretrendszerbe próbálja beleerőltetni a személyiségét. És itt lép, vagyis inkább léphet közbe a környezet. Ám míg egyik esetben az a kérdés, hogy meddig vagyunk felelősek egy közeli barátunk életéért, egy másik alkotásban már az kerül szóba, hogy a különböző oldalról érkező kényszerek hogyan tehetik lehetetlenné a döntéshozatalt.
 KIM |
A kortárs dokumentumfilmes szcénában, és azon belül a Verzión vetített alkotásokban is gyakran előkerülő kérdés a beavatkozás lehetősége. Mert bár a közbeszédben a dokumentumfilm még mindig az objektivitás szinonimájaként él, egyre többen vetik fel, hogy vajon etikus-e, ha valaki egyszerű szemlélőként filmezi le alanya intim szenvedését. Sok mozi úgy oldja fel az ellentmondást, hogy nagyon személyes témát választ, ahol ezek az attitűdök egyébként sem válnak el ennyire egyértelműen, az alkotó maga is erősen jelen van a filmben.
Épp ez történik Kapronczai Erika KIM című munkájában, ami a 27 éves korában elhunyt belga-magyar festőművész és színésznő, Kim Corbisier tragikus sorsát dolgozza fel. A rendező először egy rövidfilmje kapcsán kereste fel Kimet, ám hamar kiderült, hogy a lány életében most a megálmodott filmnél súlyosabb dráma zajlik. Metadonfüggőséggel küzdött, kezdte elveszíteni a kontrollt saját élete felett, végül pedig öngyilkos lett.
 KIM |
A KIM ragyogóan sokszínű, ugyanakkor kicsit félresikerült vállalkozás. Egészen remek, ahogyan Kapronczai a felszínről, a látható dolgoktól, a korábban említett szerepektől indul, és szépen lassan jut közelebb ahhoz, hogy ki is lehetett valójában Kim Corbisier. A filmben megszólaló pályatársak saját szavaikkal világítanak rá remekül a bevezetőben említett problémákra; maguk is meglévő kategóriákba próbálják besorolni a lányt, ám minden esetben kudarcot vallanak. Kerékgyártó Yvonne filmrendező konkrétan ki is mondja, hogy Kim egyik klasszikus női szerepnek sem felelt meg. Se nem naiva, se nem femme fatale, de akkor mi? Pálfi György szerint a kamera előtt valóságos istennő volt, de ha a monitoron túlra tekintett, egy megtört madárkát látott. A szakmai és a privát élet tehát nagyon egyértelműen vált el nála, miközben az ő esetében a póztalanság sem magától értetődő pozitívumként jelent meg, legalább ennyire jelentette a kapaszkodók hiányát is.
Kapronczai intim portrét fest, számtalan olyan anyaggal dolgozik, amit Kim Corbisier vagy valamely közeli barátja rögzített (a lány a kameráját, ezzel a feldolgozás jogát is odaajándékozta a rendezőnek), ugyanakkor túltelíti a filmet megszólalókkal, akik így nem is tudnak igazán karakteressé válni. Ezáltal persze eléri, hogy átfogó képet kapjunk Kimről, nem csupán néhány ember véleményére támaszkodunk, ugyanakkor nem is tudunk igazán elmélyedni a felvetett kérdésekben. Pedig ott vannak ebben a filmben a fontos dilemmák, egyrészt annak kapcsán, hogy egy ilyen személy esetében meddig terjed a környezet felelőssége, másrészt a mozi vége felé felvázolt családi szál azzal kapcsolatban is továbbgondolásra sarkallhatja a nézőt, hogy a sors- és identitásnélküliség vajon mennyire gátolja egy egészséges személyiség kialakulását.
 Beauty of the Beast |
Egészen más típusú nők jelennek meg Nemes Anna Beauty of the Beast című filmjében, ami tulajdonképpen az idén mozikba került Szelíd párdarabja. Ennél az alkotásnál rögtön érdemes kiemelni a címet, ugyanis tömören, de pontosan fogalmazza meg az alapdilemmát: mi lehet a szép abban, amit a többségi társadalom képtelen elfogadni?
