Színház az egész világ, de azért csináljuk inkább a négy fal között. Pardon: az intézmény keretein belül – ellenpéldaként vessünk csak egy pillantást a szomszédra! Pataki Csaba megyei tanácselnök gondolatait tolmácsolom a megnyitóról, az élc tárgya pedig nem más, mint hogy a néhány kilométerre fekvő, háború sújtotta Ukrajna elnöke korábban színészként dolgozott. „Hát, ez erős. És megtapsoltuk” – súgnak össze mögöttem a nézőtéren. Legördül a függöny, ebbe az itt-és-most-Güllenbe érkezik Claire Zachanassian (Fábián Enikő), hogy szemébe nézzen azoknak, akik asszisztáltak múltbéli megaláztatásához, majd horribilis összegért meggyilkoltassa velük ifjúkori szerelmét és árulóját – avagy megvásárolja az igazságot.
 Jelenetek Az öreg hölgy látogatása című előadásból |
Novák Eszter rendezésében a főszereplő bosszúvágya nem csupán Alfred Ill (Kovács Levente) személye, de minden gülleni lakos ellen irányul. Claire feléjük tett gesztusaiból a darab elejétől fogva megvetés árad. Az „igazságnak” része az is, hogy lehull a lepel a képmutatókról. Ajánlat: valljátok be (magatoknak), milyen érzéketlenek és önzők vagytok, cserébe nem kell tovább nélkülöznötök. A város cserélhető makettelemekből áll, de a koporsó valódi – ennyit a morálról. Díszlet: Zeke Edit.
Nagyszerű ritmusban indul az előadás: derülünk a provinciális fogadóbizottság ügyetlenkedésén, és közben megsejtünk valamit a múltban lappangó titokból. Az eredeti szöveggel szemben az expozíciót átugorjuk, Güllen rejtélyes hanyatlástörténetét később építi a cselekménybe Kárpáti Péter dramaturg. Érdemes kiemelni a Balogh Attila és Botos Bálint által megformált vak eunuchokat: infantilis orákulumok, komikus és hátborzongató páros – bennük sűrűsödik az előadás esszenciája. Mintegy előképei a fináléban megbűnhődő/megjutalmazott güllenieknek: „husin és sonkán” élnek – csak hát kissé vegetatív állapotban.
 |
Friedrich Dürrenmatt három felvonásra tagolja Az öreg hölgy látogatását, amiben Claire ajánlattétele zárja az elsőt. A probléma, hogy innen nagyon könnyű kitalálni a sztori végét. Kicsit sematikus a második-harmadik felvonás cselekménye, ugyanakkor kínálkozik benne néhány fantasztikusan meghökkentő jelenet, amit a nagyváradi Szigligeti Színház produkciója mintha nem tudna kiaknázni. Például az el (nem) menekülés epizódja. A drámában a gülleniek kéretlenül kikísérik Illt az állomásra, és valahogy furcsán, kényelmetlenül szorosan fogják közre. Bár nincs rá bizonyíték, hogy bárki az útjába állna, Ill képtelen felszállni a vonatra: „Valaki vissza fog tartani, ha megpróbálom.” De mi történik itt valójában? Az előadásban egy kicsit ez, kicsit az. Először csak állnak, aztán stilizáltan kavarognak körülötte, aztán elmegy a vonat. Papíron nagyszerű, de egy az egyben színpadra konvertálva jellé szürkül – éppen a kafkai paranoia veszik ki belőle.
Nem ördögtől való gondolat, hogy megjelenik Claire és Ill fiatalkori önmaga is (Trabalka Cecília és Sebestyén Hunor) – az ő idilljüket látjuk, mikor az egykori pár visszaemlékezik közös múltjukra a konrádkereki erdőben –, ám mégiscsak tünetkezelésnek hat. Hiszen épp attól olyan fájdalmas és tragikus ez a leszámolás, hogy Claire-nek magából kell kiirtania Illt. Szerelme és egyben árulója ő, köré építi fel a világát – az egész udvartartás szabadon távozhat kötelékeiből, mikor beteljesedik a bosszú. Ebben a szereposztásban kevéssé érezni a kémiát a két főszereplő között, és hiába szervezi ki a belső ellentmondást Novák Eszter a duplikálással, az egymásnak már szinte idegen emberek nosztalgiája – még ha kivég(e)z(tet)és előtt is – képtelen fenntartani az érzelmi feszültséget.
 |
Az öreg hölgy… inkább szatirikus példázat, mintsem szociológiai aprómunka. Nagy a veszély, hogy a cselekmény – akár az említett állomásjelenetben – éppen a túlzottan instrukcióhű megjelenítés által válik banálissá. A fináléban így szól a szerzői utasítás, amelytől a színpadon látottak sem állnak távol: „Ill lassan végiglépdel a hallgatag férfiak sorai között. […] Ill megáll, visszafordul, látja, ahogyan lezárul előtte a visszaút, térdre rogy. A sorok felbomlanak, heves, de hangtalan dulakodás, a dulakodó férfiak lassanként letérdelnek.” Persze. Ahogy a szimbolista elképzeli. Ezeken az eredeti alkotói víziót követelő szöveghelyeken bicsaklik meg a nagyváradiak előadása, holott egyébként fantáziadúsan keresi a színházi nyelvet Dürrenmatt klasszikusához.
