Henrik Ibsen: Solness / Örkény Színház Stúdió
2022.11.20.

A megsokszorozott Solness zuhanása inkább tűnik megérdemelt büntetésnek, mint magasztos hőstettnek. Az önvizsgálat gesztusai valódi eredmények, felelősségvállalás nélkül üres frázisok maradnak. SÁNDOR PANKA KRITIKÁJA.


Bertha: Pogány Judit

A Solness Ibsen ritkán játszott, kései drámája, amelyben visszatérnek az életműben gyakran megjelenő témák (élethazugságok, megalkuvás, múltbeli esemény hatása a jelenre stb.), egyértelműen szimbolikus eszközökkel ábrázolva. Gáspár Ildikó saját, új fordítását használta, Ari-Nagy Barbara dramaturggal erősen meghúzták a szöveget, feszes, nagyon mai változatot hoztak létre.

A dráma zárt, magánéleti keretben bontakozik ki, univerzumát a főszereplő gravitációs ereje mozgatja. Az ő karakterfejlődése köré összpontosul a történet és a dramaturgiai struktúra is.

Az Örkény Stúdió előadása térkezelésében is megvalósítja a tekintet középre irányítását. Az egyébként sem tágas játékteret most még jobban leszűkítették, négyszögben üljük körbe. Intim légkör, a látvány Szabados Luca munkája, a néhány jelzésértékű díszletelemből (irodai szék, ülőlabda, minihűtő, kávéfőző, növények) arra következtethetünk, hogy Solness irodájába léptünk be. Érkezésünkkor már bent ülnek a színészek, szétszórva a nézőtéren, közénk ülnek vissza akkor is, amikor éppen nem szerepelnek.


Solness: Mácsai Pál és Aline: Hámori Gabriella

Solness egy kisváros nagymenő építésze, vagyis építőmestere, hogy pontosan fogalmazzunk, hiszen képesítést soha nem szerzett. Éppen abban a korban jár, amikor már ideje lenne teret adni a fiatalabb generációnak is, ehhez van azonban a legkevesebb kedve.

Műszaki rajzolója, a tehetséges Ragnar vágyik ugyan az önállósodásra, de bizonytalan saját képességeivel kapcsolatban, reménytelenül szomjazza a mester elismerését. Polgár Csaba finom alakítása kidomborítja a karakter elveszettségét, sorstragédiáját. Feszültséggel teli játéka az árulással való szembesülés pillanatában nagy erővel robban. Anyja, Bertha helyette is lázad a mester ellen, Pogány Judit energikus anyatigrisként tűnik fel a színen. Kétségbeesésében minden eszközt bevet – érvel, kiabál, könyörög –, de hamar megsemmisül, szembetűnő a hiánya a második felvonásban.


Hilde: Szaplonczay Mária

Bajomi Nagy György játssza a családi orvos, Leo Erdal szerepét, aki egyfajta passzív szemtanúként is jelen van: a közönség soraiból kattintgat mindent látó fényképezőgépével.

Solness felesége, Aline szinte szellemként létezik, már csak kötelességeinek él. Hámori Gabriella alakításában szinte áttetszőnek látjuk, erejétől megfosztott áldozatnak. Minden elvárását elengedte férjével kapcsolatban, pedig igénye lenne a múltbeli traumák kibeszélésére, a feloldozásra.

Solness görcsösen ragaszkodik státuszához, retteg a fiataloktól, és tudja, hogy Ragnar konkurenciát jelent számára. Ezt Leo Erdallal folytatott első párbeszédéből tudjuk meg, bevallja az orvosnak, hogy Ragnar menyasszonyát, Fridát csak azért szédíti, hogy magánál tudja tartani Ragnart. Zsigmond Emőke Fridája tipikus szürke kisegér, készséggel elhiszi, hogy ő Solness egyetlen boldogsága.

(Kérdéses, hogy egy erősen nárcisztikus, egész környezetét manipuláló személy ilyen nyíltan, tárgyilagosan bevallaná-e motivációit, de ezt tudjuk be az elengedhetetlen sűrítésnek.)


