A fraktál leginkább a matematikában használt alakzat, melynek két alapvető tulajdonsága van: egyrészt bonyolult és részletgazdag, másrészt önhasonló, azaz felnagyítva egy részüket ugyanazokat a mintákat figyelhetjük meg, mint amiket az eredeti, teljes alakzat mutat. A jelenséget inkább reáltudományok területén vizsgálják, ám annak elvét számos egyéb, a filozófiában felmerülő kérdésnél is alkalmazzák; leggyakrabban a fát és gyökérzetét, vagy a levelet és a levél erezetét szokták példaként hozni, hiszen mindkét esetben mikroszkóp nélkül is jól látható az elmélet lényege.
 Jelenetek a filmből |
Ezek az attribútumok megfigyelhetőek – legalábbis analógiaként értelmezhetőek –, ha a 2019-es Inkubátor Program egyik nyertesének történetére, szimbolikájára, vagy akár trailerére tekintünk: Szilágyi Fanni első nagyjátékfilmje, a Veszélyes lehet a fagyi több szinten mutatja fel a fraktálra jellemző struktúrákat, melyre a központi motívum – egy építkezésen kivágásra váró fa – még inkább ráerősít.
Adél és Éva (Stork Natasa) egypetéjű ikrek: míg előbbi radiológusként folyamatosan túlórázva, szingliként egy panelban, addig az utóbbi gazdag férjével (Szabó Máté) és pár hónapos gyerekével egy impozáns, városszéli modern villában éli mindennapjait. A nyilvánvaló társadalmi különbségeken túl sok dologban hasonlítanak egymásra, még sincs közöttük jó testvéri viszony; helyzetüket pedig tovább bonyolítja, hogy Adél norvégiai költözése előtt az építkezés telephelyén megismeri Ákost (Patkós Márton).
A Veszélyes lehet a fagyi a nemrég debütáló Hétköznapi kudarcokhoz hasonló időfelbontással él: a film első felében Adél szálába kapunk betekintést, majd egy inzert után Éva kerül a középpontba, így ugyanazon időszak eseményeit ezúttal az ő szemszögéből ismerjük meg. Ezzel az elbeszéléstechnikával az alkotók a sokszor használt párhuzamos montázst váltják ki, hogy az azonosulási pontként szolgáló aktuális főszereplő személyének történetét annak teljességében és kontinuitásában ismerjük meg: a második rész (Éva) eseményeit már az első (Adél) relációjában követjük végig.
 A képek forrása: MAFAB |
A „trükk” azonban nem áll meg itt, hiszen azokban a jelenetekben, amikben mindketten szerepelnek, nem csak a nézőpont, hanem az azt meghatározó körülmények is változnak: míg Adél snittjében egy otthoni összejövetel beszédét Éva, addig Éva szemszögéből Tamás mondja el. Az eltérések több szinten értelmeződnek: egyrészt magukban hordoznak egyfajta hierarchikus viszonyrendszert (Adél kevés fizetésért dolgozik egy állami kórházban, míg Éva fényűző életet él, melyet férje hatalmas cégének köszönhet), másrészt a személyes valóságérzékelés jelenségének témakörét tematizálják (hiába ugyanazt nézzük ugyanakkor, mégis máshogy látjuk).
A Veszélyes lehet a fagyi tehát mindenképp komplex narratíva, mely nem csak tartalmában, hanem strukturáltságában is jelentést hordoz magában, melyet gondos tervezés és két korábbi rövidfilm előzött meg: míg a Kamaszkor végében az alaphelyzet (szintén ikrek a főszereplők), addig A csatárnő bal lába életveszélyesben az itt egyszerre két szerepet játszó színésznő, Stork Natasa egyezik. Sőt, a korábbi munkák mind formai jegyekben, mind a fantasztikus elemekkel tarkított világában visszaköszönnek: a statikus képek helyett inkább a folyamatosan mozgásban lévő felvételek dominálnak, van belső narráció, illetve főleg Éva történetében találhatunk szokatlan, álmokkal szoros kapcsolatot ápoló szekvenciákat.
