Michael Bracegirdle (Danforth), Zeffin Quinn Hollis (Proctor) és Matthew Lau (Hale)

Az egyenlet ilyeténképp egyismeretlenesre szűkült, ám a kortárs amerikai komolyzenében kevésbé járatos nézők aligha csalódtak a most 91 éves – s mindkét szegedi előadást megtekintő – Robert Ward drámai erejű, a milleri eredetitől korántsem idegen didaxist alapvető eszközként felhasználó muzsikájában. Ward többszörös díjnyertes operáját 1961-es bemutatója idején is a tradicionális és modern elemek fogyasztható elegyeként jellemezték a zenekritikusok. Az ihlető források között Wagnert és Strausst éppúgy felemlegették, mint a spirituálék vagy a blues hatását, és a különös sort bátran kiegészíthetjük azzal, hogy helyenként mintha musical- vagy filmzenét hallanánk.

Zeffin Quinn Hollis és Lynne Abeles (Mary Warren)

Röviden szólva: átlátható és világos szerkezetű, fordulatos és igen expresszív opera a Wardé; hiányérzetet az kelthet, hogy a zene hangulata és a librettó mondandója között csipetnyi feszültség sincs, magyarán szomorú jelenethez mindig szomorú dallamok dukálnak és így tovább. Végestelen végig, teszem hozzá, mert bár drámai csúcspontok kétségkívül akadnak a zenei anyagban, ezek nem a semmiből bukkannak elő: inkább lassan és hosszan épülgető hullámhegyeket, majd hasonló levezetéssel alakuló -völgyeket hallunk megképződni a négy felvonás mintegy három órája alatt.

Nicole Farbes Lyons (Tituba)

Bernard Stambler librettója a Millerrel való egyeztetések során született, s meggondolkodtató, hogy alig nyolc évvel a színpadi mű megírása után a drámaíró nem emelt kifogást szövege leegyszerűsítése, a túlbonyolított mellékszálak kíméletlen kihúzása ellen. Igaz, a fő irányvonal hiánytalanul megmaradt, s az operában még így is 21 (!) énekes szerep van: az első felvonásban – ahogy Millernél is – nyilván sokszor kapkodja a fejét az, aki nem tudja, hogy ki, miért és hogyan fordul a szomszédja ellen. S még egy érv az operai sűrítés mellett: Robert Ward többször elmondta, hogy amikor Millernek kezébe jutottak az 1692-es boszorkányperek jegyzőkönyvei, először arra gondolt, hogy ebből bizony jobb opera kerekedne, mint amilyen dráma…

Nem állítom, hogy tévedett: a lejárt szavatosságú, nagy tanulságokat szájbarágósan tálaló Miller-szövegekről ma általánosságban megállapítható, hogy erőteljes dramaturgiai beavatkozás után kiáltanak. A salemi boszorkányokban kimerítően elemzett tematika – bűnbakkeresés, kiközösítés, diszkrimináció stb. – sajnos hálistennek aktuális maradt és marad is egyelőre. Alföldi Róbert New York-i rendezése tulajdonképpen hű az eredetihez: határozottan halad az első perctől fogva világos végkifejlet felé, s mindebben segítségére van az egységes formanyelv, a meggyőző vizualitás és a mellékszerepekben is olykor egyenesen kiváló énekesi teljesítmények.

Jelenetkép

Mintha sötétnél is sötétebb éjszakában játszódna az előadás. John Farrell csupa fa, feketét feketével, ritkán fehérrel variáló teret tervezett: középen jókora, méteres magasságú emelvény, négy sarkán feszületre és bitófára egyformán emlékeztető faoszlopok. A figyelmet végig jól irányítják a sötétbe metsző fénycsóvák. A centrum mindig az emelvény: a játék benne, fölötte, előtte és alatta zajlik. A színpadon álló színpad közepét van, hogy dobogók foglalják el, a tér könnyen alakul jelképesen vagy konkrétan bokszringgé vagy sírgödörré, templommá vagy börtönné, lakássá vagy tárgyalóteremmé.

