Azt mondta
2022.11.16.

Nemes szándék, de kissé tankönyvízű kivitelezés. Az Azt mondta a #metoo-mozgalmat elindító Harvey Weinstein-ügyről szól, az oknyomozós-újságírós filmek sablonjaiból építkezve. HUNGLER TÍMEA KRITIKÁJA.

Mélygarázs és a mélygarázsban titkos információkat kiszivárogtató Mély Torok sajnos nincs a műben, de hűen a zsánerhez kapunk egylégterű szerkesztőségi szobákat, gondterhelten telefonálgató újságírókat, villogó kurzort és természetesen magát a címlapsztorit, amely volt annyira jelentős, hogy tényleg változást hozott a közéletben és a vállalati kultúrában. 


Jelenetek a filmből

Mindezt pedig női kiadásban: a legendás és a műfajban mérföldkőnek számító Alan J. Pakula-filmhez, Az elnök embereihez (1976) hasonlóan ismét két újságíró fordítja ki sarkaiból a földet, csak most két nő, Megan Twohey (Carry Mulligan) és Jodi Kantor (Zoe Kazan), akik a The New York Timesnál robbantják a sztorit.

A több mint kétórás film ennek a Pulitzer-díjas kettősnek a 2017 októberében napvilágot látott cikkén, valamint közös tényfeltáró könyvén, a She Said – A MeToo mozgalom keletkezésének és Harvey Weinstein leleplezésének történetén (2019), vagyis tényeken alapul. És a névpotyogtatásnak ezzel még koránt sincs vége: a filmváltozat rendezője az a német Maria Schrader, aki már több alkotásában is bebizonyította, hogy érzékeny a „női témákra” – elég csak a könyvsikerből (Unortodox – A másik út) adaptált Netflix-sorozatát megemlíteni vagy provokatív dramedyjét, az Én vagyok a te emberedet. Az egyik producer pedig nem más, mint Brad Pitt, aki volt barátnője, Gwyneth Paltrow kapcsán maga is érintett volt az ügyben, amit a hírek szerint annak idején vadnyugati stílusban le is rendezett.  

A direktor számára a legnagyobb kihívást épp az jelentette, hogy az ismert nevek történeteit (Rose McGowan, Ashley Judd, Gwyneth Paltrow) valahogyan egy súlycsoportba kell hoznia az ismeretlen asszisztensek és stábtagok eseteivel, hiszen a nagy nevekhez hasonlóan ők is ugyanolyan zaklatást és erőszakot szenvedtek el. Azzal, hogy Schrader együtt szerepelteti a filmjében Ashley Juddot és a mezei statisztát, megemlíti Gwyneth Paltrow-t és a pályakezdő asszisztenseket, sikerrel veszi az akadályt, és egyértelműen jelzi, hogy a probléma rendszerszintű és minden nőt érint. Ráadásul nem csak a filmszakmára jellemző. Az egyik jelenet szerint „enyhébb” megnyilvánulási formában még maga az újságíró is könnyen megtapasztalhatja: a status quo alapján Megannak udvariasan kellene válaszolgatnia az őt egy italmeghívással zaklató férfinak egy bárban, de a nő a sokadik meg nem értett és tudomásul nem vett kikosarazás után elunja a dolgot, és felcsattan, mire rögtön ráaggatják a „frigid kurva” címkét. 


A képek forrása: MAFAB

Schrader tehát szeretne a filmjében minél szélesebb tartományt befogni, és megosztani velünk valamiféle egyetemes női tapasztalatot a patriarchális társadalomról (erre utal, hogy a mozi elején mindenféle korú, alkatú és etnikumú nőt mutat a kamera, ahogy sétálnak az utcán). Ahogy az sem véletlen, hogy a történetmesélést egy átlagos, fiatal nő esetének a bemutatásával kezdi (őt később Jennifer Ehle kelti életre), valamint Trump 2016-os zaklatási ügyének a felemlegetésével: Twohey hiába írja meg a leleplező cikkét, az semmilyen hatást nem gyakorol Trump elnökké választására. Leszámítva a flashbacket, ettől a cikktől kronológiai sorrendben haladva meséli el a film, hogyan jutott el a két újságíró a nagy horderejű anyag publikálásáig. 

Az oknyomozós-zsurnaliszta műfaj legjobb darabjai sosem nélkülözik az izgalmakat, ami viszont az Azt mondta kapcsán nem igazán mondható el. Az olyan mozikban, mint a Spotlight – Egy nyomozás részletei vagy a már említett Az elnök emberei felfedezés felfedezést követ, egyik nyom vezet a másikhoz, vagyis a fordulatok magából a zsánerből következnek. Schrader filmjében a nyomozást azonban háttérbe szorítja a traumafeldolgozás. Nem a leleplezésen van a fő hangsúly (hiszen mindenki tudta évtizedek óta, mi zajlik a Miramax irodáiban), hanem azon, hogy az egyes szereplők, legyőzik-e az attól való félelmüket, hogy a nyilvánosság elé álljanak az igazsággal. A műfaji klisék jelen vannak ugyan: feszült várakozás a telefonhívásokra (bár nem egészen világos, hogy a legfontosabbakat miért mindig a zebrán átkelve vagy egy forgalmas utcán bonyolítják le a szereplők), hiábavaló látogatások a lehetséges informátoroknál, éjszakai munkaórák. A „fordulat” azonban minden ügyben ugyanaz: sikerül-e meggyőzni végre valamelyik áldozatot arról, hogy beszéljen (általában egy kávé mellett egy étteremben, vagy a The New York Times főhadiszállásán, egy csupaüveg tárgyalóban). Hogy a sztorin párhuzamosan dolgozik a The New Yorkernek Ronan Farrow is, lehetne a moziban feszültségforrás, de ezt csak udvarian megemlítik, hogy aztán ejtsék is a szálat.  

A filmben megjelenik Ashley Judd magát alakítva és az egyik legjobb jelenetben maga Weinstein is egy hangfelvétel erejéig (Ambra Battilana Gutierrez modell rögzítette, amint a producer a Peninsula Hotelben zaklatta őt), ugyanakkor Rose McGowant (pontosabban a hangját) Kelly McQuail szólaltatja meg, és Gwyneth Paltrow-t és Weinsteint is csak a kamerának háttal, színészek alakításában láthatjuk. Ezek a rendezői döntések (a dramatizált elemek használata) az oknyomozós-újságírós zsáner felől a dokudráma irányába tolják a filmet, amelynek az elsődleges célja mintha a történelmi emlékezet életben tartása volna. 

Különösebb katarzisra, körömrágós izgalmakra és fordulatokra tehát ne számítsunk. Praktikus és tanulságos útmutatóként azonban megállja a helyét a mozi. Nyilvánvalóvá teszi például, hogy hasonló ügyekben csak csoportosan fellépve, egymással szolidaritást vállalva lehet célt érni, és hogy nőként is szolgálhatja valaki a patriarchális rendszert, ahogy férfiként is lehet feminista.

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.

Címkék: Mozipremierek 2022