A mostanság folyamatos változásokon áteső filmes műfajok közül a horror került a legmostohább helyzetbe az elmúlt évtizedben. Mint az általában lenni szokott, amikor hirtelen felfedeznek egy addig hanyagolt, vagy a popkultúra alsó polcán számon tartott zsánert, úgy lett a horror és néhány jelentősebb leágazása is egyre kevésbé lenézett, ugyanakkor posztmodern szűrökön át túlgondolt, vagy gyakran paródiába hajló, köszönhetően azon művelőinek, akik túlságosan komolyan vették azt. Fontosabbá vált a szimbólumokon át kommunikált üzenet, mint a cselekmény, amivel nyertek ugyan a független készítők, akik nevet tudtak csinálni maguknak, de sokat vesztettek a nézők, akik lassanként belefáradnak az egészbe.
 Jelenetek a filmből |
A menü már felütésével önként áll be a társadalmi kommentárt kínáló történetek sorába. A főhős Margot (Anya Taylor-Joy) tehetősebb partnerével és néhány exkluzív vendégtársukkal együtt utaznak egy szigetre, hogy ott jó pénzért a világhírű séf, Slowik (Ralph Fiennes) többfogásos menüjét kóstolhassák végig. A tapasztalt néző sejtheti, hogy nem alakulhat minden a terv szerint, így idővel ők is, mi is megtudjuk, hogy a menü annyira a vendégekre lett szabva, hogy innen kevesen távoznak majd élve. A koncepció tehát egy kicsit klasszikus Agatha Christie-átdolgozás, meghívott vendégek egy előre eltervezett nagy eseményen, ahol felsorolva bűneiket – jelen esetben az eltérő, de egyenként elítélhető módokat, ahogy vagyonukkal visszaélve élősködnek az elesetteken –, megkapják a végső büntetést.
Elnézve a készítőket nem is meglepő ez az irány. A rendező a sorozatok világából érkező Mark Mylod, akinek egyéb munkáiból, mint a Shameless – Szégyentelenek vagy az Utódlás, sem hiányzik az a fajta cinikus, egyben polgárpukkasztó szemléletmód, ami A menü esetében is végig felfedezhető, néha már túl is hangsúlyozott. Forgatókönyvírói, Seth Reiss és Will Tracy mindketten egykori késő esti talkshow-k szkeccs szegmenseiért feleltek, így ők a komédiát igyekeztek elhozni a filmbe, annak is az abszurd változatát. Hármójuk összhangja izgalmas keveréket alkot, amelyben kényelmesen megfér egymás mellett a karikaturisztikus ábrázolásmód és a váratlanságuk miatt néhol megmosolyogtató, máskor valódi sokkot kiváltó, csattanókra felépített jelenetsorok. Az eltérő hangulatok végig váltogatják egymást, mégis koherens egészet alkotnak, Mylod ugyanis felismeri és érti a horror hatásmechanizmusát. Nála nincsenek olcsó ijesztgetések, sem valóságtól túlzottan elrugaszkodó elemek, helyettük egyes történéseken, az azokra adott reakciókon, valamint a séf bőrünk alá kúszó monológjain van miért rettegni.
 A képek forrása: MAFAB |
A kívánt hatás elérése nagyban múlik Slowik karakterén, akit szerencsére nem apróztak el, és rengeteg réteget kapott. Fiennes jelenléte a szerepben önmagában tiszteletet parancsoló, a vendégekkel együtt a néző is arra vár, mikor láthatja végre, mit tartogat számára. Színre lépésével nem is okoz csalódást, bár jelenléte teátrális, szándékolt ridegség, majd a játékidő előrehaladtával egyre nyilvánvalóbb harag és megvetés érződik ki minden mondatából – nem csak a vacsorázók a foglyai, de mi magunk is belekényszerülünk az ő narratívájába.
Egyetlen tényleges partnere Anya Taylor-Joy Margot-ja, aki maga is titokzatos, több rejlik szépséges külseje mögött, mint egy helyét kereső, cinikus lány. Első perctől fogva ő a történet aduásza, a fekete bárány, aki nem illik sem az étkezők, sem az étkeztetők sorába, ezért a séf számára is enigmaként, a tervbe ékelődő csavarként jelenik meg, ami a színésznő alakításában tökéletesen átjön. Slowik hangos, bosszúéhes, de közben figyelemre vágyik, míg Margot visszafogott, keveset szól, de annál súlyosabb jelenléttel bír, amivel nem egyből, de végül képes lehet felérni, majd felülkerekedni Fiennes karakterén. Kettejük végső jelenete a film valódi csúcspontja, összefogva az átadni kívánt üzenetet, az írók által feldobott egyszerűbb kritikákat és azok csattanóját.
Hogy kiben hogyan csapódik le mindez, az már más kérdés. Mylod rendezése a külsőségek és a hamis belső tartalom mesterkélt játéka, kísérlet egy olyan kommentár megfogalmazására, amelyet többen és sokan jobban már megtettek nála. Értsük a főzést és a vendégek vágyainak kiszolgálását bármely művészeti ág – jelen esetben főleg a filmművészet, azon belül is jelen zsáner – kiüresedésének és alkotója teljes kiégésének metaforájaként, a felhozott érvek mind ismerősek. A fogyasztók, akik azzal sem foglalkoznak, mi kerül eléjük, csak drága legyen, az önjelölt hozzáértők, akik maguk sem tudnák jobban csinálni, és a befektetők, akik rátelepszenek az alkotókra, korlátozva víziójukat.
A csavar az egészben, hogy a film tisztában van mindezzel, miközben maga is él vele. A menü kritizálja ugyan a felszínes, története helyett saját, okosnak vélt üzenetét újra és újra elmagyarázó alkotásokat, miközben ezt az egészet egy pontosan ilyen körítésben tálalja. Mind a sziget, mind a gyönyörűen előkészített vacsoraasztalok, a kimódolt fogások és azok szimbolikus, de primitív módon egyértelmű jelentése egyben önkritika is. Egyszerre foglalunk állást Slowik mellett, de közben felismerhetjük felfuvalkodottságát, a beképzelt művészembert, aki elvesztette a számára értéket képviselő dolgokat az életben, ezért mindenki másra fúj maga körül, miközben öncélúan rángatja magával őket didaktikus és idővel egyre jobban ellaposodó színjátékába. Az önkritika nem minden esetben mentesít egy történetet a maga hibái alól, ám jelen esetben mégis szórakoztató nézni, ahogy Mylod nem csak rajtunk, hanem önmagán is nevet, nihilista álláspontját elegánsan közvetítve az arra fogékonyaknak.
Fontoskodó, ám saját korlátait jól ismerő és azokat végletekig kihasználó film A menü, melyet a színészi alakítások és az ötletes forgatókönyv emel az átlag fölé. Elképzelhető, hogy sokaknak megakad majd a torkán, ám akiknek sikerül ráhangolódni, emlékezetes élménnyel gazdagodnak, és talán később is visszatérhetnek hozzá. A film persze rajtuk is gúnyosan nevet, ám ez sem nagy gond, ők ugyanis örömmel és önként vesznek majd részt a játékban.