A Veszélyes lehet a fagyi ezeket implementálva hoz létre egy paradox történetet: két, egymástól jól elkülöníthető szociális státuszban élő, tulajdonságokban, attitűdben és szemléletmódban eltérő karaktert ismerünk meg, akik mindezek ellenére nagyon is „egylényegűek”: sorsuk elkerülhetetlenül összefonódik; hasonló szokásokkal, gesztusokkal, kényszerekkel küzdenek, amik kezdetben inkább szétválasztják őket. Mindezek dacára a két nő között – tudtukon kívül – olyan felbonthatatlan transzcendentális kapcsolat áll fenn, mely elől Adél hiába menekül, végül meg kell értenie, hogy Évával alkot igazán egészet. Mindketten saját útjukon keresik azt a hiányzó láncszemet, ami végig ott van maguk előtt: a testvért, aki ugyanazokkal a problémákkal küzd nap mint nap.
Ahogy a fraktál-alakzatok, az ikerpár is részletgazdag személyiséggel és rutinokkal rendelkezik, melyek önhasonlóak: ugyanazt a szivárványt látják, ugyanúgy eltakarják vagy elfordítják a rájuk szegeződő macska tekintetét, ugyanazt a kéznyomot hagyják maguk után és végső soron ugyanabba a férfiba szeretnek bele. Ezt a közösséget szimbolizálja a piros és zöld levelekkel rendelkező fa is: egy helyről származnak, egy tőről fakadnak még akkor is, ha elsőre csak küllemük alapján köthetőek össze.
Szilágyi Fanni filmje több szempontból is ígéretes rendezői kezdet annak ellenére is, hogy a szüzsében a bő kilencven perces játékidő végére lyukak keletkeznek: bizonyos szálakból keveset kapunk (pl. Adél és Ákos szerelmi viszonya), az iszonyú mennyiségű tartalom mellett zavarossá és kaotikussá válik a végkifejlet. A valóban tartalmas és releváns kérdéseket generáló történet így nehezen érthetővé, túl elvonttá és absztrakttá válik (pl. a címben is szereplő fagyis szegmens), melyet az egyszeri néző inkább a tányér szélére tol. Persze ezzel valószínűleg a készítők is tisztában vannak, ám az említett aspektusok érdeklődő, nyitott, szerzői- vagy művészfilmeken edződött közönség számára is levonhatnak a mozi minőségéből.
Az azonban vitán felül áll, hogy Szilágyi Fanni egyedi látásmódja üdítő színfolt a némileg gödörben lévő magyar film palettáján, illetve Stork Natasa (aki hasonlóan furcsa karaktert formált meg a Felkészülés meghatározatlan idejű együttlétre című filmben is) is okkal szerezte meg a New York-i Filmhét legjobb színésznőnek járó díját. A hatalmas kihívást jelentő kettős szerepben egyszerre tudja hozni a különc, zárkózott Adélt és az elnyomott, otthoni szerepében fuldokló Évát, miközben a filmrajongók előtt A besúgóban ismertté vált – és itt is kiváló – Patkós Mártonnal is működik a kémia, mely viszony a magasságban, egy daru irányítópultjában éri el csúcspontját.
Az egyszerre innovatív és zavaros, szimbolikában gazdag kísérlet a rövidfilmekben megalapozott utat folytatja, hogy egy szokatlan viszony relációjában meséljen a sorsok láthatatlan, metafizikai dimenzión átívelő összefonódásáról és arról, hogy az az egyik legnagyobb ajándék az élettől, ha az ember egy testvért (főleg egy ikertestvért) kap maga mellé útitársul. Viszont ezzel a lehetőséggel tudni kell élni, mely az adomány elfogadásával kezdődik.