Marosvásárhelyi és temesvári produkciókkal folytatódik a fesztivál, a hétfői napon pedig két rendezés érkezik Barabás Árpádtól: a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház Martin McDonagh Leeane szépe című darabjával, míg a Csíki Játékszín a Tracy Letts által írt A jegyzőkönyvvel képviselteti magát. Érdekes, hogy a mindkétszer minimalista, erősen szín- és formacentrikus díszletet leszámítva (egyaránt Szűcs-Olcsváry Gellért munkája) mennyire különbözik egymástól a kettő. A csíkszeredai előadás a valós időben zajló cselekmény esetlegességével kísérletezik – inkább kevesebb, mint több sikerrel, és ez nem a színészek hibája. Majd másfél órányi kavalkád után váratlanul tanárbácsis megoldással zárul: megjelenik az eltűnt szereplő, nagymonológjában leleplezi a rejtélyt, szembesíti a többieket, reflektál saját magára, végül levonja a helyes konzekvenciát.
 Jelenetek a Leenane szépe című előadásból |
A Leenane szépe ezzel szemben precíz és sallangmentes munka. McDonagh fekete komédiájában az első pillanattól fogva világos, hogy a két főszereplő, anya és lánya viszonya tarthatatlan: a kis híján negyvenéves Maureen (Albert Orsolya) úgy érzi, magatehetetlenségében is zsarnoki édesanyja, Mag (Fincziski Andrea) gondozására vesztegette el az életét. Mára nyoma sincs köztük szeretetnek: ki-ki a maga eszközeivel hatalmaskodik a másik felett. A felszíni konfliktusok éppen kisszerűségüknél fogva nőnek elviselhetetlenné. Mikor megjelenik a szabadulás lehetősége Pato (Szűcs-Olcsváry Gellért), a hazalátogató bostoni vendégmunkás képében, nem kérdés, hogy Maureen kész magára hagyni édesanyját – és az sem, hogy Mag ezt erőnek erejével akadályozni fogja.
A Leenane szépe igazi, életszagú realista dráma, durva is, vicces is – Az öreg hölgy…-gyel szemben szinte „csak” fel kell rakni a színpadra, és máris él. De azért kellenek színészek is hozzá, sőt minimum nagyszerű színészek kellenek, és az udvarhelyiek maradéktalanul teljesítik ezt a követelményt. Fincziski Andrea Magjét kétségkívül megsegíti a smink és a jelmez (Karácsony Kinga), de a protézis, paróka, ruhatömés mit sem érne a színpad egészét betöltő, hihetetlenül koncentrált jelenlét nélkül. Albert Orsolya is méltó partnernek bizonyul letisztult játékával – kettőjük közt a hallgatás is intenzív erővel bír. A dráma alapján Patót inkább képzelhetnénk macsó, nagydumás kalandornak, ehhez képest Szűcs-Olcsváry Gellért bumfordi, nagyszívű, sajátosan székelyes figuráját hamar szívünkbe zárjuk. Pato öccse, Ray (Wagner Áron) festett szemével, zsíros hajával, rockerszerkójával és dühkitörésekbe torkolló vihogásával nyugtalanítóan groteszk jelenség, egyben remek humorforrás.
 A képek forrása: Interetnikai Színházi Fesztivál |
Barabás Árpád rendezése azért is izgalmas, mert a drámaszöveg által evidensen felkínált történethangsúlyokat meglepően, jó ízléssel variálja meg. Például az, ahogyan az ír identitás gazdasági és kulturális bekebelezését tematizálják a szereplők, dialógszinten keserű, érces – szinte köpik a szavakat. Mégis, mikor anya és lánya hallgatják a tévében a gael nyelvű népdalt, valahogy váratlanul: szép. Maureen és Pato flörtjelenetét könnyű úgy olvasni, hogy két becsípett ember próbálja leküzdeni a zavarát, mielőtt rátérnek a lényegre – ám a színpadon mélyebb tartalommal telítődik viszonyuk. És persze: miért is ne volna valódi mondanivalójuk egymás számára? Pörgős replikák, éles odamondások helyett a színészek, ahol csak lehet, lassítják a párbeszédeket – bravúr, hogy ennek ellenére egy pillanatra sem válik vontatottá az előadás, és a humorából sem veszít.
Hiába dühöng Maureen, Mag napról napra a konyhai lefolyóba önti éjszakai vizeletét – talán ennek tanúsága a lecsupaszított, egészében húgy(- és irigység)sárga enteriőr, amelyben a darab játszódik. Ettől és az enyhén karikaturisztikus jelmezektől eltekintve nagyrészt mégis a lélektani realizmus formanyelvén belül maradunk. Barabás elhagyja, legalábbis átalakítja a dráma extrém, filmes jellegű instrukcióit. „Maureen lassan megfogja anyja reszkető kezét, és rászorítja a tűzhely forró vaslapjára, majd lassan csorgatni kezdi rá a forró olajat, miközben Mag üvölt a fájdalomtól és a rémülettől” – na, ez például nincs, helyette kiborítják Maget a karosszékből. Következetes egyszerűsítés, de eggyel azért kevésbé gyomorforgató így. Ahogyan a katarzisra kihegyezett drámabeli zárlatot is egy fokkal lejjebb csavarják az alkotók: a Mag végső tréfájaként üresen billegő hintaszék inkább ironikus hatást kelt.