Az alkotók ennek ábrázolására radikális, de egyúttal magától értetődő formai megoldásokat választottak. A film nagy részében a négy főszereplő arcát látjuk, csak az ő érzelmi változásaikra koncentrálunk. Nemes munkája tehát közel sem sportfilm, sőt, mindenáron próbálja elkerülni a szereplők testének túlesztétizálását, ami abból a szempontból izgalmas igazán, hogy a testépítés viszont pont erről szól, pontosabban arról, hogy a főszereplők az elvárásokat levetve miképp képeznek magukból egy teljesen új ént.
 Beauty of the Beast |
Nemest azonban ez csak annyiban érdekli, hogy a személyiségre gyakorolt hatásokat vizsgálja, de inkább az emberit, a mindenkit érintő problémákat akarja megmutatni. A Beauty of the Beast így válik egy nagyon sajátos probléma (nők olyan testet hoznak létre, ami mindennel szembemegy, amit a mára amúgy is meghaladott nemi dichotómiák nőiesnek tartanak) érzékeny ábrázolásává és univerzális tanmesévé. A rendező szikárabban fogalmaz, mint Csuja Lászlóval kiegészülve a Szelídben, de az ott megjelenő problémák (pl. elnyomó párkapcsolat, klasszikus szerepelvárások) ezúttal is teret kapnak a mindössze 47 perces alkotásban.
Az idei Verzión a legjobb magyar filmnek járó díjat hamarosan az HBO Max kínálatában is látható A döntés kapta, ami az előző alkotáshoz hasonlóan egy nagyon sajátos, de mint a vége főcím alatt megtudhatjuk, a vártnál sokkal gyakrabban előforduló helyzetet ábrázol. Murakeresztúr köztiszteletben álló plébánosa, Róbert atya kettős életét el: a településen ő a helyi hitközösség vezetője, majd kocsiba száll, és hazamegy párjához, valamint három gyerekéhez. Római katolikus papként cölibátust fogadott, azonban a szerelem váratlan pillanatban érkezett még az életébe, és kezdetben nem volt képes választani a hivatása és a párja között. Most azonban érzi, hogy nem halogathatja tovább élete legnehezebb döntését, mert ezeket a feladatokat nem lehet „félállásban” ellátni.
 A döntés. A képek forrása: Verzió |
Ugrin Julianna és Vízkelety Márton filmje a maga nemében szinte tökéletes, az legalábbis biztos, hogy ritkán találkozhatunk ennyire konzekvens alkotói koncepcióval. A döntés ugyanis meg sem próbál a cölibátusról szóló vitafilm lenni (ehhez minden bizonnyal egy személyes sors nem is elég muníció), hanem Róbert döntésére koncentrál, és nagyon érzékenyen beszél számtalan olyan dologról, ami mindannyiunk életében megjelenhet. Ha ugyanis eltekintünk a férfi foglalkozásától, tulajdonképpen mit látunk? Valakit, akinek választani kell az örömmel (és a visszajelzések alapján nagy sikerrel) gyakorolt hivatása, a szellemi kiteljesedése és a családja között. A nagyon távolinak tűnő dilemma így válik pillanatok alatt válik kellemetlenül ismerőssé.
Az Ugrin-Vízkelety páros tehát hasonlói alkotói attitűddel él, mint Nemes Anna a testépítők esetében, és ez a film is épp azért lesz ennyire erős, mert a legkevésbé sem a katolicizmusról szól. Egy pap esetében persze nem hanyagolhatjuk el a transzcendens dimenziót, de az alkotók jó érzékkel mutatnak rá a téma egyetemes mivoltára. Ráadásul a film tele van őszintének tűnő pillanattal, a szereplők szinte zavarba ejtő részletességgel kommunikálnak az érzéseikről. Egy olyan ember sorsa elevenedik meg a képernyőn, aki megpróbált két párhuzamos életet működtetni, ám rá kell jönnie, hogy ez soha nem sikerülhet. A rendezőpáros pedig nem elfogult a főhőssel kapcsolatban, a titok kiderülésekor erőteljesen jelenik a hívők csalódottsága, sőt maga Róbert is elismeri korábbi hibáit.
A döntés üzenete azonban végső soron kifejezetten pozitív: ha hozunk is rossz döntéseket életünk során, mindig van lehetőség az újrakezdésre. Egy emberi jogi filmfesztivál díjazott alkotása pedig aligha fogalmazhatna meg autentikusabb állítást.