Lisa Chavez (Elisabeth Proctor) és Zeffin Quinn Hollis

A geometria szépsége köszön vissza a térbeli viszonyokban, melyek a szereplők emberi és/vagy hatalmi relációit jelenítik meg – az első felvonásban a tragikus eseménysort elindító Abigail Williams fenyegetően magasodik a faluban tekintélyként számontartott Rebecca Nurse fölé, aki előtte ül, s a körülötte térdelő salemieket igyekszik megnyugtatni, de említhetjük a harmadik felvonásban a háttérben irdatlan trónszék tetején pöffeszkedő Danforth bírót is, akinek a látószögéből a salemiek nem többek jelentéktelen férgeknél.

A gomolygó sötétségből kiragyognak  a Daróczi Sándor éjfekete, finoman historizáló, a testből a lehető legtöbbet takaró, zárt jelmezeit viselő szereplők vakító fehérre mázolt arcai (kivétel a festetlen arcú Tituba és a két Proctor). Temetőből kiszökött, elkárhozott lelkek, a vallás mindenhatóságát hirdető, sápadtra aszott élőhalottak, az erkölcs mozgó szobrai, vérszagra gyűlő vámpírok. Minden mozdulatuk szertartásos, a legkisebb rezdülést is jó előre megtervezik, folyton szem előtt tartva, hogy mit gondolnak majd a falubeliek. Mint a vásári kikiáltók, szemtől szemben, folyton nekünk, nézőknek papolják életidegen életelveiket.

Jelenetkép

Alföldi a tervezői által teremtett világ egyszerű-ségéből kovácsol erényt: hatásos, expresszív, zárt rendszert alkotó, gyakran tablószerű képekben érzékíti meg a vészterhes közeget. A szándékosan kevés eszköz, az egyszerűség és tisztaság olykor mégis kétes megoldásokhoz vezet. A Proctoréknál játszódó második felvonásban a színpadon száradó lepedők: az egymástól elhidegülő házaspár érzelmi viszonyait jól leképezi a hófehér textíliák közötti hosszas, korántsem játékos „bújócska”. A felvonást záró kép megint igen jól eltalált: a szolgáló, s a törvényszékben is szerepet betöltő Mary Warren apró bábjátékosként mozgatja a kezében lévő lepedőkkel a felesége elhurcolása után összetört, földön térdelő Proctort. A két működő epizód között viszont az énekesek felvonáshosszat kétes értelmű és értékű lepedőakrobatikára kényszerülnek csak azért, hogy a dagadt ruha biztosan szerephez jusson.

Jobbról Marie-Adeline Henry. Kelemen József és Dusha-Kiss Barbara felvételei

A zenének mindvégig sodrása és lendülete van, s ez a fúvósok némely gikszerétől eltekintve igencsak együtt lévő Pannon Filharmonikusokat dirigáló, az eredeti produkcióból Szegedre átruccanó Pacien Mazzagattinak is köszönhető. Meg a nem kevés izgalmas énekhangnak: a mellékszereplők közül Tituba (Nicole Farbes Lyons) és Mary Warren (Lynne Abeles) alakítói emelendők ki. A versenyszerepek közül az első felvonásban Marie-Adeline Henry démoni kisugárzású, lángoló tekintetű, nagyszerű hangi adottságokkal rendelkező Abigail-je ragyogott ki. Remek ellenpontja a Proctornét alakító Lisa Chavez: egyszerű, kissé törődött, de azért még szeretni nagyon is tudó és akaró nő. Zeffin Quinn Hollis játszotta Proctort: faragatlan, de nem durva földműves, akiről valamiért nehezemre esik elképzelni, hogy a falu hangadója lehetne. A sátáni Danforth-t Michael Bracegirdle játszotta lehengerlően, és a versenyző betegsége miatt szólamát Stan Lacy énekelte korrektül.

A támogatás adatait és kapcsolódó cikkeinket a MEZZO Operaverseny és Fesztivál 2008 gyűjtőlapon olvashatják.

V.ö. Papp Tímea: A sokárnyalatú fekete
Molnár Szabolcs: A salemi boszorkányok