Leo Erdal: Bajomi Nagy György

Az önjelölt „seggfej szörnyeteg” elbűvölő jelenség, aki a szó szoros értelmében bűvöl: mesterien láncolja magához az embereket. Eléri, hogy mindenki tőle függjön, szándékosan fájdalmassá teszi mások életét úgy, hogy csak az ő akarata érvényesülhessen. Mindeközben állandó bűntudat gyötri, saját boldogságát is szabotálja.

Ezt a nyomasztó állóvizet kavarja fel egy fiatal lány, Hilde érkezése. A lány azzal az eltökélt szándékkal toppan be, hogy számonkérje Solnessen tíz évvel ezelőtti, csókkal pecsételt ígéretét, miszerint ha felnő, hercegnőjévé teszi.

Hilde és Solness viszonya rendkívül ambivalens, hiszen a tíz évvel ezelőtt történtek mai szemmel már biztosan felvetik az abúzus kérdését. Egy akkor tizenkét éves lányt csókolt meg („többször is, egymás után”) egy felnőtt férfi. A fókusz megtartásának szempontjából fontos, hogy az előadás feloldja ezt a feszültséget a valóság vs. képzelet homályát folyamatosan fenntartva. Mintha Solness lelkiismerete által létrehozott illúzió lenne csupán, aki végre görbe tükröt tart elé. Hilde valószerűtlen jelenség, már csak Szabados Luca jelmezeinek köszönhetően is. Farmernadrágra húzott fehér tüllruhában, piros pulcsiban, tornacipőben követeli a beígért birodalmat. Szaplonczay Mária játéka a metaforikus értelmezést támasztja alá. Egyszerre gyermeki és nőies, mesebeli lény. Törékenységével együtt is ő a leghatározottabb, legönazonosabb karakter. Gyermeki nyíltsággal kényszeríti Solnesst a számvetésre. „Mit produkálod magad?” – teszi fel csak úgy mellékesen a talán legkardinálisabb kérdést.


Bertha: Pogány Judit és Ragnar: Polgár Csaba.

Unszolására Solness nekiindul a rémisztő magasságnak, legyőzve félelmeit ismét feljut a magasba, ahonnan le is zuhan.

Az alkotók nem bízták a véletlenre az előadás aktualitását adó párhuzam megfejtését. A második felvonásban levetítenek egy Mácsai Pál családi archívumából összevágott videót, majd az ikonikussá vált 1994-es Dicsőséges nagyurak szavalatot. A lenémított felvétel közben Mácsai maró gúnnyal ironizál múltbéli önmagán.

Ezzel a kezünkbe kerül az értelmezés kulcsa – ha eddig nem született volna meg valakiben az asszociáció –: összemosódik a szerep és az őt játszó színész önreflexiója.

De mi is következik tulajdonképpen ebből az önreflexióból? Nem teremti-e újra azt a helyzetet, melyet humorral ugyan, de kritizálni akar? Hiszen nem történt más, minthogy eltöltöttünk két órát azzal, hogy Mácsai Pál zseniális színészi képességeit csodáltuk egy olyan darabban, ahol minden szereplő, minden elem az ő játékának eszményítéséért működik. Mert Mácsai valóban zseniális színész, ahogy feltehetőleg Solness is zseniális építész, csak éppen az utóbbi tönkreteszi mások életét. Számon lehet-e kérni Mácsai Páltól mint személytől, mint színházigazgatótól, hogy elég alapos munkát végzett-e az önanalízis terén (nyilván nem lehet), vagy lehetséges-e szimplán Solness karakterén keresztül vizsgálni a végkifejletet? Egyáltalán megtörténik-e a dráma világán belül a főszereplő kálváriájának feloldása?

Kosztolányi szerint Solness a dráma végére, amikor feljut a toronyba, legyőzi önmagát, és ettől válik fönségessé: „ez a nagyot merő művész utolsó férfias tettével megkoszorúzza az életét és művészetét” – írja.

A képzeletbeli torony megmászásának terhét ez alkalommal a közönség viseli. Itt a szimbólumok sokaságától megszédült néző már maga sem lát más kiutat, zuhan a mesterrel együtt a mélybe.

Here comes the sun: csendül fel a dal, és ebben reménykedhetünk mi is.

Az előadás adatlapja itt található.

Szerző: Sándor Panka